A tizedes

Az első nap hihetetlennek tűnő gyaloglással indult, sáros kertek közt vezető utakon, fantáziátlan dróthálók tövében. Eleinte oszlopban meneteltünk, később libasorban, végül már egyenként tántorogtunk mázsás erővel ránk nőtt málháink alatt. Ez az út, idegen házacskáival és veteményeskertjeivel, lett azután hosszú időre utolsó emlékem a külvilágról.

Állomáshelyünk, a poros kis Pest vidéki falucska, már az örökös jelenbe tartozott. Bakancsaink zaja itt megállt, és olyan csend lett, mint a földre rázott gyümölcsök után. Pár perc múlva már zsúfoltan egymásba gabalyodva próbáltunk elaludni egy sárga parasztház szeles folyosóján.

Ebbe a házba később sose tértünk vissza, s bár gyakorlatozás közben gyakran láttam azután is, mégse kérdeztem meg senkitől, s ma sem tudom, kocsma volt-e, vagy iskola? Hajnalban egy sovány kis mezőn sorakoztunk; a reggelit megint máshol kaptuk, egy kőoszlopos ház hátsó udvarán, ahová énekszóval kellett bevonulnunk. A kávét csajkából szürcsöltük az udvaron, s jó volt az arcba szálló forró gőz, meg a hangos hörpölgetés, mely gyermekkoromra emlékeztetett, anélkül hogy tudtam volna, mire gondolok.

Az őrmester felállította és széttaposta a sorokat, azután hangos énekszó mellett bevezényelt végleges szállásunkra. A hosszú barakk üres volt, a tisztesek és öregkatonák kint őgyelegtek a homokos töltésen, a bálványsima ágyúk körül. Ez lesz hát az otthonunk. S már a helyemet is tudom, fekhelyemet a hosszú sor egyberakott szalmán, ahová majd levetkőzöm éjszakára.

De milyen éjszaka volt ez! Percenként zavartak fel a tisztesek, hogy hozzak vizet a kulacsba, amit úgy nyújtottak oda kártyázás közben a hátuk mögül. S én szaladtam a vizeshordóhoz és vissza a barakkba, hogy szót se szólhassanak, s legalább egy kicsit hagyjanak megpihenni a helyemen, úgy, ahogy máskor aludni szoktam.

Már a hangom se volt az enyém, mikor a tizedes szólított. Ott állt meg az ágyam lábánál, s hogy felpattantam, arca valósággal az arcomon, de nem folytatta tovább. Csak szólított, s hogy jelentkeztem, magamra hagyott a várakozásban.

Másnap megint szólított. Ivott és nem eresztett el a szemeivel ivás közben sem. Éreztem, fokozatosan elfáradok, s már nincs mivel védekeznem. Ebben a pillanatban olyasmit akart, amit józan ésszel maga sem akarhatott. Leeresztette hát a karját és visszaengedett a helyemre.

Idáig valami jóságfélét éreztem magamban, ezután csak lázas szárazságot. A harmadik este már olyan örök volt, mint a purgatórium lépcsője. Ez az este is a szokásos vízhordással kezdődött, rövid pihenőkkel a hordónál, és rövid pihenővel a szalmazsákon.

Tétova arccal adta ide a kulacsot, mint aki nem tudja, mire is szánta el magát, s hogy egyáltalán akarja-e? S ahogy töltöm a vizet az edénybe, egyszerre tódulni kezd a víz a hordóból. Köpenyemmel, puszta kezemmel próbálom visszatartani a roppant zuhogást, de valójában már nem védekezem. Kétségbeesve várom, hogy értem jöjjenek.

Az ajtóból nagy sokára árnyékok kúsznak elő, valamennyien a tizedes bizonytalan másai.

De ő maga nem jött ki a barakkból. Előszörre meg épp hogy csak fölnevetett, szinte kedvesen, mint aki maga sem hiszi el, milyen jól mulat mostan, s fog még csak mulatni ezután, valahányszor eszébe jut az eset. Nem, a legapróbb részletet se szabad elrontania, a legkisebb szóra is vigyáznia kell. De már érezte, hogy arca elszakad, s már nem lesz ereje a további késleltetésre.

Látszatra azonban még tette, mintha bizonytalankodna, haladékot adjon-e, vagy pedig keltse az őrmestert?

– Nézze, ember, én nem akarok magának rosszat. Adok egy fél órát, azalatt lemegy a faluba, kerít két lovat, befog a kocsiba, leviszi a hordót, megtölti és visszahozza a hegyre. Ha nem, majd megnézheti magát. Megértette?

Végigvágódtam a szalmán, és görcsösen sírni kezdtem. Már nem is én sírtam, ez már nem emlékeztetett semmire.

Aztán arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza. A vállamat böködte, az arcomhoz hajolva a tizedes susogott hozzám.

Csak világítsak neki, csak a lámpást emeljem; a vödröket ő maga cipeli. A kútnál erőszakkal akartam a vizet húzni, de a vödröket se engedte, a kútkereket is elvette tőlem. S én világítottam a lámpással előtte és mögötte.

Háromszor fordultunk, akkor azt mondta, most már elég lesz a víz éjszakára, ideje, hogy lefeküdjem. A barakkban egész éjjel égett egy villany az őrségnek; hátat kellett neki fordítanom, hogy ne lásson, miközben vetkőzöm. De az ágyamon újra elfogott a sírás, s föl kellett kelnem, hogy odamenjek hozzá.

Volt a ládámban egy üveg konyak, háromszor kellett az ágyhoz vinnem, amíg elfogadta. Közben meg-megérintettük a kezünkkel egymást, de magunk se értettük, mi történik velünk, csak azt, hogy valami rendkívüli és befejezhetetlen.

Már aludtam és ismét felébredtem, de ez a befejezhetetlen tovább folytatódott bennem, s tudtam, hogy benne is folytatódik akkor is, amikor már elaludt, amikor már rég aludtunk mind a ketten. Reggel is megvárt a konyha mellett, közölte, hogy ha bárki belémkötne, csak szóljak neki, ő majd megvédelmez. S odajött este is, de már nem volt mit mondania. Ettől zavarba jött és szótlanul fölfeküdt a helyére.

Mikor átvezényeltek a domb túlsó oldalára, épp annyi időm maradt, hogy odafussak hozzá. Akkor már hetek óta nem beszéltünk egymással, de ez nem jelentett semmit sem. S hogy búcsúzóul megkértem, ha bármire szüksége volna, csak mondja meg, s én a föld alól is előkerítem, s hogy ő csak bólintott erre, közöttünk ez is valami egészen mást jelentett már.

Egy délután mégis megkeresett szállásomon, hogy ha tudok, jó volna neki tűzkövet szereznem. De siessek vele, mert hét végén viszik őket a frontra.

Ha a föld alól is, írtam haza, de szerezzenek nekem tűzkövet. A barakkjuk előtt adtam aztán oda neki, s ő mindjárt bele is rakta egy kis bádogdobozba, de még csak meg se köszönte.

Már túl jártam a dombháton, mikor utolért. Ennyi időre, ekkora szünetre volt szüksége. Átfogta a vállamat, s beszélt hozzám. A fűben szél fújt és tücskök ciripeltek. Gyengéden és szertelenül megölelt, s szólt újra valamit, amikor eleresztett. Aztán futni kezdett visszafelé, s meg-megfordulva hatalmasakat integetett. Már eltűnt a domb hajlatában, de megint csak visszajött a tetőre, és megint csak integetett.

Ebben a pillanatban biztosan tudtam, hogy nem éli túl a háborút.

 

Jegyzet