1943

 

A zsebóra négyszáz esztendeje

Négyszáz éve annak, hogy az emberiség zsebébe csúszott az idő: megszületett az első zsebóra. Azóta az eddig zajtalanul kisikló pillanatokat nyugodtan tenyerünkbe foghatjuk, akkor hallgatjuk ki a mulandóság szívverését, amikor éppen eszünkbe jut. Egy kicsit talán el is kényeztetett minket ez a csodálatos műszer, érzéketlen közönnyel viseljük, élünk vele, akár a levegővel. Csak ha kihagy szorgalmas körforgása, eszmélünk rá zavartan, micsoda fontos szerepet játszik életünkben, milyen tétován, bizonytalanul puhatolózunk nélküle a világban, akár a magára maradt vak egy belvárosi utca forgatagában. Egyszeriben nem tudunk élni óra nélkül, mintha szívünk állt volna el, vagy mintha nem kapnánk levegőt. Idáig észre sem vettük, mint a legtöbb csodát – az eget, a földet meg a csillagokat –, s most mintha egy zavartalan szerelem szakadt volna meg, fegyvertelenül kerülünk szembe a múló idővel. Mikor azonban a hűséges mutató rövid szünet után ismét szolgálatunkba szegődik, megkezdi lassú szemléjét az óralap feszesen fölsorakozó számjegyei felett, újra csak elfeledjük, legfeljebb egy-egy gépies pillantást vetünk rá napközben, lefekvés előtt foglalkozunk vele egy keveset. Hálátlanok vagyunk, s ha csodáltuk is, csak gyerekkorunkban csodáltuk, hajoltunk föléje ámuló tisztelettel, csak addig volt rejtély, míg ki nem lestük aranyló fogaskerekeibe zárt titkát, hogy azután végleg száműzzük képzeletünkből.

Pedig nemcsak ő maga érdekes, története is fölér bármelyik híresség pályafutásával. Zsebórák már ezerötszáz esztendővel ezelőtt is voltak, az előkelőbb rómaiak utazásaik alkalmával nyakukba akasztva vitték arany, ezüst vagy réztokba foglalt napórájukat, de mihez kezdhettek vele éjszaka, felhős időben? Az új találmány születéséig az ég önkényes közléseinek volt kiszolgáltatva a föld vándora, s hosszú időnek kellett eltelnie, míg egy szép napon markába szoríthatta a mulandóságot.

De milyen is volt az első zsebóra? Alakra tojásdad szabású, akár egy dohányos szelence, mutatóit nem védte üveglap, s így a sötétben is ki lehetett tapogatni az idő állását. Mint a hagyomány följegyzi, mestere és alkotója, a haldokló Henlein Péter, mikor kiejtette elgyengült kezei közül, így kiáltott hozzátartozóira: „Hagyjátok csak gurulni, Nürnbergtől végig az egész világon!”

S valóban, Henlein halála után a szomszéd városok sorra vették át a zsebóra szabadalmát, s rövidesen alig akadt előkelő hölgy vagy úr, aki ne dicsekedhetett volna el a váratlan kinccsel. A mű kész volt és meghódította a világot. Érdekes azonban nyomon követni, hogy fogadta a kimért modorú kis műszert a korról korra változó divat és ízlés.

Az aranyművesek szinte az első pillanatban fölfedezték a gazdag lehetőséget és éltek a kínálkozó alkalommal. Arany és ezüst cirádákkal, virágmintákkal és stilizált bibliai jelenetekkel díszítették foglalatát: a műszer ékszer lett. A barokk korban a papok keresztbe foglaltatták órájukat, vagy mint „menento mori”-t kis koporsóba zárva hordták reverendájuk alatt. A Napkirálynál az udvari előírásos öltözékhez tartozott, de, akár manapság, udvariatlanság volt társaságban rápillantani.

A fényűzés nemegyszer különcködéssé vált. Nemcsak briliánsokkal, s egyéb drágakövekkel rakták ki az órák fedelét, de kettészelt igazgyöngybe is behelyezték magát a szerkezetet is. A harangjátékhoz hasonlóan kecses ütemben mozgó figurákkal töltötték ki a számlap középső tisztását, Pierrot-val és Pierrette-tel, amint szüntelen bókolással halmozzák el egymást az idők végtelenjéig, vagy épp egy vadász tévedt a szoros üveg alá, honnan talán azóta is fújja kürtjén egy titokzatos vadászat kifogyhatatlan riadóját. Az ártalmatlan vadász néha azonban fegyverét is használta – ha az óra éppen ébresztőórának készült – vékonyka tűhegyét az alvó csuklójába szúrva.

