Láz

A lopott kulcs nehéz volt és tüzes, anélkül, hogy a kezét megégette volna. S az is olyan titokzatos volt, hogy bár a kezében tartotta, mégis a szíve lüktetett tőle, oly hevesen, hogy a kulcs is megérezte, s ő is remegni kezdett. Meg kellett hát válnia tőle, de elveszíteni se akarta. Bezárta egy skatulyába, mint egy elejtett szarvasbogarat.

Délben egyedül maradt a lakásban, akkor újra előszedte a kulcsot és beleillesztette a fiókos szekrény zárjába. Nem mert hátranézni, pedig hátra kellett volna néznie, de nem mert, nem tudott. A szoba bútorai elmozdultak a faltól, s odanyomultak a háta mögé, hogy lássák, mit is csinál. A nagy falióra állt hozzá legközelebb, vadul tiktakolt mögötte, egyenesen a hátában. Nem lehetett ezt kibírni. Vagy elhajítja a kulcsot, vagy kinyitja a zárat.

Egy szem csokoládét lopott, azt is eltörte, miközben kibontotta az ezüstös sztaniolból. Később, mikor visszagondolt rá, sehogy se emlékezett a csokoládé ízére, mintha a máskor oly édes íz egyszerűen kilyukadt volna. Az üres sztaniolt jól összegyűrte aztán, és kidobta az ablakon. Mikor pedig a kulcsot is visszarakta a helyére, ismét barátságos dél volt odakint, mint takarítás után, szelíd rend a szobában.

Hogy anya meg Éva megjöttek az iskolából, a kisfiú mégis – mintha a világ végéről érkeztek volna – úgy fogadta őket. Csakhogy itthon vannak! Az asztalhoz hármasban ültek le, apa ilyenkor sose volt otthon, s ettől az ebéd elvesztette komolyságát. Főzőcske volt egy életnagyságú babaszobában.

A kisfiú az asztallapra támasztotta állát, s alulról leste a vizeskancsót. A kancsó óriási volt innét alulról, s akár egy nagyméretű akvárium, úgy fénylett. Akkor anya telemerte a tányérját, s a forró gőz a gyerek arcába csapott.

De nem tudott enni. Később már nem is akart, s végül még el is sírta magát. Ebéd után csüggedten ült játékai között, mint katonái közt egy elaggott hadvezér. A nővérét nézte. Éva matrózruhában, fölfésült hajjal görnyedt a kis asztalnál az ablak előtt és tanult. Komoly volt, megközelíthetetlen, s oly távoli, mint egy idegen csillag lakója. Aztán lassan az alkonyati ablak is idegen lett, a szoba is, s az egész világ mintha iszonyatosan kihűlt volna. A kisfiú észre se vette, hogy fázni kezdett.

– Ez a gyerek lázas – hallotta nagyon messziről anya hangját, s érezte végre a közelségét, kezét a homlokán, de ezt is csak mintegy félálomban.

„Talán az ágyban – gondolta – talán ott jó lesz” – és hagyta, hogy a fázós ruhát lefejtsék róla. De az ágyban is csak tovább didergett. Hirtelen elhatározással fölült, s átfogta anya nyakát. De nem jött hang a szájára. – A kulcsot – akarta mondani, de csak a szeme tágult kerekre.

Mikor egyedül maradt, csak egy kis lámpás virrasztott vele, meg egy régi szentkép a szemközti ágyfalon. Az üveg mögött Mária állt fehérben és kékben, csigás felhőkön, karján a gyermek Jézussal. Mindkettőjük fejében arany korona fénylett, s a kezükben arany jogar. A kisfiú elalvás előtt mindig őt nézte, s többet látta őket, mint bárki mást életében. De hogy mit is művelt a kulccsal, azt nekik se tudta megmondani.

Hogy éjjel fölriadt, egyenesen őket kereste. Úgy képzelte, hogy a sötétben a kép világítani fog a falban, hogy fényleni fog az üveg mögött, s a Kisded is élni fog, s iszonyú vágyat érzett, hogy beszéljen hozzá. De a képet nem találta sehol, s helyén a fal mintha még sötétebb, az üresség még üresebb lett volna. – A kulcsot – zokogta, s hogy anya kijött, s vigasztalni próbálta a láztól tüzes gyereket, azt hihette, álmában beszél, s fölcsavarta a villanyt, hogy ne féljen.

A szentkép ismét ott lógott a falon, s a nyugodt, mozdulatlan felhőn ismét ott állott Mária, karján a koronás gyermek Jézussal.

– Soha többet – szipogta a kisfiú, s úgy aludt el, szemét a csöpp arany koronán feledve.

Két hétig volt beteg. Mikor újra felkelhetett, megnőtt rajta a ruha, s ha lépett, mintha lebegett volna. A délután szép volt, nyugodt és derűs, mint azelőtt. Nem volt rajta egyetlen árva repedés sem, hacsak a tükörképén nem, valami nagyon távoli, nagyon tiszta tükörben, amit nem is a szemünkkel látunk.