1959

 

 

 

 

Bántalom

Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását. Eszembe se jut, hogy védekezzem. Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rám veti magát, földre veri a sapkámat. Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem? Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem?

Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson: indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.

Holtfáradt vagyok, mire hazafelé indulok. És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.

A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre… Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyöngédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal. Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem! De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: „Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt! Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mind-mind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal.”

S a csöndes „csoda”, ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.

Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha, a paplannak is szinte „személyhez szóló” az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.

Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben, mit egy régi fénykép őriz.

 

(Új Ember, 1959. január 11.)

Jegyzet

 

 

 

Mint egy fiatal anya arca…

A férje rég meghalt, a fia is évek óta messze él tőle a városban, s tulajdonképp azt se tudja, mi lett belőle. Eleinte még jött egy-egy levele, s ezek a levelek telve voltak reménykedő dicsekvéssel, de hogy nem tudott pénzt küldeni a gyereknek, lassan még ezek a híradások is elmaradoztak, s most már esztendők óta tökéletes az öregasszony magánya.

Háza a templomhegy oldalába tapad, ott szorong magas kőkerítés mögé rejtőzve a többi templomhegyi ház között. De mindannyiuk közt a legnémább. Apró, kőkockás udvarán sokszor napokig nem mozdul semmi, még maguk a törpe fák sem, csak árnyékuk szalad, ugrik meg olykor a széllel.

Ugyan ki tudja, micsoda várakozás lakik a mozdulatlan tetszhalott házban? Ugyan ki tartja számon egy öreg szív nappalait és éjszakáit? Az öregasszony ül a szobában, a szoba ajtajában, úgy, hogy a templomhegyet lássa, a templomhegy oldalában mozgolódó fákat, s mintha valami szégyellnivalója volna, meghúzódik a homályban. S mintha azon múlna minden: egy pillanatra sem hagyja el őrhelyét, álmában is éberen várakozó szívvel fekszik ágyában.

A napok és a hónapok összemosódnak benne, s lassan már az évek változásának sincs értelme, csak múlása, csak szédülete van.

„Meghalok, mielőtt még egyszer láthatnálak, drágám!” Hosszú idő után ez az első gondolata, s ez oly forrón és véglegesen születik meg benne, hogy meg kell kapaszkodnia, hogy el ne essék. Egyszerre érez fájdalmat és boldogságot, mint aki végre a döntő szót kimondta, a végső szót, amire lehetetlen, hogy ne jöjjön felelet.

Ettől kezdve titkos és szelíd derűben él. Úgy érzi, nem várakozott hiába, s szinte megfiatalodik, mint egy menyasszony a titkos álmodozásban.

És így éri őt a fiú, az elcsatangolt, a várva várt fiú halálhíre. Először nem is érti, nem is hiszi el. Bénultan ácsorog a déli napsütésben, valamit igazgat magán, egy földre hullt gereblyét támaszt vissza a házfalnak. Aztán mint valami nagy-nagy szégyennel, megemésztetlen botránnyal szinte rémülten zárkózik be házába. Egy korty italt, egy falat ételt nem vesz magához. Szürke, poros tagokkal ül a konyhaszéken, a nyári szoba sivár kalitkamelegében, mint egy halálra dermedt madár. A sürgönyt leeresztve tartja, mintha nem bírná földre ejteni, mintha odatapadt volna a tenyeréhez. Csak éjjel, az ágyában kezd először imádkozni, kezd valamit megérteni az egészből. De mindjárt abba is hagyja. Oly képtelenség az, hogy egyes-egyedül legyen a világ sivatagában, hanyatt az ágyban, vagy akár fölülve egy ágyon, s csak sírjon és maga elé beszéljen.

Hajnal felé aztán irtóztató ütést érez. De csak egy pillanatra. A következőben már mintha forró vér öntené el a sebet, a fájdalom nyomán különös édesség szivárog. Boldogság ez, hogy szinte lát tőle, s utánakap a kezével. Nem is utána, csak a melléhez. A fiát érzi ott, mint életében sose, egészen közel magához.

„Új életet kezdünk, édesem” – susogja, s az élettelen, öreg arc csupa reménykedés a párnán, az áttetsző homályban. Mint egy fiatal anya arca, aki újszülött gyermekét szorítja a szívére.

 

(Új Ember, 1959. március 29.)

Jegyzet

 

 

 

„Miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is”

A negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés: ez az a föld, amit Isten elhagyott. Itt valóra vált Babits Mihály modern próféciája: az emberek elhagyták Istent, most Isten hagyja el a világot.

A kulisszák közül még állt néhány. Időnként hűvös, hatalmas fenyvesek közelítették meg a marhavagonokból egybefűzött vonatot; faházas falvak tünedeztek fel a távolban; állomásokon ácsorogtunk, hol induláskor egyenruhás vasutas szalutált. De már ez is, ezek a kulisszák is inkább elhagyatott szobákhoz, félbemaradt vacsorához voltak hasonlatosak. A lámpa még ég, étel, teríték, abrosz az asztalon – de sehol senki, aki körülülje, sehol senki, aki befejezze a megkezdett falatot. Minden a helyén. Földek, utak, csillagok szinte görcsösen a helyükön, de valami közelgő felismerés vihar előtti szélcsendjében. És akkor – igen, ez az. Egy porig égett város hamuerdeje, fölötte nincs is égbolt, csak harsány, vakító némaság. Az előtérben deszkabódé, innét lép elő az egyenruhás vasutas, és indítja a vonatot. Szalutál. És cementmezőben sok száz bombatölcsér, a Hold krátereinél brutálisabban. És emberek, csíkos ruhába bújtatott krétafehér vázak, akikben a pillantás örökre elfagyott. Majd ismét a díszletek: utak és fenyvesek, és falvak az utazás tompa ritmusában. De ezek a díszletek semmit se jelentenek többé. Nincs értelme a fenyvesek közül kivillanó háznak, fedele alatt az eresznek, falaiban a kőnek. És nincs értelme, hogy épen áll, s ha rom lenne, annak se volna. És nincs értelme többé az égboltnak. Csillagok sincsenek ezután, csak kövek a légben, és madarak sincsenek, csak felszabadult tollcsomók. Mert semmi sincs többé: egyedül a pótolhatatlan Hiány van, mint egy pokoljáró misztikus negatív istenélménye. Mert az emberek elhagyták Őt, és most Ő hagyta el a világot.

Soha sehol nem éreztem oly vakító világossággal, hogy földünk a nagy isteni és emberi dráma színhelye, mint éppen itt, ebben a „sötétben”. Igaz, Isten valódi szállása az emberi szívben van, de ha ezt elhagyta, mintha még egy lépése volna hátra, amit ha megtesz: kilép Isten a történelemből, és szinte térbelileg, szinte föltérképezhetően is elhagyja a Földet. Mert más az Istentől elhagyatott Föld, és megint más a „tiszta anyag”. Ez még puszta mechanizmusában is „égi rendet” utánoz, nem is szólva a mai tudásunkkal megközelített anyagról, mely egyenesen úgy tűnik, mint egy végtelen intelligencia személyes jelenlétének és erejének teremtő jelzése. De nem ilyen képet mutat a tisztán anyagi és tisztán szellemi világ közé eső Föld, ez a közbülső tér, az ember lakhelye. Forrón ellentmondásos ez a nekünk szánt föld, akár maga az emberi szív, s egyedül ez a „közbülső színpad” tud igazán elárvulni.

És ez elől a nagyon is antropomorf veszély elől imádkozzuk a Miatyánkban: „Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is”. Így hívjuk, így könyörögjük Földünkre a mennyek országának világosságát, az isteni akarat sugarait. „La sua voluntate è nostra pace” („Az Ő akarata a mi békénk”) – e gyönyörű dantei sornak, mely tulajdonképpen a Miatyánk mondatának magyarázó továbbfejlesztése, más-más érvénye, jelentése van a teremtés különböző szféráiban. A mennyekben üdvösséget, a csillagvilágban, a „tiszta anyag” világában harmóniát jelent egy kozmikus partitúrában, míg itt, a Földön, az ember számára: gyermeki könyörgést, a reményt és a hitet, egy titokzatos és nehéz küzdelem feloldásának a vágyát fejezi ki. Mert Isten akarata a maga különleges kegyelmi jeleivel nemcsak bennünk, de itt, magán a Földön is megjelenik.

Isten a szívek csatornáján át érkezik, mint termékenyítő tavaszi zápor, de szeretetének esőjével magát a Földet, küzdelmünk színterét, ezt az egyedül számunkra rendelt, ránk méretezett szigetet is megszenteli és megáldja.

„Legyen meg a Te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a Földön is.” E könyörgésnek nemcsak elvont, szívünket érintő jelentése van, de szó szerinti is, betű szerinti is. S talán ismét a nagy bűnösök és nagy vezeklők gyakori forró és külön gesztusa, midőn töredelmes bánatuk és megindultságuk jeléül önkéntelenül megcsókolják az Isten lábnyomait őrző anyaföldet.

 

(Új Ember, 1959. április 12.)

Jegyzet

 

 

 

Két könnycsepp

Délben még szó sem volt róla, hogy őt is magukkal viszik, s estére már a készülődés lázában égett. A vendégek mondták, a kedélyes nagybácsi, hogy már Klári is nagylány, maholnap tizenöt éves, és akkor apja magához húzta és megcsókolta. Most ott vannak a hosszú holdfényes úton. Elől a nagybácsi és Eszter, mögöttük lázasan apába és anyába karolva, Klári. Eszter, Klára nővére most is gyönyörű, s ahogy a világos holdfényben hátra-hátra néz, hogy jönnek-e már, Klári szeretne hozzáfutni, átölelni őt, erőre kapva és elnémulva az ölelésben. Szíve időnként hevesen elszorult, hisz oly gyönyörű volt a készülődés láza, oly hihetetlen az est és a délután, hogy most már csak valami nagyon-nagyon szomorú következhet. De ez csak egy pillanatig tart, ez a félelem a szíve táján, nem is szól róla senkinek, csak sóhajt egyet a kora nyári éjszakából.

