1942

Írás a homokban

Mauriacot nem kívülről jött felismerés vezette el a katolicizmushoz, egyszerűen és föloldozhatatlanul beleszületett. Hőseinek hite sokszor nem más, mint örök nyugtalanság, állandó, gyötrő bűntudat, mely legalább annyira hozzátapad, együtt lélegzik ösztöneikkel, a vér indulataival, mint maga a bűnük. Aki a kereszt jele alatt született, nem tud szabadulni a kereszttől: bűn és bűntudat, az eredeti bűn bélyege és a keresztség jegye szorosan összeég az ő fekete angyalainak lelkében. Katolikusnak lenni kikerülhetetlen ajándék szerinte, és ugyanakkor lerázhatatlan teher. Örök nyugtalanság, mit elfojthat vagy esztelen tévelygésre kényszeríthet az ösztönök sűrűje, de soha végleg ki nem olthat.

Alapjában két világ izgatja írói ösztönét: az előítéletek, az eliszaposodott életformák és ezzel szemben az önmaguk és környezetük ellen lázadók világa. Mauriac hajlandó a legkészebb, a legelfogadottabb elvekkel is leszámolni, ha kendőzött veszélyt szimatol mögöttük; éleslátása néha megdöbbentő vallomásokat, vádakat ébreszt szereplőiben: ez az író maga is vergődve ír. A titkos szenvedélyben élő Hervé anyjára gondolok itt, a jámbor asszonyra, ki önző szeretetében még vallásossága mellett sem borzad vissza semmitől, hogy a gazdag és művelt lelkű Irént megnyerje a fiának. Csak a reményvesztett asszony öngyilkossága ajándékozza meg az önvád kérlelhetetlen villámfényével: nem elég, hogy a kiszolgáltatott lányt fiához láncolta, tehetetlen vallásosságával még el is undorította menyét az igazságtól, mindannyiunk egyedüli menedékétől!

Mauriac kérlelhetetlen. Szerkesztésében, mondataiban gubancos és darabos, jelenetezéseiben szűkre szabott és nehézkes. A csomók érdeklik, a görcsös csomók, miket szét kell bogoznia vagy akár szakítania – a sima szálakat kiengedi kezéből. Mohó kíváncsisággal kutatja a szenvedélyek és a még bűnösebb közöny pusztító természetrajzát, alakjai következetes végzetszerűséggel jutnak el a végső összeomlásig – vagy a megvilágosodás kegyelméig. Így kerül vissza a „tűzfolyam” sodrából a szülőfalu templomába Giséle de Plailly; sejt meg valami kimondhatatlan békét a méregkeverő Teréz, túl élete éjszakáján; enyhül meg a Viperafészek gyűlölködő családapja, s fogadja magába a szomjúhozott, megnevezhetetlen igazságot eszmélete utolsó pillanatában az öngyilkos Irén.

„Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” – idézi egy helyütt az Evangéliumot Giséle de Plailly, Desqueyroux Teréz és mind a többiek, a Fekete angyalok Andres-ja és a Ce qui était perdu Hervéje, mind-mind bujkáló lelkek, kik azonban mégsem akadályozhatják meg, hogy az Emberfia folyvást keresse, ha nem is engedik, hogy megtalálja őket. Környezetüknek és önmaguknak kiszolgáltatott rabok, s a megtérés talán épp azok számára a legnehezebb, kik nem is érzik, jóllakott önteltségben viselik rabságukat. A kispolgári életforma spanyolfala mögött ők Mauriac legkétségbeejtőbb szörnyetegei.

