Misszió a hadifoglyokért

Franciaország 1940 tavaszán befejezte háborúját, és minden oka megvan rá, hogy felejteni próbáljon. Elég volna egy vállrándítás, egyetlen lemondó, beletörődő mozdulat, de erre a mozdulatra csak a köznapok történelme vállalkozhat, a személyes, egyéni fájdalom soha. Az otthoniak százezrei aggódnak a hadifogságba került Paulokért és déliesen kreol Jeanokért, s ezt az aggódó féltést nem mérsékli semmiféle fegyverszünet, nemzetközi egyezmény, nem meríti ki semmiféle áldozat vagy megpróbáltatás. Franciaország ma újra elgondolkoztatóan sokat imádkozik, és Párizsból szokatlan teherrel futnak ki az elsötétített vonatok az északi Németország felé. Eddig több mint 2500 templomi oltárt, 47 000 liter áldozáshoz való bort, 185 000 bibliát és 450 000 imakönyvet, valamint több mázsa kereszttel jelölt ostyát és számtalan miseruhát küldött a francia otthon a német fogságban élő francia papok és foglyok számára.

A különböző szanaszét szórt fogolytelepeken pillanatnyilag még 28 000 tiszt és 1 200 000 közkatona sínylődik, s ezek között 2800 a pap. A hazai talajtól és a melegebb ég alól elszakadt Jeanok és Paulok a munka sűrű, kimért egyhangúságában élik napjaikat bányákban, gyárakban és megművelésre váró mezőkön, vigyázó drótsövények és őrködő katonák éber közelében. Igazi megpróbáltatás azonban számukra az este, a pihenés órái: ilyenkor eszmélhetnek csak rá igazán gazdátlan sorsukra, a szülőföld vigasztalan hiányára, valahol a Szajna partján hirtelen abbamaradt életükre. Ezért a szokatlan szállítások, a hazai katolikusság megindító, hősies erőfeszítése, hogy elszakadt testvéreik édes anyanyelvükön vigasztalódhassanak az imádságban, s a soraikban élő francia papok kezéből vehessék magukhoz hajnalonként az áldozati ostyát.

Az Aumônerie Générale des Prisonniers de Guerre, ez a nagyszerű katolikus szervezet Rhodain abbé vezetésével hónapok óta működik a megszállott Párizsban, s a foglyoknak nemcsak testi, hanem elsősorban lelki épségére őrködik. Országszerte folyik gyűjtés, a kolostorokban gondos kezű apácák fejtik palackokba a misebort, sütik és csomagolják a tengernyi ostyát, szabják az egyszerű miseruhákat, és festik be a könnyen hordozható kis oltárokat.

A munka másik részét a francia gyerekek vállalták. Nemes ügyhöz méltó buzgalommal kiáltványt intéztek a nemzeti ifjúsághoz, hogy amit lehet, jó szívvel takarítsák meg saját szűkös élelmükből: cukrot, süteményt, konzerveket ajándékozzanak a szenvedő foglyoknak.

A siker minden várakozást felülmúlt. Alig jelent meg a lelkes kiáltvány, az „Aumônerie” autói sorra járták a francia városokat, és a mozgósított fiatalság valósággal megrohamozta a gyűjtőket. Ezer meg ezer kockacukor, számtalan doboz keksz, konzerv került elő a jótékony kis kezekből; a francia katolikus gyerekek feledhetetlen tanúságot tettek hazaszeretetük mellett.

Ma a katolikus Franciaország vállain nyugszik a francia foglyok jóléte és ellátása. Hirtelen tűnt fel Rhodain abbé mozgalma, szinte a föld alól, mint a katakombák mélyéből az első keresztények hite. Segíteni és hitet adni, ez a jelszavuk, annyi vigasztalan jelszó után. Példájuk futótűzként terjed, ma már minden egyházközség gyűjtést kezdett, és a foglyok tömegesen kapják a „Stalag” feliratú csomagokat. Munkájuk igazi érdemét és értelmét azonban csak maguk a foglyok tudhatják. Egyedül ők vallhatnak a reménytelenül kopár telek és egy helyben topogó őszök valószínűtlenül lassú múlásáról, a barakkok végeérhetetlen éjszakáiról, s egyedül ők árulhatnák el, mekkora örömöt okoz egy hajnali mise és könyvük lapjain az otthon, a drága Franciaország kezének jegye.

Jeanne d’Arc népének a háború már nem jelent harcot többé, csak a szeretet adósságát a vesztett ügy áldozataival szemben.

 

Jegyzet