A vendéglő előtt megriad. Fény és zeneszó süt ki a fák közül a sötét országútra, mely sötétben marad, s oly köznapian csendes, mintha ügyet se vetve a vigasságra, egyedül a maga dolgával törődne. Az asztalok közt, a simára döngölt vöröses salakon, úgy érzi Klári, mintha most tanulna járni, s kérdéses, nem botlik-e fel valami láthatatlan akadályban. Az asztalnál szorosan odaül apa mellé, szeretne szép lenni, s egyszerre láthatatlanná válni az oldalán. A többiek bort isznak, ő málnaszörpöt. De nem is bánja, legalább megnyugszik egy kicsit. Eszter – a lámpafény bő fátyolban hull a vállára, hajára – Eszter szebb, mint valaha, s most Klári is megigazítja vállán a kölcsönkendőt s először mer – nagy elhatározással – a táncolók felé nézni.

Ez volt az utolsó boldog perce. Ezután csak arra emlékszik, hogy Eszter elérhetetlen nyugalommal leveszi válláról a kendőt, elúszik az asztalok között, s mint valami mesebeli királylány lebeg táncosai karján, a sokszínű lampionok alatt. Aztán megint visszajön a helyére, megmártja nyelvét poharában, megint leereszti válláról a kendőt, s megindul újra a táncba, egyre szépségesebben és hűvösebben.

– Apa – suttogja Klári éjfél után vállára hajolva – menjünk haza, nagyon fáradt vagyok.

De apa észre se veszi, hogy valóban mennyire fáradt, rá se néz, csak magához húzza, mint egy gyereket, ahogy otthon is szokta, vagy a strandon, ha fürödni mennek.

Késő éjjel, mikor végre lefekhet, Klári kis tükröt visz magával az ágyba és sokáig nézi magát, a napfénytől duzzadt félig gyerek-, félig nagylányarcot, szigorúan, mintha tükörképétől valami halaszthatatlan feleletet várna. Aztán hirtelen abbahagyja ezt is. Lámpát olt, s vállig takarózik a sötétben.

– Nem táncolt velem senki. – És kis idő múlva: – Gyerek vagyok és nem is vagyok szép, mint Eszter. – Majd elszántan: – Csúnya vagyok. – És még egyszer: Csúnya vagyok – suttogja maga elé a sötétben.

Vigasztalhatatlan. Percekig, órákig vigasztalhatatlan, amíg végre megjelenik szemében a két forró könnycsepp, legördül kétfele, s két hosszú csíkja kihűl az arcán. És akkor úgy tűnik neki, mintha sok-sok szobán vándorolt volna keresztül, sok-sok hűvös szobán, mikben mindenféle bűbájjal ámították. Mindegyik szoba tüzes volt és falai telve káprázattal. Az egyikben megfésülték, a másikban tükröt raktak elébe, a harmadikban fényes ruhát adtak rá, a negyedikben csak suttogtak a fülébe, megint egy másikban megcsodálták, s nagyon-nagyon egyedül volt a következőben, s nagyon szomorú az utolsóban. De most, hogy végre elsírta magát, mintha kijutott volna ezekből a lázas, egymásba nyíló szobákból, s egyetlen ajtónyitással a szabadba érne. – Itt kellene élni mindig – suttogja, vagy inkább csak érzi szívében – itt, ebben az éjféli, ebben a szíve legmélyén lakozó nyugalomban. – Milyen jó is most, hogy kisírta magát, milyen tiszta is ez a csend. Együtt vannak benne a gyerekkor játékai, s a gyönyörű iskola utáni séták a barátnőivel. S benne van nemcsak a múlt, de valahol a jövő csendje is, amit hányszor fog még elhagyni s ahová hányszor fog még visszajárni. Imádkozni és mosolytalanul mosolyognia kell a sötétben, ahol most semmi se számít, ami előbb még olyan kínzónak, olyan fontosnak tűnt előtte.

Így alszik el szépen békésen aztán, a gyerekek mély, erős álmával, és szemében a felnőttkor első, felszáradt könnyeivel.

 

(Új Ember, 1959. május 3.)

 

 

 

Katolikus szemmel (I.)

Az elmúlt időben a külföldi újdonságok közül messze kitűnt Max Frisch drámája, És a holtak újra énekelnek. Szerzője, mint az utószóból kitűnik, rendkívül széles érdeklődésű, s korunk legmagasabb szellemi színvonalán álló író. Drámája, mely nyersen fogalmazva a múlt háborúról, gyilkosok és áldozatok egymáshoz fonódó vétkeiről, majd haláláról szól, merész és nagyszerű válasz korunk esztétikai problémáira is. A halál utáni negyedik szín bár nem valódi túlvilág, s nem is kíván az lenni, de igenis olyan morális, vallásos közegbe vezet, ahol a földi, immanens világ törvényei tökéletesen átértékelődnek és föltisztulnak. A modern színpad régóta próbálkozik második síkban is ábrázolni a történéseket, de többnyire csak formai, logikai kényszerből, s játékosan. Ez a dráma az immanens világ esztétikai, társadalmi, erkölcsi problémáiból nyíltan vállalja a vallásos és morális kivezető utat, mint egyetlen formai megoldást is, mely a modern művészet zűrzavarában valamiféle „új-komolyság” nevében egy tisztultabb, emberibb és szabadabb világot ígér.

 

(Új Ember, 1959. május 17.)

Jegyzet

 

 

 

Pünkösd egy új templom falai között

Szép ünnep volt Pünkösdvasárnap a Vecsés-Andrássy-telep híveinek. A templom építkezése 1949–56 között szünetelt s csak a hívek rendkívüli áldozata tette lehetővé, hogy a falak fölépüljenek, s a templom tető alá kerüljön. Végeérhetetlenül lehetne sorolnunk e nagyszerű áldozatosság példáit, de elég talán csak egyet említenünk. Az egyik hívő felajánlásának hiányzó összegét a Vöröskeresztnek nyújtott véradás díjából pótolta. Tette jelképes erővel világítja meg a telep valamennyi adományozójának templomépítő hitét. Az ünnepélyes szentmisét Várkonyi Imre prépost, az Actio Catholica országos igazgatója mutatta be nagy papi segédlettel. Mise közben ő mondotta a szentbeszédet is. Az ünnepélyes szentmisén a segédkezők között jelen volt dr. Radó Polikárp akadémiai tanár is. A fényes asszisztencia kíséretében érkező főpapot a templom kapujában virágcsokros kislányok és a vecsési egyházközség világi elnöke köszöntötte. Az üdvözlések elhangzása után a celebráns a hatalmas templomhajót zsúfolásig megtöltő hívek sorfala közt vonult az oltárhoz és kezdetét vette az ünnepélyes szentmise.

Az országos igazgató szentbeszédében azt emelte ki, hogy a Szentlélek Úristen eljövetele vihar és tűz. Vihar, amely elseper minden értéktelent, minden kétséget, minden sötétséget az emberből, s amely világosságot gyújt az emberi lélekben. Felnyitja az emberi szemet, hogy ne csak alkotni tudjon, hanem valóban boldog legyen és az Isten útján tudjon járni. Szent Pál a galatabeliekhez írt levelében leírja, hogy az emberi lélek a Szentlélek vihara és tüze nélkül csak mire képes. Azt mondja az apostol: „Lélek szerint éljetek, akkor nem fogjátok teljesíteni a test kívánságait. A test a lélek ellen tusakodik, a lélek pedig a test ellen…”

Tűz a Szentlélek Isten eljövetele. Az isteni szeretet az ember lelkét feltüzesíti, hogy ne csak szájjal, de tettekkel is szeresse az Istent. Erre kell a Szentlélek tüze és ezt kapták az apostolok Pünkösd ünnepén. Azóta jár körül és tüzesíti a mi lelkünket is a nagy parancsban: a felebaráti szeretetben.

A vecsési templom valóban a vecsésieké, s minden téglája valóságosan őrzi az építők keze nyomát. Falai még csupaszon állnak, de már ezeket a csupasz falakat is a szeretet, az odaadás láthatatlan, megható freskói népesítik be. És nem zavaró a sarokban álló hatalmas vaskályha, sem a burkolat nélküli mennyezet. Aki itt térdepelhet, nem azt látja, hogy félig kész templomban van, hanem valamiképp az alkotó szeretet műhelyében érzi magát.

Az új vecsési templomot a hit és a szeretet emelte s ennek a hitnek és szeretetnek a jelenléte a templomlátogató legszebb és legmaradandóbb élménye.

 

(Új Ember, 1959. május 24.)

Jegyzet

 

 

 

Templomtornyok árnyékában

Kiskunfélegyháza

A Kiskunságban szélesen terpeszkedő város Kiskunfélegyháza.

Az egytornyú ótemplomot, vagy ahogyan a félegyháziak mondják, az „egycsövű” templomot még Petőfi is látta. És nyilván ismerte a templomkertben üldögélő Búsuló Krisztus-szobrot is, melynél aligha ismerek kedvesebbet, meghatóbbat. A délután már hűvösre fordul, a templomfal is lúdbőrös a hanyatló napsütésben, mikor belépünk az „egycsövű” templomba. Benn, a hajóban sötét van, és eleinte alig látok a szűkös napfényben. De hallani tiszta gyerekhangokat, mint láthatatlan madárfiókákat a fészek mélyéről.

A félegyházi gyerekek készülnek az első szentáldozásra.

 

*

 

Az ótemplomot nemrég restaurálták. A lebontott állványok mögül világos színekben bontakoznak ki a művészi freskók. A hívek, jobbára dolgozó parasztok fillérei tették lehetővé az eddigi munkák befejezését. Most még a kétszáz esztendős, erősen töredezett padozatot kellene fölszedni, s újjal, modernebbel pótolni. S végül hátravan még a főoltár aranyozása, a prédikálószék s a szobrok kijavítása. Sok munka ez még, sok áldozatot, fáradságot követel, de nem kétséges, hogy ez is meglesz, s az egész ótemplom rövidesen ismét új fényében ékesedhet.

 

*

 

„Ez itt a Petőfi-ház”, „Itt lakott Móra Ferenc” – mutogatja barátom, de sajnos, mindkét házat csak kívülről láthatom. Egyszerűek, vidékiesek, kedvesek. A Hattyúház a város főterén áll, itt bérelt Petőfi édesapja mészárszéket. A ház homlokzatán hattyúcímer, a ház sarkában márvány emléktábla.

