Alkonyati látogatás

Nyaralásunk utolsó napján elhatároztuk, hogy végre bejárjuk a szőlőhegyet. A zsúfolt kis faluból nemsokára kiértünk a szabadba, s mintha tágas körszínpad dobogójára léptünk volna. Közelünkben gyümölcsfák és iskolások módjára sorakozó szőlőtőkék, alattunk – a Balaton kéklő széléig – csodálatosan áramló lapály. A présházak hűvöséből egy-egy kis falusi kutya futott ki a homokos útra, amint hármasban – egy fiatal házaspár meg én – tovább sétáltunk a hegy oldalán. Körsétánkra – mintha bűvös kulcsot forgatnánk meg zárjában – varázsos körkép bontakozott ki a messzeségben. A szellős lapály, fűzfáival, rétjeivel, katonás jegenyéivel még szélesebbre tárult, majd – fokozva a fokozhatatlant – a Balaton hatalmas teknője ragyogott fel, s fölötte az égbolt teljessége. A hegyen kis kápolna, mintha valaki a gyümölcsösök közül hirtelenül emelte volna a szemünk elé. Azután ég és Balaton ismét eltűntek a szőlőhegy dimbes-dombos hullámai mögött.

Megéheztünk és megszomjaztunk. A közeli kertben idős parasztasszony kapált a tőkék között. Elmerülten dolgozott, fel se nézett a kapálásból.

Először köszöntünk, halkan, majd hangosabban, csak azután kérdeztük a szőlő árát. Leszakított egy fürtöt és kinyújtotta a kerítésen.

– Sok a munka?

– Sok, de már megszoktam. Egyedül kapálom az egészet – és fölnézett, egészen a dombtetőig.

Magam sem tudom, hogy kerültünk beljebb, de néhány szó után már ott ültünk a ház előtt egy szilvafa árnyékában. Előttünk tál gyümölcs – szilva meg szőlő –, kezünkben régi fotográfiák, miket az asszony hozott ki a házból, s adott a kezünkbe. Már nem voltunk vevők, vendégek voltunk. – És mikor halt meg? – hajoltunk közösen egy meghatóan merev fénykép fölé: fiókos asztal előtt fiatal parasztgazda, fekete ruhában, nyakára gombolt fehér ingben.

– Ő szegény még az első világháborúba veszett oda. Féléves házasok se voltunk, s már meghalt. Én meg, hogy az Alföldről kerültem ide, nagyon nehezen szoktam meg itt a hegyen, egyedül, ember nélkül. Meg fiatal is voltam, nagyon fiatal még akkor.

– De azóta már megszokta itt a néni?

– Meg, meg én, már el se mennék innen. – S beszélt a hegyről, a hegyi munkáról, s a síkságról, ahol gyerek volt valamikor. Aztán a házasságáról, halott uráról, akit ő alig ismert, mégis hű maradt hozzá, mint ehhez a darab szőlőhöz is hű maradt egész életén át, akár egy élő emberhez.

És lassanként mi is beszéltünk. Magunkról, egymásról és megint róla, meg hogy mit és hogyan is tud élete során elviselni az ember. S ő csupa öreges gyöngédség lett, fáradhatatlanul tevékeny, nagyon öreg és nagyon kedves.

Így sötétedett ránk aztán, s már a part menti erdőn haladtunk hazafelé, mikor eszembe jutott Rilke oroszországi naplója. A költő világvégi, elhagyatott kis falucskán utazott keresztül, mikor az utolsó házacskánál megállította kocsiját. Öreg, kilencvenesztendős nénikét talált a konyhában, ki a vendéget orosz szokás szerint szeretettel fogadta. Úgy emlékszem, nem is beszélgettek, az öregasszony csak nézte és kiszolgálta őt. Mikor aztán Rilke rövid pihenő után búcsút vett tőle, az asszony a küszöbig kísérte, s ott mélyen meghajolva így szólt hozzá:

– Köszönöm uram a Mindenhatónak, hogy mielőtt meghalok, utoljára még egy vendéget küldött házamba.

Igen, ez a csodálatos történet jutott eszembe az erdőn, hogy a Balatont se láttuk, csak a hullámok zaja után tájékozódtunk a sötétben. Mert valahogy úgy van az örök történetekkel, hogy azok örökké meg is ismétlődnek.