Szándékosan kispolgári életformát mondtam, mert Mauriac a kispolgár, a mindennapi életek, a közhellyé kocsonyásodott, sőt számtalanszor erénynek nyilvánított bűnök, borzalmak írója. A magabiztosság, a család, a munka szeretete ijesztő fogalmakká válhatnak írásaiban. Ezek a korlátolt, végső fokon önző emberek, kik szeretetüket is másokon takarítják meg, a szentesített előítéletek vagy jelszavak bábjai, egytől-egyig reménytelen kispolgárai a léleknek, s környezetükben kilátástalanul vergődik a másik mauriaci hős: a lázadó. Mauriac szemével az ember nemcsak önmagában, de a többi emberrel, a társadalommal való viszonyában is reménytelen. De talán a közönyösekben és a haszontalanul elpazarolt szívekben is feldereng egyszer a vágy az osztatlan és maradéktalan szeretet után?

Ilyenkor érkezik el a reménytelen sorsokat föloldó pillanat, a kegyelem pillanata. A Mauriac pillanata. Akár Dosztojevszkij, Mauriac is itt a legmeggyőzőbb, ellenőrizhetetlenül mesteri és fölszabadító. Sodró, kozmikus boldogság, amit kifejez, de ez a kozmikusság nem valami személytelen panteizmust jelent, hanem a szűkkörűen önző személyes élet vigasztalódását a végtelen személyiségben.

Ha hiábavalónak látná, letenné a tollat. Erről az íróról mindig beszélni kell, amint ő is kényszernek érzi, hogy írjon. Kegyetlen szerző, de a szeretete fájdalmasan nagy, mint a legnagyobbaké, kik az írást mindenkor hivatásnak érezték. Mauriac az az ember, aki sohasem nyughat meg az emberi sorsok hálóinak szövevényében, az a lélek, aki választott áldozata és „mindenkor könnyű prédája Istennek”. Róla szólva kötelességünk felelni az önként jelentkező kérdésre: mi lesz Mauriac könyveivel, miket már ma kezd elejteni az irodalmi divat? Erre a kérdésre csak egy másik kérdés válaszolhat. És mi lett János jeleivel, miket Patmosz-szigetén magánosan rajzolt a tengerpart homokjába?

Jegyzet

Misszió a hadifoglyokért

Franciaország 1940 tavaszán befejezte háborúját, és minden oka megvan rá, hogy felejteni próbáljon. Elég volna egy vállrándítás, egyetlen lemondó, beletörődő mozdulat, de erre a mozdulatra csak a köznapok történelme vállalkozhat, a személyes, egyéni fájdalom soha. Az otthoniak százezrei aggódnak a hadifogságba került Paulokért és déliesen kreol Jeanokért, s ezt az aggódó féltést nem mérsékli semmiféle fegyverszünet, nemzetközi egyezmény, nem meríti ki semmiféle áldozat vagy megpróbáltatás. Franciaország ma újra elgondolkoztatóan sokat imádkozik, és Párizsból szokatlan teherrel futnak ki az elsötétített vonatok az északi Németország felé. Eddig több mint 2500 templomi oltárt, 47 000 liter áldozáshoz való bort, 185 000 bibliát és 450 000 imakönyvet, valamint több mázsa kereszttel jelölt ostyát és számtalan miseruhát küldött a francia otthon a német fogságban élő francia papok és foglyok számára.

A különböző szanaszét szórt fogolytelepeken pillanatnyilag még 28 000 tiszt és 1 200 000 közkatona sínylődik, s ezek között 2800 a pap. A hazai talajtól és a melegebb ég alól elszakadt Jeanok és Paulok a munka sűrű, kimért egyhangúságában élik napjaikat bányákban, gyárakban és megművelésre váró mezőkön, vigyázó drótsövények és őrködő katonák éber közelében. Igazi megpróbáltatás azonban számukra az este, a pihenés órái: ilyenkor eszmélhetnek csak rá igazán gazdátlan sorsukra, a szülőföld vigasztalan hiányára, valahol a Szajna partján hirtelen abbamaradt életükre. Ezért a szokatlan szállítások, a hazai katolikusság megindító, hősies erőfeszítése, hogy elszakadt testvéreik édes anyanyelvükön vigasztalódhassanak az imádságban, s a soraikban élő francia papok kezéből vehessék magukhoz hajnalonként az áldozati ostyát.