 

*

 

A „kétcsövű”, vagyis kéttornyú templom újabb kori építkezés. A homályban áhítatos tisztasággal ragyognak Mária kék-fehér szobra körül a villanyégők; egy másik oszlopnál kivilágított vitrinben a Fájdalmas Istenanya, vállán nehéz aranypalást, ölében halott Jézusa. Letérdelek egy Üdvözlégyre, s a félegyháziak gyönyörű márciusi Mária-ájtatosságára gondolok, az „ezer Üdvözlégyre”, amit egymást felváltva mondanak el a félegyházi hívek. Az imádság, a szűnni nem akaró áhítat, s a test természetes fáradtsága egyetlen könyörgő nyájjá mossa egybe e különös, egy helyben térdeplő zarándoklatot. Csodálatos élmény, vallják azok, akik látták, s maguk is részt vettek benne. A mozdulatlan zarándokok térden állva is mintha haladnának valamiféle, a földi időből az időtlenség tengerére kiúszó égi bárka mélyében.

 

*

 

A múzeum másnap délelőttre marad. Ez az egyemeletes, sárgára festett épület – úgy mondják – Félegyháza legszebb műemléke. Pincéjében valaha betyárok raboskodtak, köztük a leghíresebb betyár, Rózsa Sándor. A földszinten, egy deszkapadlójú szobácskában különös gyűjtemény, hóhéroló szerszámokból. Fából ácsolt deres, nehéz láb- és kézbilincsek, hüvelykszorító vasak. Kint a folyosón betyárok képei.

Az emeleten néprajzi múzeum. Az egyik szobában halászóeszközök, mindenféle hálók, köztük egy hatalmas, pók formájú merítőháló a sarokban, mint valami modern, fantasztikus szobadísz. A másik szobában eredeti szélmalom szerkezete, melynek csodálatos árboca, csavaros tengelye egyszerre emlékeztet egy vitorlás kalózhajó titokzatos belsejére, s Verne Gyula ritka alkotmányaira. A harmadik részben régi félegyházi szobák, faragott parasztbútorok, kerek búboskemence. A szobák falán tükrös szentképek, a néphit és a gyermeki áhítat remekei. Ilyen, tükörbe festett, színes képeket sose láttam ezelőtt, most mégis úgy érzem, mindig is egy ilyen képet szerettem volna a szobámba.

 

(Új Ember, 1959. június 14.)

Jegyzet

 

 

 

Láz

A lopott kulcs nehéz volt és tüzes, anélkül, hogy a kezét megégette volna. S az is olyan titokzatos volt, hogy bár a kezében tartotta, mégis a szíve lüktetett tőle, oly hevesen, hogy a kulcs is megérezte, s ő is remegni kezdett. Meg kellett hát válnia tőle, de elveszíteni se akarta. Bezárta egy skatulyába, mint egy elejtett szarvasbogarat.

Délben egyedül maradt a lakásban, akkor újra előszedte a kulcsot és beleillesztette a fiókos szekrény zárjába. Nem mert hátranézni, pedig hátra kellett volna néznie, de nem mert, nem tudott. A szoba bútorai elmozdultak a faltól, s odanyomultak a háta mögé, hogy lássák, mit is csinál. A nagy falióra állt hozzá legközelebb, vadul tiktakolt mögötte, egyenesen a hátában. Nem lehetett ezt kibírni. Vagy elhajítja a kulcsot, vagy kinyitja a zárat.

Egy szem csokoládét lopott, azt is eltörte, miközben kibontotta az ezüstös sztaniolból. Később, mikor visszagondolt rá, sehogy se emlékezett a csokoládé ízére, mintha a máskor oly édes íz egyszerűen kilyukadt volna. Az üres sztaniolt jól összegyűrte aztán, és kidobta az ablakon. Mikor pedig a kulcsot is visszarakta a helyére, ismét barátságos dél volt odakint, mint takarítás után, szelíd rend a szobában.

Hogy anya meg Éva megjöttek az iskolából, a kisfiú mégis – mintha a világ végéről érkeztek volna – úgy fogadta őket. Csakhogy itthon vannak! Az asztalhoz hármasban ültek le, apa ilyenkor sose volt otthon, s ettől az ebéd elvesztette komolyságát. Főzőcske volt egy életnagyságú babaszobában.

A kisfiú az asztallapra támasztotta állát, s alulról leste a vizeskancsót. A kancsó óriási volt innét alulról, s akár egy nagyméretű akvárium, úgy fénylett. Akkor anya telemerte a tányérját, s a forró gőz a gyerek arcába csapott.

De nem tudott enni. Később már nem is akart, s végül még el is sírta magát. Ebéd után csüggedten ült játékai között, mint katonái közt egy elaggott hadvezér. A nővérét nézte. Éva matrózruhában, fölfésült hajjal görnyedt a kis asztalnál az ablak előtt és tanult. Komoly volt, megközelíthetetlen, s oly távoli, mint egy idegen csillag lakója. Aztán lassan az alkonyati ablak is idegen lett, a szoba is, s az egész világ mintha iszonyatosan kihűlt volna. A kisfiú észre se vette, hogy fázni kezdett.

– Ez a gyerek lázas – hallotta nagyon messziről anya hangját, s érezte végre a közelségét, kezét a homlokán, de ezt is csak mintegy félálomban.

„Talán az ágyban – gondolta – talán ott jó lesz” – és hagyta, hogy a fázós ruhát lefejtsék róla. De az ágyban is csak tovább didergett. Hirtelen elhatározással fölült, s átfogta anya nyakát. De nem jött hang a szájára. – A kulcsot – akarta mondani, de csak a szeme tágult kerekre.

Mikor egyedül maradt, csak egy kis lámpás virrasztott vele, meg egy régi szentkép a szemközti ágyfalon. Az üveg mögött Mária állt fehérben és kékben, csigás felhőkön, karján a gyermek Jézussal. Mindkettőjük fejében arany korona fénylett, s a kezükben arany jogar. A kisfiú elalvás előtt mindig őt nézte, s többet látta őket, mint bárki mást életében. De hogy mit is művelt a kulccsal, azt nekik se tudta megmondani.

Hogy éjjel fölriadt, egyenesen őket kereste. Úgy képzelte, hogy a sötétben a kép világítani fog a falban, hogy fényleni fog az üveg mögött, s a Kisded is élni fog, s iszonyú vágyat érzett, hogy beszéljen hozzá. De a képet nem találta sehol, s helyén a fal mintha még sötétebb, az üresség még üresebb lett volna. – A kulcsot – zokogta, s hogy anya kijött, s vigasztalni próbálta a láztól tüzes gyereket, azt hihette, álmában beszél, s fölcsavarta a villanyt, hogy ne féljen.

A szentkép ismét ott lógott a falon, s a nyugodt, mozdulatlan felhőn ismét ott állott Mária, karján a koronás gyermek Jézussal.

– Soha többet – szipogta a kisfiú, s úgy aludt el, szemét a csöpp arany koronán feledve.

Két hétig volt beteg. Mikor újra felkelhetett, megnőtt rajta a ruha, s ha lépett, mintha lebegett volna. A délután szép volt, nyugodt és derűs, mint azelőtt. Nem volt rajta egyetlen árva repedés sem, hacsak a tükörképén nem, valami nagyon távoli, nagyon tiszta tükörben, amit nem is a szemünkkel látunk.

 

(Új Ember, 1959. június 21.)

 

 

 

Szeretetben és hűségben

Ritka szertartásnak lehettünk tanúi az elmúlt vasárnap Kókán: harminckét hűséges házaspár járult az oltár elé, hogy megismételje házastársi esküjét.

Az ünnepség délelőtt 10 órakor kezdődött. Az ezüst-, arany- és gyémántlakodalmas párok ekkorra már fölsorakoztak a plébániakertben, s menetük megindult a templom felé. Elöl díszbe öltözött ministránsok, mögöttük templomi zászlókat vivő kislányok haladtak. Jobbról és balról az idős párok mindegyikét egy-egy elsőáldozós kisfiú, illetőleg kisleány kísérte.

Harminckét pár… Java részük ezüstlakodalmas, de akadt köztük két hatvanöt, s két hatvanéves pár is, kik több mint félszáz esztendőt éltek le egymás mellett keresztényi szeretetben és hűségben. Ők néhányan külön ültek az oltár jobb oldalán, a menetben se vettek részt, s ide is lovas kocsin tették meg az utat. Némelyikük alig tud járni, törődött és öreg, csak szeretetük és hitük erős, amely segítette őket, hogy a házasság szentségében vállalt kötelességüket egy hosszú életen át megtartsák.

A jubilánsokat fiatal kislány köszöntötte, majd Falvai József esperes plébános, ki áldozatos odaadással közel harminc esztendeje lelkipásztora a színkatolikus községnek, intézett hozzájuk ünnepi szentbeszédet. Példaképül állította őket a fiatalság elé, s Isten áldását kérte további életükre. Szentáldozáskor valamennyien magukhoz vették az Úr szent testét, tanulságul Istenben való együvétartozásuknak egy örökérvényű kánai menyegzőn.

Kevés szem maradt száraz, amikor házastársi esküjük megújítására került sor. Pillanatra mintha életük alkonya és hajnala ért volna egybe, tengernyi emléket, örömöt és bánatot sűrítve a fogadalmi szavakba. Úgy hangzottak e szavak, mint egy mennyei szépségű, egy egész élet árán kiteljesített himnusz záró refrénje. És Te Deum volt a Te Deum valóban: hálaadás Istennek az ünnepi pillanatért, a régiért és az újért, a mostaniért.

 

(Új Ember, 1959. július 12.)

Jegyzet

 

 

 

A kifosztott fa gazdagsága

A sásdi aranymise csak délután négykor kezdődik. Addig átmegyünk a szomszédos községbe, Baranyajenőre. A kis falusi templom dombtetőn áll, s hogy tegnap nagy eső volt, a csúszós talajon csak óvatosan lépkedünk fölfelé. Itt is ünnep van: a falucska plébánosa mondja ezüstmiséjét. A szentély felől megható látvány, a templomot színültig megtöltő hívek serege, s hogy az ajtó sarkig nyitva áll, mintha a nyári ég, az egész dimbes-dombos vidék is betért volna, itt lenne a templomban. A Te Deum hangjaiba a kinti madarak zaja is belevegyül.

