Írás a homokban

Mauriacot nem kívülről jött felismerés vezette el a katolicizmushoz, egyszerűen és föloldozhatatlanul beleszületett. Hőseinek hite sokszor nem más, mint örök nyugtalanság, állandó, gyötrő bűntudat, mely legalább annyira hozzátapad, együtt lélegzik ösztöneikkel, a vér indulataival, mint maga a bűnük. Aki a kereszt jele alatt született, nem tud szabadulni a kereszttől: bűn és bűntudat, az eredeti bűn bélyege és a keresztség jegye szorosan összeég az ő fekete angyalainak lelkében. Katolikusnak lenni kikerülhetetlen ajándék szerinte, és ugyanakkor lerázhatatlan teher. Örök nyugtalanság, mit elfojthat vagy esztelen tévelygésre kényszeríthet az ösztönök sűrűje, de soha végleg ki nem olthat.

Alapjában két világ izgatja írói ösztönét: az előítéletek, az eliszaposodott életformák és ezzel szemben az önmaguk és környezetük ellen lázadók világa. Mauriac hajlandó a legkészebb, a legelfogadottabb elvekkel is leszámolni, ha kendőzött veszélyt szimatol mögöttük; éleslátása néha megdöbbentő vallomásokat, vádakat ébreszt szereplőiben: ez az író maga is vergődve ír. A titkos szenvedélyben élő Hervé anyjára gondolok itt, a jámbor asszonyra, ki önző szeretetében még vallásossága mellett sem borzad vissza semmitől, hogy a gazdag és művelt lelkű Irént megnyerje a fiának. Csak a reményvesztett asszony öngyilkossága ajándékozza meg az önvád kérlelhetetlen villámfényével: nem elég, hogy a kiszolgáltatott lányt fiához láncolta, tehetetlen vallásosságával még el is undorította menyét az igazságtól, mindannyiunk egyedüli menedékétől!

Mauriac kérlelhetetlen. Szerkesztésében, mondataiban gubancos és darabos, jelenetezéseiben szűkre szabott és nehézkes. A csomók érdeklik, a görcsös csomók, miket szét kell bogoznia vagy akár szakítania – a sima szálakat kiengedi kezéből. Mohó kíváncsisággal kutatja a szenvedélyek és a még bűnösebb közöny pusztító természetrajzát, alakjai következetes végzetszerűséggel jutnak el a végső összeomlásig – vagy a megvilágosodás kegyelméig. Így kerül vissza a „tűzfolyam” sodrából a szülőfalu templomába Giséle de Plailly; sejt meg valami kimondhatatlan békét a méregkeverő Teréz, túl élete éjszakáján; enyhül meg a Viperafészek gyűlölködő családapja, s fogadja magába a szomjúhozott, megnevezhetetlen igazságot eszmélete utolsó pillanatában az öngyilkos Irén.

„Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” – idézi egy helyütt az Evangéliumot Giséle de Plailly, Desqueyroux Teréz és mind a többiek, a Fekete angyalok Andres-ja és a Ce qui était perdu Hervéje, mind-mind bujkáló lelkek, kik azonban mégsem akadályozhatják meg, hogy az Emberfia folyvást keresse, ha nem is engedik, hogy megtalálja őket. Környezetüknek és önmaguknak kiszolgáltatott rabok, s a megtérés talán épp azok számára a legnehezebb, kik nem is érzik, jóllakott önteltségben viselik rabságukat. A kispolgári életforma spanyolfala mögött ők Mauriac legkétségbeejtőbb szörnyetegei.

Szándékosan kispolgári életformát mondtam, mert Mauriac a kispolgár, a mindennapi életek, a közhellyé kocsonyásodott, sőt számtalanszor erénynek nyilvánított bűnök, borzalmak írója. A magabiztosság, a család, a munka szeretete ijesztő fogalmakká válhatnak írásaiban. Ezek a korlátolt, végső fokon önző emberek, kik szeretetüket is másokon takarítják meg, a szentesített előítéletek vagy jelszavak bábjai, egytől-egyig reménytelen kispolgárai a léleknek, s környezetükben kilátástalanul vergődik a másik mauriaci hős: a lázadó. Mauriac szemével az ember nemcsak önmagában, de a többi emberrel, a társadalommal való viszonyában is reménytelen. De talán a közönyösekben és a haszontalanul elpazarolt szívekben is feldereng egyszer a vágy az osztatlan és maradéktalan szeretet után?

Ilyenkor érkezik el a reménytelen sorsokat föloldó pillanat, a kegyelem pillanata. A Mauriac pillanata. Akár Dosztojevszkij, Mauriac is itt a legmeggyőzőbb, ellenőrizhetetlenül mesteri és fölszabadító. Sodró, kozmikus boldogság, amit kifejez, de ez a kozmikusság nem valami személytelen panteizmust jelent, hanem a szűkkörűen önző személyes élet vigasztalódását a végtelen személyiségben.

Ha hiábavalónak látná, letenné a tollat. Erről az íróról mindig beszélni kell, amint ő is kényszernek érzi, hogy írjon. Kegyetlen szerző, de a szeretete fájdalmasan nagy, mint a legnagyobbaké, kik az írást mindenkor hivatásnak érezték. Mauriac az az ember, aki sohasem nyughat meg az emberi sorsok hálóinak szövevényében, az a lélek, aki választott áldozata és „mindenkor könnyű prédája Istennek”. Róla szólva kötelességünk felelni az önként jelentkező kérdésre: mi lesz Mauriac könyveivel, miket már ma kezd elejteni az irodalmi divat? Erre a kérdésre csak egy másik kérdés válaszolhat. És mi lett János jeleivel, miket Patmosz-szigetén magánosan rajzolt a tengerpart homokjába?

Jegyzet