Az Aumônerie Générale des Prisonniers de Guerre, ez a nagyszerű katolikus szervezet Rhodain abbé vezetésével hónapok óta működik a megszállott Párizsban, s a foglyoknak nemcsak testi, hanem elsősorban lelki épségére őrködik. Országszerte folyik gyűjtés, a kolostorokban gondos kezű apácák fejtik palackokba a misebort, sütik és csomagolják a tengernyi ostyát, szabják az egyszerű miseruhákat, és festik be a könnyen hordozható kis oltárokat.

A munka másik részét a francia gyerekek vállalták. Nemes ügyhöz méltó buzgalommal kiáltványt intéztek a nemzeti ifjúsághoz, hogy amit lehet, jó szívvel takarítsák meg saját szűkös élelmükből: cukrot, süteményt, konzerveket ajándékozzanak a szenvedő foglyoknak.

A siker minden várakozást felülmúlt. Alig jelent meg a lelkes kiáltvány, az „Aumônerie” autói sorra járták a francia városokat, és a mozgósított fiatalság valósággal megrohamozta a gyűjtőket. Ezer meg ezer kockacukor, számtalan doboz keksz, konzerv került elő a jótékony kis kezekből; a francia katolikus gyerekek feledhetetlen tanúságot tettek hazaszeretetük mellett.

Ma a katolikus Franciaország vállain nyugszik a francia foglyok jóléte és ellátása. Hirtelen tűnt fel Rhodain abbé mozgalma, szinte a föld alól, mint a katakombák mélyéből az első keresztények hite. Segíteni és hitet adni, ez a jelszavuk, annyi vigasztalan jelszó után. Példájuk futótűzként terjed, ma már minden egyházközség gyűjtést kezdett, és a foglyok tömegesen kapják a „Stalag” feliratú csomagokat. Munkájuk igazi érdemét és értelmét azonban csak maguk a foglyok tudhatják. Egyedül ők vallhatnak a reménytelenül kopár telek és egy helyben topogó őszök valószínűtlenül lassú múlásáról, a barakkok végeérhetetlen éjszakáiról, s egyedül ők árulhatnák el, mekkora örömöt okoz egy hajnali mise és könyvük lapjain az otthon, a drága Franciaország kezének jegye.

Jeanne d’Arc népének a háború már nem jelent harcot többé, csak a szeretet adósságát a vesztett ügy áldozataival szemben.

Jegyzet

December

Földek és kertek lassan kisimulnak. A város állig gombolt házai beljebb húzódnak az út mellől, bokrok és fák önző várakozásban engedik el egymás kezét, s mintha valami rendkívüli hírre készülnének, kíméletlenül vetik le minden emléküket a múltból. Egy madár rebben fel az üres levegőbe, az ég felé puhatol, mint tó vizébe dobott kavics, majd egy kisdiák kapaszkodik fel a kiürült Gellérthegy oldalán, szája körül ezüstlő lehelettel. Ennyi az egész, amit följegyezhetsz. Egy este pedig a körúton csatangolva is meghallod, amint a tetőkre süppedt ég alatt elszorul a város lélegzete. És másnap reggelre lehull az első hó.

Észrevétlenül érkezett az éjjel, mintha valaki lopva fehér krétával rajzolta volna körül a házakat, a fákat, a sötétből elváló ablakpárkányokat. A Halászbástya körbefutó tornyai szikrázva állnak a hamuszín ég peremén, s a hidak mintha megereszkednének súlyuktól az ólomszínű Duna felett. Puha köd tömi el az utcákat, a távolságok megenyhülnek, úgy hiszed, hogy a szobádban járkálsz. A pálosok kolostorából nehezen emelkedik fel a harangszó és kurtán belefagy a levegőbe; a villamosok sűrűket csöngetnek, s a szomszédos jégpályán már kora reggel megindul a korcsolyázók eleven körhintája.

