A kifosztott fa gazdagsága

A sásdi aranymise csak délután négykor kezdődik. Addig átmegyünk a szomszédos községbe, Baranyajenőre. A kis falusi templom dombtetőn áll, s hogy tegnap nagy eső volt, a csúszós talajon csak óvatosan lépkedünk fölfelé. Itt is ünnep van: a falucska plébánosa mondja ezüstmiséjét. A szentély felől megható látvány, a templomot színültig megtöltő hívek serege, s hogy az ajtó sarkig nyitva áll, mintha a nyári ég, az egész dimbes-dombos vidék is betért volna, itt lenne a templomban. A Te Deum hangjaiba a kinti madarak zaja is belevegyül.

 

*

 

Ebéd után ismét megered az eső. Ernyők alatt ereszkedünk le a domboldalról, a víztől patakzó téglalépcsőkön. De amint leérünk a kocsiútról, hirtelen a zápor is eláll, az ernyőket is becsukhatjuk, s mire Sásdra visszaérünk, derült ég, ragyogó napsütés fogad.

Az úton sok mindent megtudok az aranymisés Gratzl Gyuláról. Az egész környék legpéldaadóbb, legfeddhetetlenebb életű lelkipásztora volt, akit rajongva szerettek hívei és paptársai. Öt esztendeje vak, öt esztendeje nem mutathatott be szentmisét, de a mai napig legodaadóbb gyóntatója övéinek. Aranymiséjét eredetileg Pécsett kívánta bemutatni az ottani kórházkápolnában, távol mindenfajta ünnepléstől. Erőszakkal kellett rávenni, hogy itthon maradjon. A szeretet erőszakával.

Körülbelül ez az, amit előzetesen megtudok róla. Meg még azt, hogy öt esztendő óta ma misézik először, tegnap egész nap a legszigorúbban böjtölt, s hogy a mára virradó éjszakát véges-végig ébren töltötte.

 

*

 

Első pillantásra nem a vaksága ragad meg, hanem csodálatos nyíltsága, szálas termete, férfias vonásai. Semmit se tétova, semmit se gátlásos: mindenki számára szabadon, tárva-nyitva áll. Nagyon szerethet, érzem már attól a pillanattól fogva, hogy belépek hozzá, s ez az érzés idővel csak fokozódik, a megrendülésig fokozódik bennem. A szedett fa kifosztott gazdagsága, csodálatos derűje árad belőle. Csupa közvetlenség, csupa angyali távolság. Mikorra szeme világát elvesztette, az emberek világát már réges-rég a szeretet valóságosabb szemével nézhette.

Közben gyerekek érkeznek az egyik községből, meghatóan szép paraszttortákkal, miket talpas tálakon hoztak a kezükben kilométereken keresztül. Az egyik kislány köszöntőt mond, s közben az asszonyok sírni kezdenek a háta megett. De az ősz pap ezalatt is csupa mosolygás marad, s nekem úgy tűnik, mintha vaksága könnyeit egyedül azok sírnák el, akiket egész életén át annyira szeretett, s oly odaadóan szolgált.

 

*

 

Pontban négy órakor megszólal a harang, s a plébánia felől a gyepes úton át, ahol az öreg pap mindenkor járni szokott, lassan megindul a menet a templom felé. Elöl az egyházközség emberei, mögöttük jön a család, nővérek, kik hűséges Mártaként szolgálták, azután a ministránsok következnek, majd a papság menete zárja a sort. Legvégül öt esztendő óta először, miseruhába öltözötten, bottal kezében az aranymisés. Most látni való, hogy vak. Rövidre nyírt őszes haja kissé csapzott, mint a gyerekeké, s az olyan embereké, akik valamilyen okból messzire távolodtak önmaguktól. Az ő élete már réges-régen valamilyen tökéletesen más közegben játszódik, mint a fogható-látható világ. S egyszer csak föltarthatatlan sírás söpör végig a híveken, sírás, amelynek csak erejét, tisztaságát érezni, de amiről nehéz lenne megmondani, hogy kinek is szól.

Az aranymisés jubilánsnak hűséges barátja, Tiborcz Benő döbröki esperes plébános, a kézvezetője és segítője az oltárnál, a szentbeszédet pedig volt tanítványa, Uhl Antal mondja. Beszédének legszebb, s a jubilánsra különös súllyal vonatkozó gondolata, hogy Isten papja nemcsak áldozatot mutat be, hanem önmagát, saját életét is föláldozza a Mennyei Atyának. S e kettős áldozatnak nyilvánvaló ténye a katarzis erejével érinti a híveket. Akik ezen az aranymisén jelen lehettünk ebben a kis falusi templomban, minden szóval közölhető tanításnál mélyebbet, többet tudhatunk meg Isten, a pap s a hívek közös, a szeretet áldozatában megváltódó drámájáról.

 

*

 

Szentmise végén az ünnepelt néhány perces beszédben válaszol a püspöki levél emelkedett és meghatóan emberi, s a hívek odaadó szavaira. Az oltártól szól hozzánk, attól az oltártól, amit láthatólag el kellett hagynia, de amelyhez valójában eltéphetetlen kötelék fűzi mindhalálig. S ez a látszólagos ellentmondás megszázszorozza szavait. Öreg prófétához hasonló, ki teljesítette küldetését, s a csapások, amik érik, éppenséggel nem csapások, hanem Isten látogatásának, különös szeretetének sebei.

Szava csupa erőt és odaadást sugároz. Sírni egyedül mi sírunk: a csetlő-botló ember nagyon is emberi bánatával s egy nagyszerű példa jótékony csodájával a szívünkben.

 

Jegyzet