A barokk kora után a zsebóra használata egyre több tért hódított. A vallásos lelkület sokáig átérezte benne a fentebb már említett „memento mori” gondolatot, hiszen mi emlékeztetne jobban a halálra, mint az idő? S egyáltalában: van-e halandóbb fogalom az időnél? Elkerült a „zsebben hordott elmúlás” divatja Magyarországra is. Egy sereg történelmi szereplőnknek ismerjük zsebóráját, köztük egyike a legszebbeknek Pázmány Péter, a nagy bíboros híres, tojás alakú zsebórája, melyet a Nemzeti Múzeum régiségosztályának tárlóiban őriznek. Egy nagy egyéniség egész karaktere benne van ebben a díszes, de mégsem hivalkodó műremekben. Puritán célszerűség és finom ötvösmunka a magyar „memento mori” jellemzője.

A modern világban a párizsi nők túlszárnyaltak minden elképzelést. Órájukat ismeretlen gyakorlati okokból nem karjukra, nem is nyakukra, hanem egyenesen bokájuk köré csatolták föl, mint mások a korcsolyaszíjat. Az órával különben a mai technika is eljátszadozott. 1909-ben egy svájci órás elkészítette a földkerekség leglaposabb zsebóráját, amely foglalatával együtt mindössze három milliméter vastag és teljes pontossággal kerek huszonnégy óráig jár. Viszont a világ legkisebb és legnagyobb zsebórája természetesen Amerikáé. Az egyik olyan kicsi, hogy egy borsószembe is belefér, a másik olyan nagy, hogy toronyórának is beillene. Amerika – Amerika arányokban!

Ezzel el is érkeztünk a bölcsőtől a négyszáz esztendős évfordulóig, pedig a versenyórákról, a másodperc-, meg a századmásodperc-mutatókról nem is beszéltünk! Szelíden kezünkbe vesszük zsebóránkat, és elnézzük munkájában. Vajon valóban tenyerünkben tartjuk az időt, akár a forrás fölfogott vizét? Mert ha igen, miért hogy elmúlunk, s velünk együtt ez a bűvös műszerünk is?

 

Szeszélyes április

A hónapok közt ő az enfant terrible, a rettenetes, kiismerhetetlen kölyök, hajadonfővel, sállal a nyakában. Ő a naptár réme, de benne van a legtöbb humor, a legszemtelenebb és a legvidámabb. Zsebredugott kézzel, fölényesen fütyörészve érkezik, napfényt és meleget ígér, s mikor látja, hittél neki, tiszteletlenül szemedbe vihog és fügét mutat. Soha kalaplevéve nem köszön, vagy ha megteszi, annál rosszabb, elkészülhetsz rá, hogy nyomban hátba is vág érte. Mégsem lehet komolyan haragudni rá, úgy kell elfogadni, amilyen, tréfáiért csak a nyárspolgár orrol meg, aki következetesen sírt már a bölcsőben is.

De egészen soha ne higgy neki, megtanulhattad, hogy hajthatatlan a szép szóra, soha egy percig ne vedd komolyan, így is marad még bosszankodni valód. Ne oktasd, ne vitatkozz vele, hiszen semmit se vesz kevesebbe, mint a körgalléros, ünnepélyes szónoklatokat. Egyik fülén be, a másikon ki. Inkább légy te az okosabb. Megtréfált, kigúnyolt, a bolondját járatta veled? Intézd el egyetlen vállrándítással. Legyints, mint a sztoikus bölcsek: szeszélyes április!

Csak ne nagyképűsködj! Bizonyára veled is megesett, hogy az utcán csatangolva a szemközti járókelőről hirtelenében nem tudtad, feléd közelít, vagy éppen ellenkező irányban halad? Valahogy így vagyunk az áprilissal is. Néha szentül hisszük, hogy nyílegyenesen a nyárnak rohan, s a következő szempillantásban máris visszapártol a télhez, hideg szélvészeivel már-már ismét februárt jósol.

Szeszélyes.