*

Ismerkedsz a téllel, mintha egy nagy képeskönyv lapjait nézegetnéd, kutatgatsz a hófehér lapok közt, elszédülsz és újabb látványokra ocsúdsz föl, álmosság környékez, legszívesebben lehajtanád fejed a nyitott, vakító képekre! Az idő megáll, szétfoszlik körülötted, súlytalanul libeg a pillanat mozdulatlan sodrában, mint az utas, aki nem tudja, honnan és hová érkezik, mint az olvasó, aki nem tudja könyvét letenni öléből.

Délre a levegő fémes burájában fölgyullad a nap is. A hegytetőn ingujjra vetkőződik a síelő, botját a hóba szúrja, s mintha a nyári strand homokjában időzne, arcát a szemcsés fényességnek fordítja. Haját kisimítja homlokából, messze a menedékháztól, csukott szemekkel szívja tüdőre a sugárzó, éles magányosságot. Azután már csúszik is lefelé az érintetlen hegyoldalon, derekát figyelmesen előrehajlítva az elébe ugró fák közt. Sietni kell, mert korán sötétedik. Fáradtan száll le az autóbuszról, karcsú szerszámait vállára veszi, s ahogy lassú, izmos lépteivel megindul a zajtalan járdán, fiatal, tűnődő katonához hasonló, aki magas várából ereszkedett alá.

Közben ismét megered a hó, de most már némi széllel keverten. Estére a sarki gesztenyeárus acetilénlámpása is fölgyullad, orrodat megcsapja a fényes láng savanykás illata, és szorongva akaratlanul a gyerekkor ünnepeire gondolsz, mikor búcsúkor ugyanez az ezüstös világosság és tapadós szag lepte el a mutatványosok lefüggönyözött, titokzatos bódéinak környékét. A gyerekkori havazásokra emlékezel, a sötét udvaron hosszú szálakban áthulló pelyhekre, mikor még székre kellett állnod, hogy kiláthass a párás konyhaablakon. Melletted vad csatakiáltások közt az utcai hajtóvadászatok mesterei vágtatnak el épp, hogy biztos sáncaik mögül sortűz alá vehessék az ártatlan járókelőket, jeges hólabdát csúsztassanak a cselédlányok nyakába, s méterekre bemerészkedve a jégtáblás Dunára, fittyet hányjanak a parton méltatlankodó öregekre. Valamiféle jófajta vállalkozásba, hangos hócsatába, szertelen futkározásba kezdenél te is! Régi szenvedélyek villannak meg benned, önkénytelenül is elmosolyodsz, azután lassított léptekkel rövid kerülőt teszel hazáig.

Otthon a könyvállvány háta mögül előveszed a csillagtérképet, és a többi bolygó útja közt kíváncsi ujjal keresed meg a Föld menetrendjét. Mintha fölfedezésekre indulna, csillagunk egyre jobban beletűnik a mindenségbe; a veszély büszkesége önt el, te is segítenél mind messzebbre szállni a tilosba, egyszeriben kitágul a világ, mint a gyerekes, képzeletbeli utazások világa, s úgy érzed, káprázatosan csillogó, tündéri ünnepségre érkeztél. Nyitott ablakodon át kihajolsz a parttalan hullámverésbe, elvakítva, kifogyhatatlanul bámulsz a havas éjszakába, mind beljebb sodródsz, öntudatlanul és fölszabadultan, egy veszélyes titok jegesen izzó magja felé; csillogó foszlányai, ismeretlen égövek megfejthetetlen, konokul ismétlődő üzenetei. Sokára tudsz csak megválni az éjszakai látványtól, s mikor hátat fordítasz az ablaknak, szinte büntetés viszontlátnod szobád falait, ágyadat a sarokban és a széket, hová levetkőzöl, és elalvás előtt kirakod az órádat.