 

*

 

Ebéd után ismét megered az eső. Ernyők alatt ereszkedünk le a domboldalról, a víztől patakzó téglalépcsőkön. De amint leérünk a kocsiútról, hirtelen a zápor is eláll, az ernyőket is becsukhatjuk, s mire Sásdra visszaérünk, derült ég, ragyogó napsütés fogad.

Az úton sok mindent megtudok az aranymisés Gratzl Gyuláról. Az egész környék legpéldaadóbb, legfeddhetetlenebb életű lelkipásztora volt, akit rajongva szerettek hívei és paptársai. Öt esztendeje vak, öt esztendeje nem mutathatott be szentmisét, de a mai napig legodaadóbb gyóntatója övéinek. Aranymiséjét eredetileg Pécsett kívánta bemutatni az ottani kórházkápolnában, távol mindenfajta ünnepléstől. Erőszakkal kellett rávenni, hogy itthon maradjon. A szeretet erőszakával.

Körülbelül ez az, amit előzetesen megtudok róla. Meg még azt, hogy öt esztendő óta ma misézik először, tegnap egész nap a legszigorúbban böjtölt, s hogy a mára virradó éjszakát véges-végig ébren töltötte.

 

*

 

Első pillantásra nem a vaksága ragad meg, hanem csodálatos nyíltsága, szálas termete, férfias vonásai. Semmit se tétova, semmit se gátlásos: mindenki számára szabadon, tárva-nyitva áll. Nagyon szerethet, érzem már attól a pillanattól fogva, hogy belépek hozzá, s ez az érzés idővel csak fokozódik, a megrendülésig fokozódik bennem. A szedett fa kifosztott gazdagsága, csodálatos derűje árad belőle. Csupa közvetlenség, csupa angyali távolság. Mikorra szeme világát elvesztette, az emberek világát már réges-rég a szeretet valóságosabb szemével nézhette.

Közben gyerekek érkeznek az egyik községből, meghatóan szép paraszttortákkal, miket talpas tálakon hoztak a kezükben kilométereken keresztül. Az egyik kislány köszöntőt mond, s közben az asszonyok sírni kezdenek a háta megett. De az ősz pap ezalatt is csupa mosolygás marad, s nekem úgy tűnik, mintha vaksága könnyeit egyedül azok sírnák el, akiket egész életén át annyira szeretett, s oly odaadóan szolgált.

 

*

 

Pontban négy órakor megszólal a harang, s a plébánia felől a gyepes úton át, ahol az öreg pap mindenkor járni szokott, lassan megindul a menet a templom felé. Elöl az egyházközség emberei, mögöttük jön a család, nővérek, kik hűséges Mártaként szolgálták, azután a ministránsok következnek, majd a papság menete zárja a sort. Legvégül öt esztendő óta először, miseruhába öltözötten, bottal kezében az aranymisés. Most látni való, hogy vak. Rövidre nyírt őszes haja kissé csapzott, mint a gyerekeké, s az olyan embereké, akik valamilyen okból messzire távolodtak önmaguktól. Az ő élete már réges-régen valamilyen tökéletesen más közegben játszódik, mint a fogható-látható világ. S egyszer csak föltarthatatlan sírás söpör végig a híveken, sírás, amelynek csak erejét, tisztaságát érezni, de amiről nehéz lenne megmondani, hogy kinek is szól.

Az aranymisés jubilánsnak hűséges barátja, Tiborcz Benő döbröki esperes plébános, a kézvezetője és segítője az oltárnál, a szentbeszédet pedig volt tanítványa, Uhl Antal mondja. Beszédének legszebb, s a jubilánsra különös súllyal vonatkozó gondolata, hogy Isten papja nemcsak áldozatot mutat be, hanem önmagát, saját életét is föláldozza a Mennyei Atyának. S e kettős áldozatnak nyilvánvaló ténye a katarzis erejével érinti a híveket. Akik ezen az aranymisén jelen lehettünk ebben a kis falusi templomban, minden szóval közölhető tanításnál mélyebbet, többet tudhatunk meg Isten, a pap s a hívek közös, a szeretet áldozatában megváltódó drámájáról.

 

*

 

Szentmise végén az ünnepelt néhány perces beszédben válaszol a püspöki levél emelkedett és meghatóan emberi, s a hívek odaadó szavaira. Az oltártól szól hozzánk, attól az oltártól, amit láthatólag el kellett hagynia, de amelyhez valójában eltéphetetlen kötelék fűzi mindhalálig. S ez a látszólagos ellentmondás megszázszorozza szavait. Öreg prófétához hasonló, ki teljesítette küldetését, s a csapások, amik érik, éppenséggel nem csapások, hanem Isten látogatásának, különös szeretetének sebei.

Szava csupa erőt és odaadást sugároz. Sírni egyedül mi sírunk: a csetlő-botló ember nagyon is emberi bánatával s egy nagyszerű példa jótékony csodájával a szívünkben.

 

(Új Ember, 1959. július 19.)

Jegyzet

 

 

 

Anci

Anci más volt, mint a többi javítóslány.

Egyszerre volt szigorú kismama, készséges kis cseléd, s rajongva szeretett nővérke. Akkoriban egyedül vele szerettem játszani, sétálni is egyedül vele szerettem. Később már elaludni is csak akkor voltam hajlandó, ha Anci fogta a kezemet és mesélt nekem. Kamaszos, szélpiros volt az övé, valóságos felnőtt kéz az enyém mellett, mégis törékeny és gyerekes, ha a nagyokéra gondoltam. Később már nem is igen mesélt, csak ült az ágyam szélén és a kezemet fogta.

Vad játékokat sohase játszottunk, de idővel – anélkül, hogy észrevettük volna – játékainkból csendes együttlétek lettek, üldögélés a padon és a fűben, amiben csak annyi volt a változás, hogy a fejemet hol a vállára, hol az ölébe fektettem. Ilyenkor felszökött mellőlem a világ, a fák koronája felköltözött az égre, Anci eltűnt mellőlem, s az égbolt mintha kéken folydogált volna alattam, arra várva, hogy a közepébe lépek.

Anci később betakart nagy intézeti kendőjével, mert hűvösödni kezdett – s én felnéztem rá. Gyerekes öle volt, de már elég puha ahhoz, hogy biztonságos legyen. Szenvedélyesen lehúztam, s az arcomhoz szorítottam az arcát:

– Téged szeretlek legjobban! – Aztán hirtelen rábuktam a kezére, hogy megcsókoljam. Sokszor játszottuk ezt, de sose engedte, csak az arcát hagyta, azt is csak szelíden ellenkezve.

Komoly lány volt, és szép. Nagyon szép. Nálam öt-hat évvel lehetett idősebb, de így se volt több tizenkét-tizenhárom évesnél. Akkor még nem tudtam, hogy fején a nagy szőke konty mennyire nem illett a korához. Büntetés volt ez rajta, ez a szigorú hajviselet, mitől ha mosolygott, csak még világosabb, ha hallgatott, csak még figyelmesebb lett a tekintete.

– Takarj be a kendődbe, egészen takarj be! – Ez meg azt jelentette, csináljon sötétet, olyat, mintha éjszaka volna, aztán meg ébresszen, költögessen.

Volt aztán egy titkos, ritka szórakozásunk is. Anci nagyon szépen énekelte a dalt az elhagyott gyermekről. Halkan, épp hogy dúdolta, egyedül kettőnk számára. Én már az első szavakra sírni kezdtem, de ő még győzte egy darabig, aztán ő is sírva fakadt. Akkor ráborultam és együtt sírdogáltunk, s hogy végre megnyugodtunk, továbbra is még sokáig csendben átölelve tartottuk egymást.

Az egyik este még ő vetkőztetett, de ruhámat épp csak elkezdte rendbe rakni, mikor hirtelen kiment a szobából, s többé már nem is jött vissza. Másnap reggel és egész délelőtt nem engedtek hozzá, csak késő délután, amikor már elaludt.

Bátortalanul léptem az ismeretlen, befüggönyözött szobába. Anci hosszú-hosszú vaságyon feküdt, csíkos huzatú párnán, szürke takaró alatt. Életemben most láttam először feküdni és aludni őt. Nem szólhattam hozzá, ezt előzetesen megígértették velem, mégis, mikor kifelé vezettek, úgy éreztem, örökre elveszítettem, ha így hagyom őt ebben az idegen mozdulatlanságban.

– Anci! – sikoltottam, s kitépve magamat az idegen kezekből, odafutottam az ágyához. Nagyon messziről, csodálkozón nyitotta rám a szemét. Tiszta pillantása most olyan fényes volt, és olyan csodálkozó öröm volt benne, hogy sietve beszélni kezdtem. De elfordult tőlem és vizet kért.

Ezután hetekig nem lehetett bemenni hozzá. Egyedül kószáltam az udvaron, unatkoztam, s a falat rugdaltam hosszan és elmélázva.

Kora délután volt, közvetlen ebéd után, mikor vékonyka csengettyűszót hallottam közeledni a porta felől, s röviddel rá megpillantottam az öreg papot, s előtte a fehér karinges ministránsfiút. Nem tudtam, honnan, de tudtam, hogy Ancihoz jönnek, s tudtam, hogy rövidesen nekem is be kell mennem hozzá. De ott maradtam a ház mögött, megbújva, hogy keressenek, s talán kívánva is, hogy ne találjanak rám.

Mikor az ágyához léptem, első pillanatban meg sem ismertem, s nem éreztem semmit, ha csak döbbenetet és félelmet nem. Olyan öreg lett, olyan felismerhetetlenül sovány. Szóltam hozzá, de a szemét se nyitotta ki. Csak a nevemet mondta, s mindjárt utána elhallgatott. Az egészből semmit se értettem, s hirtelen mohó vágy fogott el, hogy kimeneküljek a szabadba.

– Nyúljon a párna alá, az ott a magáé.

Valaki benyúlt helyettem a feje alá, s egy kis bábut húzott ki onnét, s a kezembe adta. Anci sokszor csinált ilyet azelőtt vesszőből, dugóból, rongyocskából, de ilyen kedveset, mint ez volt itt a kezemben, soha.

