Templomtornyok árnyékában

A Kiskunságban szélesen terpeszkedő város Kiskunfélegyháza.

Az egytornyú ótemplomot, vagy ahogyan a félegyháziak mondják, az „egycsövű” templomot még Petőfi is látta. És nyilván ismerte a templomkertben üldögélő Búsuló Krisztus-szobrot is, melynél aligha ismerek kedvesebbet, meghatóbbat. A délután már hűvösre fordul, a templomfal is lúdbőrös a hanyatló napsütésben, mikor belépünk az „egycsövű” templomba. Benn, a hajóban sötét van, és eleinte alig látok a szűkös napfényben. De hallani tiszta gyerekhangokat, mint láthatatlan madárfiókákat a fészek mélyéről.

A félegyházi gyerekek készülnek az első szentáldozásra.

 

*

 

Az ótemplomot nemrég restaurálták. A lebontott állványok mögül világos színekben bontakoznak ki a művészi freskók. A hívek, jobbára dolgozó parasztok fillérei tették lehetővé az eddigi munkák befejezését. Most még a kétszáz esztendős, erősen töredezett padozatot kellene fölszedni, s újjal, modernebbel pótolni. S végül hátravan még a főoltár aranyozása, a prédikálószék s a szobrok kijavítása. Sok munka ez még, sok áldozatot, fáradságot követel, de nem kétséges, hogy ez is meglesz, s az egész ótemplom rövidesen ismét új fényében ékesedhet.

 

*

 

„Ez itt a Petőfi-ház”, „Itt lakott Móra Ferenc” – mutogatja barátom, de sajnos, mindkét házat csak kívülről láthatom. Egyszerűek, vidékiesek, kedvesek. A Hattyúház a város főterén áll, itt bérelt Petőfi édesapja mészárszéket. A ház homlokzatán hattyúcímer, a ház sarkában márvány emléktábla.

 

*

 

A „kétcsövű”, vagyis kéttornyú templom újabb kori építkezés. A homályban áhítatos tisztasággal ragyognak Mária kék-fehér szobra körül a villanyégők; egy másik oszlopnál kivilágított vitrinben a Fájdalmas Istenanya, vállán nehéz aranypalást, ölében halott Jézusa. Letérdelek egy Üdvözlégyre, s a félegyháziak gyönyörű márciusi Mária-ájtatosságára gondolok, az „ezer Üdvözlégyre”, amit egymást felváltva mondanak el a félegyházi hívek. Az imádság, a szűnni nem akaró áhítat, s a test természetes fáradtsága egyetlen könyörgő nyájjá mossa egybe e különös, egy helyben térdeplő zarándoklatot. Csodálatos élmény, vallják azok, akik látták, s maguk is részt vettek benne. A mozdulatlan zarándokok térden állva is mintha haladnának valamiféle, a földi időből az időtlenség tengerére kiúszó égi bárka mélyében.

 

*

 

A múzeum másnap délelőttre marad. Ez az egyemeletes, sárgára festett épület – úgy mondják – Félegyháza legszebb műemléke. Pincéjében valaha betyárok raboskodtak, köztük a leghíresebb betyár, Rózsa Sándor. A földszinten, egy deszkapadlójú szobácskában különös gyűjtemény, hóhéroló szerszámokból. Fából ácsolt deres, nehéz láb- és kézbilincsek, hüvelykszorító vasak. Kint a folyosón betyárok képei.

Az emeleten néprajzi múzeum. Az egyik szobában halászóeszközök, mindenféle hálók, köztük egy hatalmas, pók formájú merítőháló a sarokban, mint valami modern, fantasztikus szobadísz. A másik szobában eredeti szélmalom szerkezete, melynek csodálatos árboca, csavaros tengelye egyszerre emlékeztet egy vitorlás kalózhajó titokzatos belsejére, s Verne Gyula ritka alkotmányaira. A harmadik részben régi félegyházi szobák, faragott parasztbútorok, kerek búboskemence. A szobák falán tükrös szentképek, a néphit és a gyermeki áhítat remekei. Ilyen, tükörbe festett, színes képeket sose láttam ezelőtt, most mégis úgy érzem, mindig is egy ilyen képet szerettem volna a szobámba.

 

Jegyzet