Mint egy fiatal anya arca…

A férje rég meghalt, a fia is évek óta messze él tőle a városban, s tulajdonképp azt se tudja, mi lett belőle. Eleinte még jött egy-egy levele, s ezek a levelek telve voltak reménykedő dicsekvéssel, de hogy nem tudott pénzt küldeni a gyereknek, lassan még ezek a híradások is elmaradoztak, s most már esztendők óta tökéletes az öregasszony magánya.

Háza a templomhegy oldalába tapad, ott szorong magas kőkerítés mögé rejtőzve a többi templomhegyi ház között. De mindannyiuk közt a legnémább. Apró, kőkockás udvarán sokszor napokig nem mozdul semmi, még maguk a törpe fák sem, csak árnyékuk szalad, ugrik meg olykor a széllel.

Ugyan ki tudja, micsoda várakozás lakik a mozdulatlan tetszhalott házban? Ugyan ki tartja számon egy öreg szív nappalait és éjszakáit? Az öregasszony ül a szobában, a szoba ajtajában, úgy, hogy a templomhegyet lássa, a templomhegy oldalában mozgolódó fákat, s mintha valami szégyellnivalója volna, meghúzódik a homályban. S mintha azon múlna minden: egy pillanatra sem hagyja el őrhelyét, álmában is éberen várakozó szívvel fekszik ágyában.

A napok és a hónapok összemosódnak benne, s lassan már az évek változásának sincs értelme, csak múlása, csak szédülete van.

„Meghalok, mielőtt még egyszer láthatnálak, drágám!” Hosszú idő után ez az első gondolata, s ez oly forrón és véglegesen születik meg benne, hogy meg kell kapaszkodnia, hogy el ne essék. Egyszerre érez fájdalmat és boldogságot, mint aki végre a döntő szót kimondta, a végső szót, amire lehetetlen, hogy ne jöjjön felelet.

Ettől kezdve titkos és szelíd derűben él. Úgy érzi, nem várakozott hiába, s szinte megfiatalodik, mint egy menyasszony a titkos álmodozásban.

És így éri őt a fiú, az elcsatangolt, a várva várt fiú halálhíre. Először nem is érti, nem is hiszi el. Bénultan ácsorog a déli napsütésben, valamit igazgat magán, egy földre hullt gereblyét támaszt vissza a házfalnak. Aztán mint valami nagy-nagy szégyennel, megemésztetlen botránnyal szinte rémülten zárkózik be házába. Egy korty italt, egy falat ételt nem vesz magához. Szürke, poros tagokkal ül a konyhaszéken, a nyári szoba sivár kalitkamelegében, mint egy halálra dermedt madár. A sürgönyt leeresztve tartja, mintha nem bírná földre ejteni, mintha odatapadt volna a tenyeréhez. Csak éjjel, az ágyában kezd először imádkozni, kezd valamit megérteni az egészből. De mindjárt abba is hagyja. Oly képtelenség az, hogy egyes-egyedül legyen a világ sivatagában, hanyatt az ágyban, vagy akár fölülve egy ágyon, s csak sírjon és maga elé beszéljen.

Hajnal felé aztán irtóztató ütést érez. De csak egy pillanatra. A következőben már mintha forró vér öntené el a sebet, a fájdalom nyomán különös édesség szivárog. Boldogság ez, hogy szinte lát tőle, s utánakap a kezével. Nem is utána, csak a melléhez. A fiát érzi ott, mint életében sose, egészen közel magához.

„Új életet kezdünk, édesem” – susogja, s az élettelen, öreg arc csupa reménykedés a párnán, az áttetsző homályban. Mint egy fiatal anya arca, aki újszülött gyermekét szorítja a szívére.

 

(Új Ember, 1959. március 29.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]