Meg akartam csókolni, de a rám nyíló tekintete megállított. Kicsit, egészen kicsit mozdult végre az arca, s az elidegenedett vonások alól, mint egy léken át, csodálatos tisztasággal felderengett a mosoly, az, hogy valamikor mennyire is szerettük egymást!

– Édesem…

Soha ezt Anci még nem mondta, soha ezelőtt, hogy a magáénak érez, az övének. De többet se szólt, csak szelíden és csendesen feküdt azután, mint egy hűvös kerti dombocska.

A bábut, mit tőle kaptam, még aznap elhagytam a nagy sírás-rívásban, s másnap már hiába kutattam utána. És hiába kerestem Ancit is, soha többé nem találtam rá az emberek között.

 

(Új Ember, 1959. augusztus 30.)

Jegyzet

 

 

 

Két filmről

A boldogság vasárnap jön (Színes csehszlovák vígjáték) – Szerelem és totó: kettős szerencsejátéka a film. De nem igazán vígjáték: a mese, a szereplők is valahogy műanyagból vannak, mint a film mesterségesen színes képei. A három fiú egy kalauz, egy diák s egy kissé szélhámos szaxofonista: nem valódi triász, ahogy duó volt Stan és Pan. Pedig ők is bolondoznak, de mértékkel s ezért inkább operettbe illenének. A filmben morálisan nincs semmi elítélni való. Amiről szól: még a totónak se csinál igazában propagandát.

 

*

 

A kis hazug (Keletnémet film) – Egy fiatal lelenclány (Trude) megszökik a javítóból, így indul a történet, s két fiatalember pártfogásába kerül. Az egyik rendőr, a másik tanító. A lány múltjáról csak annyit tud, hogy édesanyja a ravensbrücki koncentrációs táborban halt meg, a többi sötét folt és kínzó ismeretlen. A kis csavargóban számos mulatságos kaland közepette a fiatal rendőr fölfedezi az elmúlt háború szomorú áldozatát, s mikorra a lányra fonódó rosszindulat hálóját sikerül széttépnie, akkorra már Trude múltja is tisztázódik. A rendőr, ki azelőtt szabó volt, ismét szabó lesz, mivel szabálytalanságot követett el a lány (a film végére már szerelme) érdekében, de megvigasztalja őt Trude viszontszerelme. A tragikusat a vígjátékival elegyítő mese nem tud igazi művészi élményt nyújtani, aminek a színészek gyenge játéka, s a szövegkönyv felszínessége lehet a legfőbb oka.

 

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

Ferenczy Béniről

Ha sorrendet kellene felállítanunk, mi az, ami számunkra alkotásaiból a legfontosabb, legmodernebb, elsőnek művészi és emberi erkölcsét említeném, azt a bátorságot és erőt, mely alkotótevékenysége legbensőbb értelmének az erkölcsi jót merte választani. Hogy mit jelent ez egy szobrász számára? Gondolom, annak a felismerését – a felismerés időtlenségében –, ami egy emberi test, egy-egy emberi arc jelentőségét, igazát, egyszeri sorsának rejtőző értelmét és életét szolgálja.

Ferenczy Bénit mindig, minden alkotásában ennek a felismerésnek látványa és megrendültsége vezette. Ebből az áhítatos felismerésből sohase engedett, innét szobrainak ereje és ökonómiája.

Alkotásainak másik csodája a végtelen gyengédség, amellyel fölismeréseit – sokszor szinte tapogatózva – egy igazi látó vak áhítatával nyomon követte. Felületei fokozhatatlan érzékeny vallomások, egy szemérmes élet legszemélyesebb megnyilatkozásai. Pusztán formai vonzásnak sohasem engedett. Inkább hibázott, inkább vált tétovává, hogy aztán – híven az alkotás belső igazához – szobrainak épp ezek a belső megrendüléstől elbizonytalanodott vonásai épüljenek be legtitokzatosabb, legintimebb tökéllyel az egészbe, olyan előkelőséggel, amilyenre pusztán művészi vonzásoknak engedő formaművész sohase képes.

S valahol itt gyökeredzik Ferenczy Béni modernsége is. Átélte és ismerte korának minden szélsőséges művészi és szellemi hívását; érzékenysége, nyitottsága, lázas érdeklődése, a fiatalok iránti örök vonzalma, csillapíthatatlan intellektuális érdeklődése mindent szinte kivétel nélkül felfogott és megemésztett. Merészelt örök gyermek és örök tanítvány lenni, hogy mindvégig mester lehessen.

S talán épp ezért mert vállalkozni a szinte lehetetlen feladatra, hogy a kor szélsőséges vonzásait biztonsággá és egyensúllyá, szélsőséges hívásait a szeretet derűjévé és bátorságává szelídítse. Zűrzavaros időben, tiszta nyelven ezért merhetett és tudott is szólni egy új komolyság nyelvén a jelen és a jövő gyermekeihez. Szeretete tette éretté, érettsége merésszé, merészsége komollyá s komolysága valóban modernné. Azt az utat választotta, amit mai művészek között csak kevesen: a formai zűrzavar korában az összes hívást hallva és kihallgatva, döntéseiben mindig az erkölcs, a jóság, a szeretet elvitathatatlan előjoga vezérelte. S ha ezek után még szükséges volna meghatározni művészetét, realistának nevezném a szónak talán legnemesebb, legidőtlenebb értelmében: megadta a természetnek, ami a természeté – és a léleknek, ami a léleké.

 

(Jelenkor, 1963. június)

Jegyzet

 

 

 

Háború után

A Harmadik Birodalom oly zajtalanul omlott össze, mint egy ponyvasátor. Pedig az előző éjszaka nem ezt jósolta. Az égbolt hatalmas volt, és üreges, mint egy kimerült, leszakadni készülő bánya belseje, s mint egy megrendült csillár üvegfüggői, elhagyatottak és fenyegetőek a csillagai.

A föld puszta volt, és érett a pusztulásra. A házak, mintha termeszek rágták volna ki őket belülről, annyit se értek, mint festett díszletek. Az országút mészfehéren és kiúttalanul világított egy-egy autó reflektorfényében.

Tudtam, hogy holnap vége a háborúnak. Tudtam, de miként a heves fájdalom végét, ezt se bírtam elképzelni. Szerettem volna elébe szaladni, s ehelyett csak üresen várakoztam. Beteg voltam, és katona voltam. Idegen földön, egy világomlás díszletei közt úgy állt rajtam a bakaruha, mint valami jelmez, mint egy világbotrány egyenruhája. Nem is én, egy szomorú, vitaminhiánytól felpüffedt, elkínzott kreatúra ácsorgott ott a kora tavaszi éjszakában, a kis bajor kertben a gigantikus pusztulás szakadozott falanszteröltönyében.

Ebben az éjszakában minden értelmét veszítette. Tettem a dolgomat, de csak úgy, mint egy világűrben elszabadult, tovább ketyegő szerkezet. Kinyitottam az ólajtót, és betettem magam után. Lefeküdtem a szalmára, s a takarót magamra húztam. Imádkoztam, de a szavak a számban maradtak. S hallgattam a szívem lüktetését.

Másnap hajnalban az ég peremét, mintha csak a fénnyel együtt emelkedett volna, nehézkes zümmögés töltötte be. Nincs az a műtőasztal, amelyen élő úgy elárvul, mint én ebben a virradatban. A tüdőmben éreztem az égbolt remegését.

Délben, mintha a föld alól tűntek volna elő, németek futottak át gyalog, autón, a várakozástól üres főutcán. Aztán olyan csend lett, hogy a legkisebb zaj is hamisan hatott, mint vidéki színielőadáson, mikor a főhős bejövetelekor meginog a díszlet. Németek futottak át a falun? Mit jelentett ez akkor, amikor egy közönséges fa is úgy hatott már, mint valami fokozhatatlan látomás?

Pedig a birodalom oly zajtalanul omlott össze, mint egy ponyvasátor.

Voltunk vagy százan magyar katonák abban a faluban, de a világ végén se sorakozhattunk volna tanácstalanabbul, mint mi ott a főutca két oldalán.

– Talán a hadifogság? – gondoltam magamban. – Talán az valamiféle otthont ad ebben az elátkozott világban, annyi sok hontalan bolyongás után?

De szakadt katonaruhánkban oly esettek voltunk, hogy még fogolynak se kellettünk. A háború véget ért, most már végképp nem tudtuk, mik is vagyunk és mit keresünk itten? Régi életem messzire került, mint elkárhozott lélek számára hajdani kisfiúkora.

Ekkor jutott barátomnak az eszébe, hogy hiszen húsvét van, nagyszombat. Ettől pillanatra csak még tanácstalanabbak, még árvábbak lettünk az áttetsző alkonyatban, mint az árnyékunk, mint két tussal megrajzolt kép, vagy még annál is árvábbak. De aztán, mint aki szétnéz a pusztában, s talál valamit a szemével: elmosolyodtam. S már indultam is a dombon felfelé.

A kis kápolnát a dombtetőn időtlen idők óta nem használták. Az ajtaja beszögezve, a tornya félig a mohazöld tetőre roskadva. Az eresz alól, akár a markunkból, madár surrant ki az ürességbe.

– Segítsek?

De barátom igen erős volt, egymaga lefeszítette a kapura szegzett léceket, s beléptünk a kápolnába. Hosszú évek óta először mi ketten.

Mint egy víz alá merült hajó belsejében, úgy mozogtunk, mint tengerfenékre süllyedt kabinba, úgy léptünk be a padba.

Végre letérdepeltem – s mintha évek óta először ereszkedhettem volna térdre. Imádkoztam – s mintha évek óta most imádkozhattam volna először.

Ebben a pillanatban – hihetetlen világossággal emlékszem rá – ért véget a háború. S a világ fokról fokra, először lassan, aztán egyre sebesebben, mint kiszikkadt medence a beáradó folyóval, ismét megtelt élettel.

Igen, vége volt a háborúnak. Egy szót nem szóltam, egy hangot nem hallottam, szemem is csukva volt. Még csak egy árva harang se hirdette Jézus föltámadását.

 

(Új Ember, 1959. szeptember 27.)