Ha le kellene rajzolnom, felemás bohócnak rajzolnám. Egyik szeme sírna, másik nevetne, mint a mesebeli öreg királynak. Napsütést és didergő záport pingálnék egymás mellé felemás ruhájára, arányosan megosztanám rajta a téli meg a tavaszi kabátom. Rettenetes kölyök. Hol féktelenül tombol, bőg, és öklével gyanútlanul csitítgató arcunkba csap, hol tág, angyali szemeket mereszt ránk, mint élelmesebb gyerekek a nádpálca árnyékában. Hol ilyen, hol olyan. Hol egyszerre mind a kettő.

Nem véletlen az érzésed, hogy vázlatkönyvben lapozgatsz, egy nyugtalan rajzoló próbálgatja színeit, és törli le újra meg újra könyökével a készülő képet. Hol van még a majálisok telt ege, a májusi délutánok nyugodt derűje? Ha jól megnézed, ennek az áprilisi égnek a kékje sem hiteles kék, mezőinek a zöldje sem hiteles zöld. A virágok már kinyíltak, de még maradt bennük valami félelem, tartásukban némi bátortalanság. A levegő is hígabb a kelleténél, a fák karjaiból nemrég szökött ki a nyújtózkodás első öröme, a halak karcsú soványsággal cikáznak a Duna ezüstjében. Semmi sem végleges, s néha megzavarodottan, akaratlanul is arra gondolsz, hogy körülötted minden csak káprázat, a nők lenge szoknyája, a sziget fölé fölúszó sétahajó, az ébredező liget sebes körhintái, a barnára sült evezősök a vízen: mind csak hetykén odavetett zseniális ötletek.

Április! Valljuk meg egymás közt őszintén, hiszen emberek vagyunk, mindannyiunkat megtévesztett ártatlan, angyali ábrázatával. Én is emlékszem rá és te is emlékezel, mikor ragyogó napsütésben elindultál hazulról s már a saroknál vissza kellett fordulnod az esernyőért. Visszaszaladtál s utána sértett gőgben sétáltál egyet nyitott esernyő alatt a már-már nyári verőfényben. Ki vette volna észre, hogy az április közben pillanatok alatt meggondolta magát? Vagy talán kirándulni mentél a hegyek közé vasárnap délelőtt, könyökig gyűrt ingben, nyitott gallérban, mikor megleckéztetett. Mert újra csak ki hitte volna, hogy a sima fű közül fölrebbenő és a virágokon hosszan megpihenő szellő egyszer súlyos, tömött felhőket is hozhat? Újra megtörtént, mint annyi ápriliskor, hogy későn eszméltél, késve menekültél fedezék alá. Hallanod kellett, amint futtodban mögötted csörtet, füledbe rikoltozva vizet önt a nyakadba: te bölcs, már megint okosabb voltál!

Áprilisban alázatosak leszünk, mint mindennel szemben, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Alázatra nevel ő, a megnevezhetetlen, bár maradéktalanul sohasem tudjuk elfogadni garabonciás természetét, jámbor falusiak maradunk az ő ördöngős, tiszteletlen varázslatai között. Az első szerelmek kapkodó, keserédes íze kísért a levegőben, s talán nem véletlen, hogy igazában egyedül a költők békülnek ki vele, becézgetik egy-egy önfeledt, könnyű szívű pillanatukban.

A polgár azonban nem azonosulhat a költővel, s ha mosolyog is, legfeljebb a kabátja hajtókája mögött. Bölcsen mosolyog, és észre sem veszi közben, hogy április már el is hagyta őt, hogy ismét kevesebb lett egy hónappal és gazdagabb egy örök, kifogyhatatlan tanulsággal.

 

Őszi csendélet

Ha az őszt egybe kellene vetnem valamivel, egy hosszú ének befejező utolsó sorához hasonlítanám. A dallam elakad, de még nincs vége teljesen, átcsúszik az utolsó ponton, kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben. A gyümölcs megért, csak kosárba kell gyűjteni a fákról, a szőlőtőke roskad a fürtöktől, csak szüretre vár, a mezőről is elkívánkozik a széna. Kertekből és földekről pincékbe és kamrákba szorul a termés. A táj kifosztva, könnyes és ideges, egy-egy szakállas rózsatő tűnődik, mosolyog magában, aztán hátraveti fejét, rázza a sírás. Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs, ha még kinn felejtették a fán, de ez a szorongás egyszeriben megenyhül, ha tálba kerül az asztalon.

