1948

 

Vasszobor

Az elmúlt esztendőből aligha emlékszünk még egy ilyen friss, varázsos hangú kötetre. Szinte minden képe, minden egyes lélegzetvétele külön meglepetés: csupa talpraesett képtelenség, balesetből kikerekedő mutatvány, csupa hazugságnak induló elemi igazmondás. De hogyan? Ennyi valódi ellentétet végül is mi olvaszthat egyetlen vers egyetlen sorában is hiteles remekké?

Az írásművek legtöbbje stílusával és szerkezetével, erejével és eleganciájával, nyelvezetével és képeivel győz meg, Darázs költészetének természete van. Ezeknek a verseknek nincs lejtésük és nincs sodrásuk, nem kifejeznek és nem közvetítenek, egyszerűen: viselkednek. Verseiben egy rendkívülien erős, szinte állatian találékony természet játékainak, elámulásának és pillanatnyi elszánásainak vagyunk elbűvölt szemlélői.

A vizualitását, a képeit szokásos emlegetni, pedig valójában a reflexeiben él. Sőt: a reflexeivel szerkeszt is, mielőtt még a világ az idegeiben mélyebben beérhetne, érzelemmé, vagy valami állandóbb elvvé szerveződhetne. A szemébe ötlő képektől, érzéki fölhívásoktól szinte pillanatonként hökken meg, de ugyanakkor ösztönző lökést is kap, a meglepő élmény tovább is repíti, valami hallatlan, szökellő aktivitást kölcsönözve minden benyomás számára kiszolgáltatott érzékenységének. És ez a szép, ahogy mindenkor kivágja magát és egyre veszélyesebben belebonyolódik „mondanivalójába”, mint a túlfeszített szervezet tulajdon természete megzavaró és egyedül vezérlő útvesztőibe.

De innét költészetének hiányossága, valamiféle embertelensége is. Mint természet, varázsos, azonban túlontúl csak természet. Friss és érzékletes, de nincsenek mélyebb élményei, mintha az elébe kerülő látvány, a tájékozódás minden igénye nélkül, túlontúl kielégítené, s a világ fönnakadna a rendkívüli idegzet szúnyoghálóján, mielőtt bármi is a szívbe-agyba érne. A „dolgokra” tapad, de ez a tapadás, ez a páratlanul vitális mimikri, épp ez akadályozza meg a világgal és saját magával való mélyebb azonosulását, ami egy szellemibben emberi szótárban hol bukást, hol erkölcsöt, hol katarzist, hol pedig sorsot jelenthetne.

Persze ez a perifériára kitolt élet, mely a felszínen kénytelen megvalósítani mindazt, ami a mélységet illetné, érzékletességben a valószínűtlenségig duzzad, s mivel bensőségesebb igények nem zavarják, ijesztő biztonsággal végzi mítoszba illő vak kapcsolásait. Elvontabb igények nem zavarják, de az „emberinek”, vagy inkább „szelleminek” ez az aránytalan adagolása ugyanakkor állandó fölborulással is fenyegeti ezt a működést, szélsőséges feszültséget teremtve a csak érzékletesben, hogy a szinte merő életösztönből lereagált világ egyszeriben izgatott, maga alá kerített teremtéssé, önzetlen költészetté váljék. S valójában, legszebb versei szemünk láttára kerekednek ki az egyoldalú érzékelésből fölényes-mitikus alkotássá, mint a Hideg idő, Szilaj csorda, Csipkerózsika, Cirkuszosok és a Vértes. Hibái viszont az úgynevezett elvi, tematikus verseiben legszembetűnőbbek, s a Berzsenyi-féle, múltat idéző nosztalgiákban, ahol is őslénytermészetét jó néhány lépéssel összetéveszti az elődkereső poétikus ellágyulással.

Hogy hová vezet költői fejlődése? Ez a kitűnő, maga nemében páratlan líra? A kritikusi kíváncsiságot mindenekelőtt paradicsomi világának magára ébredése: a pazar vegetálásból maga és valamennyiünk sorsára rádöbbenő metamorfózisa izgatná. De ki jósolná meg előre a szelek járását?

 

Jegyzet