Jegyzet

 

 

 

Restaurálják a pásztói középkori templomot

Nagy múltú, a magyar történelemben sokat szenvedett nagyközség Pásztó. Zsigmond király idejében szabad királyi várossá lett, s egyenlő jogokat élvezett Buda városával. A török porig égette, majd újkori fejlődésében végleg visszavetette az 1880-as pusztító filoxéra. A gyáripar korában az egykori híres céhváros fokozatosan visszahanyatlott, s másodrendű mezőgazdasági nagyközség lett.

Fényes történelmi múltjából szinte egyetlen műemléke maradt, a helység közepén magasló plébániatemplom. Persze a török ezt is fölégette, s a maradékot befedték a későbbi templomépítők. A századfordulón már tiszta barokk templommá vált, s az 1912-es buzgó, de hozzá nem értő restaurátorok a templom gyönyörű, gótikus lábát is vastag betonövvel vették körül. A legutolsó időben Pásztó hívei ügybuzgó adakozással ismét lehetővé tették a templom felújítását, de ekkor még a középkori eredetű templom műértő restaurálására nem is gondoltak.

A műemlékvédelmi bizottság új, műértő elképzelései pillanatnyi zavart támasztottak a lelkekben: ők apáik és nagyapáik templomát kívánták régi fényében viszontlátni. Arra nem gondoltak, hogy a közvetlen múlt mellett és mögött egy sokkalta mélyebb, az egész magyarság és az egész magyar katolicizmus szempontjából is jelentős emléket őriznek a templom beépült kövei. Román és gótikus ívek, falrészek, s csodálatosan szép és értékes gótikus ablakok kerültek napvilágra a műértő kezek óvatos vésői alól. Természetesen ez csak töredék, s a templom egészét nem érinti. A templomból a barokk változatlanul barokk marad, csupán a toronylábról, s az ősi gótikus oldalkápolna faláról kerül le a remekművet fedő értéktelen cement és vakolat, mint azt a pesti Belvárosi templom példás restaurálási munkálataiban is láthattuk.

Pásztó híveinek pillanatnyi megtorpanását nyilván az a lelkes, együttműködésre és áldozatokra kész felismerés fogja rövidesen felváltani, hogy hiszen templomuk kövei élő krónikáját őrzik nemcsak apáik és nagyapáik, de hajdani századok történelmének is. Az egyszerű és szép falusi templom ma már történelmi múltunk gyönyörű műremekévé lépett elő, mit Pásztó hívei méltán érezhetnek ősi keresztény kultúrájuk kőbe vésett bizonyítékának. Mert a látvány valóban megrendítő. A rárakódó cementtel és vakolattal a pusztuló és pusztító idő, évszázadok fátyola hull le a falakról, bemeszelt ablakokról, s feltündökölnek mögüle – töredékesen is töretlenül – a középkori gótika halhatatlan ívei és kőrózsái.

Az országos méretű műemlékvédelem jegyében a munkálatok a legjobb úton haladnak, s ma már egyedül Pásztó katolikus híveinek odaadásán áll vagy bukik, hogy templomuk az egész ország közkincse s ősi katolikus múltunk élő tanúsága legyen.

 

(Új Ember, 1959. október 11.)

Jegyzet

 

 

 

Akit nem lehet elfelejtenünk

Még egy utolsó lehetőséget kapott.

Mi, az osztály, s a tanár a katedrán, mi mindannyian tudtuk, hogy ez az „utolsó lehetőség” is reménytelen. De vajon ő tudta-e?

Mikor kiszólították felelni, minden fej feléje fordult. Én oldalvást ültem mögötte, s épp oda láttam a padjára. Könyve, táskája úgy maradt utána, mint fuldokló mögött a mentőöve.

A fekete tábla előtt sápadt arca öregesen fehér lett; a hozzá intézett kérdést alig értette, s már első szavával elárulta, hogy képtelen mindenfajta önvédelemre.

Ezen a pár pillanaton múlott minden. Hogy hány pillanat volt ez a pár pillanat? Tizenkét évesek voltunk: ő is, mi is. Egy súgás, egyetlen segítő szó megmenthette volna. Bár sohase kellett volna átélnünk azt a néhány pillanatot!

Nagyon, nagyon korán megérünk a gonoszra. Két évet jártunk együtt vele, s ennyi idő se volt elegendő a szánalmunkra. Pedig tudtuk a nevét, ismertük a szokásait. Ismertük ruháit, s észrevettük, ha újat kapott. Megszoktuk, hogy köztünk van, hogy saját helyén ül a padban, s megvan a maga megszokott ablakmélyedése tízperckor a folyosón. Vajon miért is hagytuk el?

Mikor helyére rakta a krétát, már végérvényesen elveszett, s mi is túljutottunk az izgalmon, hogy nem segítettünk. De neki még tennie, törődnie kellett: letörölni s visszatolni a táblát. Megtörülni a kezét, s helyre rakni a szivacsot, mint áldozatnak a kínzóeszközöket. Mint operáltnak a sebészkést.

Szántszándékkal nem jellemzem őt. Szántszándékkal nem írom le az arcát. Ült a helyén: egy apával, egy anyával, kínosan áttanult esztendőkkel és álmatlan éjszakákkal a háta mögött. Nem nézett senkire. Gyerekarca időtlen fehérséggel világított, mint egy nagyon messzi és nagyon öreg állócsillag.

Bukásának sokáig nem volt semmiféle története: bűntudatunk fagyasztotta egybe a részleteket. De később annál élesebben rajzolódott elő: ahogy felállt, ahogy kiment felelni, ahogy az osztálynak fordulva nyelt egyet, ahogy tétován a táblának koccantotta a krétát, s megindult vele, a vacogó fehér vonalkával a falitábla fekete mezején a feneketlen sötétség mélysége felé.

Nem sírt. Ez is olyan elviselhetetlennek tűnt később. Mikor helyére küldték, pillanatig se mentegetődzött, erőszakoskodott tovább. Elfogadta a csapást – bár tudta, mindenki tudta, hogy tanult – , szemérmesen fogadta el, és szótlanul. Padjába visszaülve mozgolódott még egy kicsit, mint egy megzavart metronóm, aztán – mintha máris csak emlékkép volna – úgy eltestetlenedett.

Tízperckor – ez volt az egyetlen változás – nem hozott ki többé könyvet magával. A járókelőket leste az ablakmélyedésből az ólomszürke aluljáróban, összehúzott szemmel és elmerült pillantással, mintha láthatatlan részleteket kívánt volna megjegyezni. Senki közülünk nem törődött vele, nem gondolt arra, hogy ma van velünk utoljára.

Huszonöt év telt el azóta, hogy nem segítettünk, hogy nem segítettem neki. Sokaknak arcát, kik továbbra is együtt jártak velem, elfelejtettem. S elfelejtettem azt is javarészt, amit nyolc esztendő alatt tanultam. Földrajz, matematika, fizika: ez is volt egyszer? Hová lettek az irkák, a könyvek, a tengernyi irkalap? Az emlékezet mélyén telelnek, vagy már ott sem. Csak az ő arca világít feledhetetlenül az üres teremben, az elfelejtett padok közt, az eltűnt épületben. Csak az ő krétájának koccanását hallani egyre élesebben.

Igen, ma teljes éberséggel látom, amit akkor alig láttam: azt, hogy nem sírt. Mert a fizikát és matematikát el lehet, de egy kisfiút, aki – miközben mi öreg felnőttekké lettünk – még mindig ott áll a táblánál, akit elárultunk, és ő nem sírt – őt nem lehet többé elfelejtenünk.

 

(Új Ember, 1959. november 1. Újraközlés: Nők Lapja, 1974. augusztus 24.)

Jegyzet

 

 

 

Bűnök és gyerekek

A napokban olasz képesújság volt a kezemben. A szövegből, bárhogy igyekeztem is, csak annyi vált nyilvánvalóvá, hogy akit a fényképen magam előtt látok, bűnöző gyerek, de hogy mit is követett el, azt nem sikerült megfejtenem. Ez az értelmi homály azonban csak fokozta a bűn riasztó homályát. A felső sarokban sírástól meggörbült asszony – valószínűleg a „tettes” édesanyja – detektívarcok pergőtüzében. A lepedőnyi riport közepén seszínű ház. A ház idomtalanul nagy, s apró ablakaival leginkább egy magtárra emlékeztet. Az egyik ablak fehér festékkel bekarikázva: itt, e mögött a setét nyílás mögött történhetett az a „valami”, amit soha többé nem lehet meg nem történtté tenni. Végül a lap alján, fonott irodaszékben ülve – a „tettes”.

Alig több tízévesnél. A felvétel éles, élesebb a valóságnál. A gyerek alakja egy montázs erejével üt el a széktől, az asztaltól, és a háttér üres falától; engedetlen haja mintha a homlokába fagyott volna; pillantása tág és vak gödör.

Nincs megrendítőbb, mint a gyerekek kapcsolata a bűnnel. Ez a botrány a bűn legszomorúbb és legriasztóbb botránya a földön. A bűnöző gyerek olyan, mint a száműzött angyal: tekintete minden más lényénél fenyegetőbb és üresebb, árnyéka minden más vétkesénél feketébb és monstruózusabb. A bűnöző gyerekbandák, kik autókat gyújtanak fel, bankokat fosztanak ki és hidegvérrel gyilkolnak: akár a poklok mélyéről lépnének elő.

De a vétkek vétke mégse a gyerekeké, hanem a gyerekeken elkövetett bűn. Így valljuk, s így tanítja az európai irodalom számtalan műve és vallomása. Dosztojevszkij vádaskodó gyerekhőseinek lázas, tépett kis arcát, néma panaszát, vagy zavaros, örökre kusza monológjait ki tudná elfelejteni?

Ezek a szomorú könyv- és újságemlékek jutottak eszembe, mikor a napokban lelketlen felnőttek szenvedő kis áldozatával hozott össze a véletlen. Soha nem láttam ehhez a kislányhoz hasonló kislányt. Csontjai, mint a madáré; szeme aggodalmasan komoly és merev; mozgása, mint az örök fagy birodalmában tengődő, lebegő lényeké. Egy labdát emelt a kezében, de mintha a földgömb súlyát emelte volna. És nem is dobta el magától: a labda felett mint fagyott nap állt szomorú tekintete. Hatéves volt ez a kislány, és nyolc kiló.

