Katolikus szemmel (I.)

Az elmúlt időben a külföldi újdonságok közül messze kitűnt Max Frisch drámája, És a holtak újra énekelnek. Szerzője, mint az utószóból kitűnik, rendkívül széles érdeklődésű, s korunk legmagasabb szellemi színvonalán álló író. Drámája, mely nyersen fogalmazva a múlt háborúról, gyilkosok és áldozatok egymáshoz fonódó vétkeiről, majd haláláról szól, merész és nagyszerű válasz korunk esztétikai problémáira is. A halál utáni negyedik szín bár nem valódi túlvilág, s nem is kíván az lenni, de igenis olyan morális, vallásos közegbe vezet, ahol a földi, immanens világ törvényei tökéletesen átértékelődnek és föltisztulnak. A modern színpad régóta próbálkozik második síkban is ábrázolni a történéseket, de többnyire csak formai, logikai kényszerből, s játékosan. Ez a dráma az immanens világ esztétikai, társadalmi, erkölcsi problémáiból nyíltan vállalja a vallásos és morális kivezető utat, mint egyetlen formai megoldást is, mely a modern művészet zűrzavarában valamiféle „új-komolyság” nevében egy tisztultabb, emberibb és szabadabb világot ígér.

 

Jegyzet