Vasárnap Szentendrén

Mindjárt a villamosmegálló mellett van a temető. Egy pillantás a temetőbe. Mint egy vázába zsúfolt nagy virágcsokor: tele még nyíló és sárgára száradt virágokkal. A sírok: szanaszét szórt apró kavicsok a fűben. Némelyikük már alig nagyobb egy fej alá való füves buckánál. Az egyik kis sír egészen kijön a kerítés mellé, mintha társai közül kiválva, magányos útra igyekezne. Élt 3 napot, látom a fehér írást az elsötétedett bádogon.

 

*

 

A városba vezető utat lassú vízű, mocsaras patak szeli át. A patak felett kőhíd vezet, ez a híd jelképezi képzeletünkben – mely bizonyára mindannyiunkban gyermeki – a hajdani városkaput a függőhíddal. Ez persze a valóságban nem így van, mégis – itt is, mint mindenütt – a városba vezető hídon érezzük először, hogy megérkeztünk.

 

*

 

A kanyargó főúton haladunk a városba befelé. Kétoldalt frissen festett földszintes házacskák; állvány, a kertekben frissen ásott meszesgödör. A városka mindenfele szépül és virágzik. A serény hétköznapi utcán csak még teljesebb az ünnep nyugalma. A vasárnapi trafikban ráérő férfiak álldogálnak.

 

*

 

A város közepén, a dombon, emelkedik a katolikus templom. A magaslatot emelkedő gyűrűben veszik körül a házacskák, az apró körutak, miket meredeken szelnek át az egyenesen fölfelé kapaszkodó lépcsők, kövezett kis sikátorok. A városka szívében – meredeken vagy kanyarogva – minden utcácska a templomhegyre vezet. A tetőn, a templom körül, széles udvar, körös-körül mellvédszerűen kiképzett kőkerítéssel. Néhány öreg fa, a templom széles, sárga oldala, s a templom udvarának áhítatos, füves csendje, ez van közelemben és mögöttem. S a párkányon túl – Itália? Dalmácia? – egymás fölé és egymásba torlódott házacskák és kövezett udvarok, tornácok függőleges nyugalma. Egy fehérre meszelt levegős falív alatt kőkorsó és sárga gyümölcs kerek cseréptálban. Nyitott udvarpadló, felülről alig nagyobb, mint egy sakktábla, fehér-fekete kőkockákkal. Amerre nézek, mintha modern reprodukciós könyvet lapoznék, s áhítatos középkori művek egy-egy fölnagyított, csodálatos részletét, képsarkát látnám. Az egész: a tetőn magasodó templom körül, az időtlenül örökös szellőcskékben megbújó város – a részletek: vasárnapi készülődés az udvarokon, egy zöld füvekkel tele vesszőkosár. Homlokzatukkal a házak a város fele fordulnak, de befele, a templom fele nincs mit rejtegetniük: csupa udvar, csupa emberi béke, apró gond, vasárnapi csend.

 

*

 

A főtér közepén cirill betűs márványoszlop, mit még az egykori horvát telepesek állíthattak. A tér körül, tündéri háromszögben apró, emeletes házacskák, frissen festett, sokszínű kis rokokó épületek. Többjük az 1700-as évek végéről való műemlék. Így a különösen díszesen mintázott sörház, ahol majd délben megebédelünk és megpihenhetünk. Homlokzatán, a csúcsos tető alatt festett söröshordó, körülötte olyan díszítéssel, amilyet csak régi hímzéseken látni. A szerte nyíló utcákban igyekvő emberek és forgolódó turisták. Ugyan milyen is lehet egy ilyen kis üvegezett erkélyen üldögélni télen, lámpagyújtáskor, egy méterre a behavazott tér felett?

 

*

 

A főtérről nyílik a Ferenczy Károly Múzeum. Egyetlen földszinti szobájában régészeti kiállítás Szentendre őskoráról. Csak ketten vagyunk a kis szobában, mely két kis ablakával nem nagyobb egy tágas parasztszobánál. A kiállított tárgyak ettől egészen közeliek lesznek, mint nyaralók számára a jámbor parasztbútorok. „Ceson lánya, Verodubena, élt 30 évet, a sírkövet állította Cucus fia, Maius.” S a magyar szöveg mellett, a falon, ott a különös sírkő, a hajdani kelta lány kétezer éves sírköve. Mellszobrát megtépázta a föld és az idő, s a lány kőarca ettől fátyolossá vált és álomszerűvé, csonkaságában csak teljesebbé és anyagánál is hallgatagabbá. A tábla alján lovas fogat: hitük szerint a halott ezen a fogaton kocsizott át a túlvilágba.

Az ablak alatt medvét ábrázoló istenszobor. Aztán üvegvitrinekben kelta kardok és kerámiák.

Néhány évszázaddal később: római korból való sarló, kapa, kolomp és baltafoszlány, majd még későbbről kilincs, finom kis kulcsok és hatalmas hosszú-hosszú vasszegek. A sarokban félig elpusztult, hatalmas római mérföldkő, s egy másik kő, a falat építő rabszolga töredékes nevével: MUS…

 

*

 

S megint néhány évszázad, s már avar övveretek az utolsó vitrinben…

Kinn az utcán különös érzés látni a mai mesterek apró kézműveit a boltokban, a borbélycégért a kapu felett, s a latin feliratos tégelyeket a patika kirakatában.

Mellettem tituszfrizurás lányok kerékpáros őrjárata húz el a főtéren.

 

*

 

Ebéd után végre lejutok a Dunához. Motoros csónak visz át a szigetre, a vasárnapi strandolók szabad paradicsomába. A sziget partján véges-végig fák és bokrok zöld szalagja: jó hűsölője a családoknak, s a fürdőzők leveles kabinsora. Csodálatos nyugalom. A külvilággal csak az oda-vissza pöfékelő motoros zaja köt össze – és délután, a Duna ezüstös vezetékén lezúduló harangszó.

 

Jegyzet