A története? Szinte hihetetlen. Az éhhalál szélén vették csecsemőkorában állami gondozásba, mert anyja nem volt hajlandó szoptatni. Innét került ki később vidékre, de nevelőszülei se voltak jobbak a valódiaknál. A végképp leromlott kis testen már az újabb nevelőszülők szeretete se segíthetett. Kórházba kellett hozni. Most úgy él itt, az egyik pesti gyermekklinikán, mint valami csodálatosan szép és jó mesevilágban. De az élet hajnalán szerzett sebek félő, hogy gyógyíthatatlanok. A szervezet legmélyebb biológiai gyökereit támadta meg az irtózat, hogy minden, ami kívülről jön, csak rossz, mostoha és kegyetlen lehet. Lélekben már felengedne, tapadna a szerető emberi kezekre, felkapná és elhajítaná messze-messze a piros-kerek gumilabdát. De a teste nem hajlandó felejteni. Annyi éhezés után most már ő veti ki magából a táplálékot, mint síkos úton, a túlzott terhelés alatt visszafelé forgó kocsikerekek.

Pszichológusok és orvosok szívós élethalálharcot vívnak életéért. Vajon sikerül-e jóvátenni a bűnt, mit elkövettek a szerencsétlenen? Ha valaki kétkednék a bűn földi jelenlétében, súlyos valóságában: ez az árnyékszerű kis élet is épp elegendő cáfolata lehetne kételyének. Mert ez a bűn megtörtént, s most szeretetnek és tudásnak közös erőfeszítésére van szükség, hogy jóvátehessük: én, te, ő, mi mindannyian, mert a bűn, egyetlen bűn se magányos, s végtelen, kinyomozhatatlan áttételekkel valamennyien felelősek vagyunk érte. Felelősek az olasz kisfiúért, kiről a döbbenetes fényképet láttam, s a kislányért is, kivel a kórházban találkoztam, a rajta elkövetett vétekért is felelősek. Mert a mi vétkünk, hogy bűnökkel hálózzuk be a földet, s a bűn roncsoló árnyékait vetjük a védtelenekre.

Igen, titokzatosan felelősek vagyunk azért az egyetlen mozdulatért is, mellyel ez az élettelenné halványított kislány a klinika késői paradicsomában még magához emelte a labdát, de már nem volt ereje elhajítani.

 

(Új Ember, 1959. november 8.)

Jegyzet

 

 

 

Nincs egyedül

Megy az öregasszony a temetőbe. Más utat már alig ismer a városból, örökös jövés-menésével valóságos medret vágott a házak közé szobája és a fia sírja között. Szürke, egyhangú bérházak álldogálnak ennek a medernek két partján, s omló vakolatukkal mintha mállékony hegylábak lennének. De ő már mit se lát belőlük, inkább csak érzi őket, mint szálló madár az alatta elterülő tájat. Ha élne a fia, s meglátná most az utcán, bizonyára aggodalom fogná el: vajon átér-e a túlsó oldalra, bizonytalan erejével fönnmarad-e a forgatagban?

De nem látja senki. Az alvajárók ihlete emeli föl az autóbuszba, vezérli el az ablakig. Az üvegen túl puhán és zajtalanul emelkedik a táj, világít bele és vet árnyékot az arcába. Ugyan kié is ez a nagyon öreg arc az üveg mögött? Gazdátlan arc ez, mely már csak félig az övé magáé.

A temetőkapun úgy lép be, akár egy régi, elmosódott fényképről érkezne meg a jelenbe. A síron szellő mozdítja a füvet, amitől kicsit olyan lesz a földje, mintha élne. Az öregasszony előbb leszedegeti a száraz leveleket, elrendezi a szétbontott fenyőcsokrot, s végül meggyújtja a síron a gyertyát.

Most teljes szívéből a halottra gondol, a fiára, aki esztendőkkel ezelőtt halt meg tüdővészben. Mindig rá gondol, de most egészen erősen, egészen tisztán maga előtt látja, ahogy élőt soha, csak halottat tudunk felidézni. Meghalt, mondaná magában, de még mielőtt kimondhatná, elsöprő forróságot érez, mely elnémít benne minden boldogtalanságot. Lehunyja a szemét, és lassú, és egyenletes sírással sírni kezd.

 

*

 

Lobognak a temetőben a halottak napi gyertyák, a sírok megvilágosodnak, szinte áttüzesednek, s az öregasszony úgy érzi, mintha minden életereje a szívébe húzódott volna. Halottak, valóban halottak, akik itt pihennek ebben a fenyőillatú kertben? Ahány láng, annyi jelenlét. Élők így soha be nem lakják, ennyi melegséggel, ennyi titokzatos szelídséggel a földet. Mintha az örök karácsony költözött volna ki a temetőbe, különös közelséget érez, minden és mindenki közelségét a gyertyák fénykörében.

Szeretet járja át, melynek nincs ideje, csak heve van, és jelenléte.

 

*

 

Élők? Halottak? Nem tud közöttük különbséget tenni. De amit érez, nem zavar, inkább biztonság és béke.

– Örök világosság… – imádkozza, s a fiára gondol, de ő maga is megtelik e világosság átható, szelíd erejével. Élettel telik meg ez a gazdátlan arc, mely nemrég még oly idegenül és távolian tükröződött az autóbusz ablaküvegében.

Most már haza is indulhat. Nincs egyedül.

 

(Új Ember, 1959. november 15.)

Jegyzet

 

 

 

Elhagyatva

Reggel tompán ébredt. A tegnap kapott sebnek percekre volt szüksége, hogy megteljék vérrel, és fájni kezdjen. Akkor éles, tűrhetetlen fájdalmat érzett, s azt, hogy ezzel a sérüléssel lehetetlen lesz egyetlen nappal is tovább élnie.

Szobája, a megszokott tárgyak se segítették. Mikor a mosdóban megnyitotta a csapot: mintha tulajdon vére csorgott, ficánkolt volna a porcelánon. Arcát a hideg vízbe mártotta, s úgy maradt állva, tenyerébe temetett arccal a mosdó felett.

Alig volt ereje befejezni az öltözködést. Ágyát nyitva hagyta, még a hamutartót se ürítette ki. A hosszú évek alatt összegyűjtött emlékek helyüket és értelmüket vesztve állták körül, mint egy seszínű rommező különc darabjai. A legkedvesebbekből, legmeghittebbekből is kiköltözött az élet, valami ismeretlen helyre, elérhetetlen távolságba.

– Egyedül – gondolta, de nem volt ereje kimondani, valójában még rágondolni sem. Kifelé menet az előszoba falán megigazgatott egy félrecsúszott képet, s ez a mozdulat újból szíve mélyéig megzavarta. Miféle rend, amibe óvatos gépiességgel visszabillentette a képet? Micsoda felesleges egyensúly?

Az ajtót is lopva tette be. Ugyan, mit csukott be maga mögött, mit hagyott oda? Hát el lehet hagyni az ürességet, az egyedüllétet? Ki lehet lépni belőle és kulcsra lehet zárni?

Ment lefele a lépcsőn. – Hát van az elhagyatottság birodalmában lefele és fölfele? Fokokra lehet tagolni az árvaságot?

Céltalanul csak állt volna az utcán, de nem mert megállni. Arrafele indult, amerre a legkönnyebbnek tűnt a járás, erőtlen, nagyon könnyű lábakkal, mint egy eltévedt állat, akit minden szellő megindít, mintha az életet már csak utánozná.

Délelőtt egy játszótéren találta magát, s akár egy álomból riasztotta a vasgolyóként hozzá csapódó labda. Délután egy padon ült, s a felhőket bámulta.

Poros és értéktelen aranyból volt az ég karimája, teteje meg áttetsző, híg kékségnek látszott. A felhők nem mozdultak rajta, csak csüngtek alá meredeken, mint óriási papírmasé sziklák. Nem lehetett elviselni, és nem lehetett nem elviselni többé ezt a könyörtelenül kivilágított ürességet.

Így érkezett el végre az este, mely egyszerre hozott fokozott fájdalmat és enyhítő sötétséget. Először érzett éhséget és fáradtságot. Először érezte, hogy megindult valamerre.

Végre megállhatott. A templom üres volt, s már csak a gyertyák lobogtak az aranyrácsos oldalfülkében. Fáradtságtól forró és fáradtságtól hideg arcát úgy szorította oda ehhez az aranyrácshoz, azzal a szinte testies áhítattal, mint a hajdani jászol falához a betlehemi bárány. Először mert rágondolni arra, hogy elhagyták.

Most már kicsit vágyott is hazamenni, s hogy ágya fölött fölcsavarta a villanyt, s körülötte kivilágosodott a szoba, mintha valami édességet is érzett volna, a birtoklás minden vágya nélkül, mintha valaki helyette kimondta volna – a szobájára? az életére? –, nagyon közelről csak ennyit szólt volna: a tiéd. És ettől kisimult az ágya, és a fényképek a falon, s a bútorok, s maguk a falak is újra az övéi lettek.

Megint volt ereje tükörbe nézni, s az üvegből, mint többnapos utazás után, fáradt, poros arc nézett vissza rá, s valaki ismét megszólalt benne: a tiéd, a te arcod néz vissza rád. S valami hasonló ismétlődött meg vele akkor is, mikor levetkezve ruháit, ráfektette a szék karfájára. Az én ruháim – gondolta. S nem elhagyatottságot érzett, inkább olyasfélét, mint a bibliai mezők lilioma. S mikor ágyába feküdt, takarója alá bújva, s beburkolózva a sötétbe – ezt a sötétséget is, ezt is magáénak érezte.

Nagyon fáradt volt, gyorsan elnyomta hát az álom. Sokkalta gyorsabban, mint remélhette. De éjszaka különös álom riasztotta.

Azt álmodta, hogy valami nagyon népes ünnepély, csodálatos karácsony után volt, amikor már mindenki lefeküdt a házban, s ő – ki tudja, ki volt ő ebben az álomban, ebben az alvó házban? – még egyszer végigjárta a fenyőillatú szobákat, még egyszer rendet rakott bennük, összehajtogatta az alvók puha, viaszfoltos ruháit. Hogy kik voltak ezek az alvók? Akkor álmában mintha tudta volna, mintha nagyon is tudta volna!