Nézd, már mosolyog is! Igen, csak az emlékeinek szeretne élni, mint a nagy színész, ki elérte leghangosabb sikerét, s most emlékiratait rendezi, mint az öregedő szerelmes, ki nem akar már semmit, mert mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Érdemes meglesni a kamrában egy halom almát. Szelíd, nyugdíjas mosollyal ismerkednek egymással, végtelenszer ismételgetve szokásos, egyszerű történetüket, mindig ugyanúgy és ugyanazt, akár valami kaszinóban. A körték valamivel tartózkodóbbak, ők az öregedő asszonyok, kik továbbra is megtartják derekuk karcsúságát, s csaknem mindent fiatalságuk tündéri illatából. Az asztalon, a tálban kényesen elrendeződnek, az almák fölé furakodnak, egy ismeretlen, titkos megállapodás jogán. Nem is tudják talán, hogy mindez tulajdonképpen szomorú. Utolsót illatoznak, tündökölnek a mulandóság máglyáján.

Kint nyugtalanul és hidegen váltakoznak nappalok és éjszakák, ellenségesen egymás sarkába marva. A levegő tiszta és üveges, valami nyers tisztaság szorult tágas üregeibe. Hallgatagon, kifosztva ellenőrzik egymás félelmét a magányos fák, mint megrabolt szülők, kik nem mernek tudni, hallani elveszett gyermekük sorsáról. Gyászolnak és hiú reménykedéssel csalják magukat. Igen, a gyümölcsök eltűntek a nyárral, s ki tudja, mi lett a sorsuk? Talán zsúfolt városi piacok csarnokaiban szoronganak, mint a vágóhíd bárdja előtt összeverődő kis borjak? De erre jobb nem is gondolni. Ők a gyümölcstársadalom elesettjei, szegények rokonai, kik menedékházakba szorulva tengetik elárvult életüket. Ne beszéljünk róluk, aludjon csak a lelkiismeretünk!

Nem ilyen nemes, de egyszerűbb és meghatóbb a paprika, a szakállas kukorica, a repeső paradicsom sorsa. Parasztsors az övék, egyszerűbb az életük és alkonyuk is. Nem foglalkoznak annyit magukkal, nekünk sem olyan kedvesek, szűk helyen is megférnek egymással. Egyenesen föl kell fedeznünk szerény szépségüket, formátlan testük esendő kedvességét. Félszegek, de azért jól érzik magukat a védett pincében, mint a falusiak, ha vendégségben vannak. Ha az almák szelídek és kényesek a körték, a kukoricát és a paprikát az esetlen jóság, valami bujkáló, humoros mosoly jellemzi, s még halálukban, a kés alatt is engedelmesek. A gazda javát akarják.

Nem így a must és a virág. A virág éppúgy haldokol, igényes fejezetekben, mint az emberek. A szoba levegője pillanatra még szebb, még színesebb, mint a kertben volt, kibomlik, mint halála előtt a tüdőbeteg lány, de éjjel fázik, és kirázza a köhögés. Figyeli magát, néha túlzottan hiszékeny, máskor meg egy-egy pillanatra tökéletesen elereszti magát. Gőgös és segélyt kérő, megható és kiszámíthatatlan. Tanulhatna a paprikától.

A szőlő vagy a must meg egyenesen halhatatlan. Halála csak átváltozás, így adta vérét népéért a hajdani barbár törzsek fejedelme, hogy ereje alattvalóiban éljen tovább. A szőlőből must lesz, és a mustból bor. A szőlő ereje velünk marad, halálával kellett bevennie az időtlenséget. Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzöl hordóidba zárva? Minden borospince a halhatatlanság szigete.

Gyümölcsök és virágok, boroshordók és józan vetemények: mintha emberi sorsokról lenne szó. Megadással élnek kedvünk és étvágyunk árnyékában, mint pogányok a párkák kezében. Hasonlatosak hozzánk. Különösen így ősszel, életük magaslatán és haláluk tövében. Megraboltuk velük a nyarat, de ők nem tiltakoztak a szöktetés ellen, valami titkos sorsközösség felénk húzza a szívüket. Bejöttek utánunk a házba, nincs bennük semmi ellenségeskedés, csöndesek és példaadóak.

Mi lesz velük, ha rájuk szabadít az éhség? Mi lesz a csendélettel? Az, ami tavaly és tavalyelőtt. Szép lassan, egyik napról a másikra fölesszük az ősz költészetét.