Senki se hiányzott – ezt határozottan érezte –, senki se! Lecsavarta a lámpákat, végig az egész házban, s elment aludni a szobájába. Itt – ezzel a hiánytalan békével a szívében –, ekkor riadt fel, ült fel az ágyában.

Egyedül ült a sötétben, az éjfél utáni lakásban. Tudta, hogy egyedül van. Az álom is kiszállt belőle, mégse érezte többé az ürességet. Alvókat érzett maga körül, élőket, olyan közelségben, hogy egyetlen kis mozdulatával bármelyiket elérte, felkölthette volna. És ekkor, mint valami hatalmas, erős folyam, csodálatos békesség jött el érte, melynek földöntúli sodrában többé nem lehet egyedül maradni.

 

(Új Ember, 1959. december 27.)

 

 

 

Törőcsik Mari a színpadon

A színészek túlnyomó többsége alakító művész, megformálja a figurát. Törőcsik Mari ritka kivétel, ő nem alakítja, ő táplálja szerepét, lázas ihlettel és folyamatosan. A színpadi alak számára nem kész ruha, mit estéről estére magára ölt: szemünk láttára, pillanatról pillanatra emeli ki szerepét önmagából és szövegéből, a teremtés forrón csupasz és kockázatos gesztusával.

Sugallatos művész. Nem eszközeiből él, hanem eszköztelenségéből. Mer szabadon érintkezni közönségével, s a kor legbensőbb sugallataival, innét tehetségének korszerűsége, hogy a modernek közt is a leginkább huszadik századi képesség az övé. Legnagyobb pillanataiban valósággal leég róla a szerep, levetkezi magát az alakítást is, hogy épp ezzel juttassa diadalra. Más közegben mozog, mint a többiek: az álom, az ihlet, a sugalmazottság légkörében. Amit csinál, az oly végzetes és kikerülhetetlen, s oly szeszélyes, oly kiszámíthatatlan is, akár az álom, telve a zseniális rögtönzések csalhatatlan mintáival. Kivételes közvetítő, Jeanne d’Arc-i alkat, ha színészi képességgel kapcsolatosan ezt egyáltalán el lehet mondani.

De távolról sem alvajáró, inkább nagyon is tudatos művész, csupán biztonsága az éber álmodóé. Szerepét egyszerre éli át közvetlenül és közvetve, a színén és a fonákján, ami ritka lélekjelenlétet, sőt józanságot követel. Megoldásai előre mindig kiszámíthatatlanok, s utólag mindig halálosan pontosak. Utánozhatatlan ütemérzékkel lép ki-be az alakítás alapritmusából, minden mosolya, kitörése, ellágyulása meglepő és mélységesen evidens: hangjai és ellenhangjai finom variánsokban találkoznak, felelnek és feleselnek alakításának álomszerű dallamában.

Józan és sugallatos egyszerre. Ezt a szélsőséges és nagyszerű ellentmondást csak zseniális művész tudja elviselni és megvalósítani. Kivételes lélek, ki egyszerre senkié és mindenkié. Évekkel ezelőtt láttam Greta Garbóról egy feledhetetlen felvételt. Repülőtéren, fotóriporterek pergőtüzében jön a kijárat felé, nyitott kabátja nehéz redőket vet, mint fáradt katonák, hadvezérek köpenye. Nem védekezik, nem fedi el magát. S döbbenetes a csupaszon hagyott arc, mely valamikor szerepeit, magát a tündöklő Garbo-arcot táplálta. Ez a mostani tragikus, magányos és súlyos, olyan súlyos, mintha urániumból volna. S mégis, ez a mostani a valódi, ez a kihűlt, csupasz mag tehetségének leghitelesebb, legbensőbb bizonyítéka. És nem véletlen, hogy ez a fotó jutott eszembe a Tánya előadásának egyik tragikus zárójelenetéről, mikor Törőcsik Mari – jelképes jelenet – egy vidám álarcot tép le magáról. Ami a maszk mögül kitűnik, nemcsak egy síró, elmaszatolt arcocska, hanem valami, amivel alig lehet szembe nézni. Törőcsik Mari arca. Életének, szerepeinek, tehetségének örökös, mezítelen tápláléka.

Páratlan tehetségét esztendők óta ismerjük a mozivászonról. Mostani Tánya-alakításával alaposan rácáfolt arra a henye és alaptalan hiedelemre, hogy tehetsége nem érvényesülhet a színpadon. Hogy eszköztelenségében ott ragad a kulisszák között, s végtelenül finom árnyalatossága nem tudja a színház terét betölteni. A Tányában most olyat alakított, hogy szinte partnerek nélkül maradt a színen.

Jeanne d’Arc-i alkat, írtam róla portrém elején. S milyen csodálatos lenne látni őt akár Claudel, akár Shaw Szent Johannájában! Milyen csodálatos! Jutott eszébe már valaki rendezőnek?

 

(Gépirat, autográf javításokkal)

Jegyzet

 

 

 

„In illo tempore…”

A frankfurti táborban együtt volt a világ valamennyi nációja: magyarok, szlávok, franciák, görögök, sőt akadt még finn meg kínai is. Tavasz volt, s a félig romos épületeken, az omladékokon kizöldült a fű. Négy esztendei háború, rettenetes erőfeszítés és elgyötörtség után végre ismét béke! A romokon szelíden és zavartalanul ragyogott a napfény.

Eleinte csodálatos és hiánytalanul szép volt ez a tavaszi derű, az életnek ez a zűrzavarosan áradó újrakezdése. A futballpályán örökösen döngött a labda, az udvaron örökösen szólt a rádió, s égett az örök-máglya, amelynek tövénél szalonnát pirított török és bolgár, belga és francia. Esténként a volt tankszerelő csarnokban táncoltunk, mint valami nagyon boldog, mindenét elvesztett és mindenét újra megtalált kolduskongresszus. De a nap ezzel se ért véget. Ott folytatódott valamelyik náció épületének kis emeleti szobájában, hosszas, fölszabadult beszélgetésben és sűrű cigarettafüstben. Boldogok voltunk, s kivált ilyenkor, hajnal felé mélységesen hittünk is ebben a közös boldogságban.

Frankfurtnak több mint fele romokban hevert. Az alkonyatban, amikor elsúlyosodva kétszeres erővel kerülnek helyükre a tárgyak, ijesztően jelentőseknek tűntek a rommezők, s az ép házak is játékosan esetlegesnek. Barátommal ilyenkor indultunk a városba sétálni. Könnyűek voltunk, s a leverő díszletek közt is csak nehezen vettük észre a szomorúságot, a különös hiányt, mely már ott készülődött a szívünkben.

– Talán a dómot nézzük meg? – S hosszú, hallgatag sétában átballagtunk a szellős hídon, a néma, nagyon néma dómtérre. A teret az elpusztult házak sivár szegélye csak még inkább kitárta, s elcsendesítette. Bakancsunk szinte illetlenül kopogott a kövezeten, lépteinket fölfokozta a némaság. A sértetlen, hatalmas torony körül lágyan vibrált a levegő.

– Gyere, igyunk egy kávét. – Ezt is én mondtam, s elgondolkozva belekaroltam barátomba.

A kávézó üvegverandája csöpp kertre nyílott, szerettünk odaülni az ablakba, kibámulni az éledő bokrokra, színes üveggömbökre. A kávé híg volt, de jó forró, s egyáltalán az, hogy terített asztalnál ülhetünk, hogy vendégek lehetünk egy kávézóban: ez maga élvezet, csendes gyönyörűség volt a szívünknek. Pedig alig beszéltünk valamit, alig gondoltunk valamire. Emelgettük poharunkat, simítottunk az abroszon, s kilestünk a sötétedő kertre.

Egy este kerülő úton indultunk hazafelé, amikor hirtelen gyökeret vert a lábam. – Te – ragadtam meg a barátom karját –, ez épp olyan, mint otthon. – Az ápolt utcán kettős sorban már ragyogtak a lámpák, de még nem kaptak igazi erőre az este utolsó, talaj menti fényességében. – Akár a Rózsadombon – suttogtam a téglaszínű villák fele, akár egy látomás előtt. De csak egy pillanatig tartott a varázslat. Gyönyörű volt, de csak egy pillanatig tartott. Aztán az egyik kapu felett megpillantottam egy gótbetűs cégtáblát, s a varázslat eltűnt, mintha ott se lett volna. Idegen utca lett ismét az utca, s a házak csak amolyan közönséges frankfurti házak.

Este korán lefeküdtem, s mint valami nehéz altatótól, oly mélyen elaludtam a szomorúságtól.

Így köszöntött rám az első frankfurti vasárnap. Tiszta inget öltöttem, kifényesítettem a cipőmet, a hajamat is lesimítottam a nedves kefével. A reggel ragyogóan tiszta volt, s én is súlytalan a könnyű ragyogásban.

Most – úgy éreztem – nem zavar az idegenség. Árnyékom frissen, acélos tisztasággal ugrált előttem, s vitt előre a sima úton, a templom irányába.

Már a fák a templomkertben, már a bokrok meggyőztek de nem akartam hinni nekik a tegnapi csalódás után. Föllépkedtem a lépcsőn, beléptem a kapun, s mintha… – de még mindig nem mertem kimondani magamban. Beléptem a padba és letérdeltem. A szememet is lehunytam, úgy vártam a mise kezdetére. Akkor megszólalt a csengő, és én végre fölnéztem.

A miséző arcába belevilágított a gyertyafény, testével kissé hozzáért az oltár hófehér terítőjéhez, s a csendben egészen tisztán hallhattam a suttogását. Elmondhatatlan enyheséget és közelséget éreztem, s most már tudtam, hogy nem csalódtam. Végre elereszthettem magamat, végre ami vagyok, az lehettem. A latin szavak, a latin órák szavai, értetlenül és csodálatos értelemmel visszhangoztak bennem, mint az örömök érthető szavakra úgyis lefordíthatatlan igéi.

S mikor magasan a fejem felett, fönn a toronyban megkondult a harang, mintha érkezésemet hirdette volna meg. Végre nem Frankfurtban voltam.

– „In illo tempore…”

Végre otthon voltam.

 

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]