A végén
megtelve minden förtelemmel, |
nem vágyik élni már tovább, |
bár nem tudni hova, tovább… |
Maradjunk-e avagy menjünk, |
hiszen itt volt poklunk és mennyünk, |
és nincsen elődöm, utódom, |
kihez kötődöm, kitől meghatódom, |
solus ipse vagyok, szólózó ipse, |
együttműködni és érezni képtelen, |
egy lavór szennyes víz neki a végtelen, |
kiöntendő, akár egy éjjeliedény: |
a húgy a személyiség, a szar az én, |
az utóbbi ezért oly rekedéses, kemény, |
klozettköltészetet azért művelni mégse |
szándékozom, még akarok magammal |
kezdeni valamit, vagy mondjuk |
használni magamat valamire, |
mégiscsak jobb fel-, semmint elhasználódni, |
nem is lesz igazi, csak valódi. |
De kéretik nem meghatódni, |
ha szabad kérnem, annyi hadd adassék |
nekem, hogy félreérteni ne tessék. |
A félelem meg ne osztassék, |
már csak azért se, mert én tényleg nem félek, |
tehát nem lenne fair a play, |
ha nem úszkálnék „étvágygerjesztőként” |
s nem lennék ugyanakkor minden lében kanál, |
mint a költők és filozófusok általában, |
rágom úgyis magamat bévül mint a féreg, |
de kifelé vagyok mint fán a kéreg, |
vagy mint hüllőn a pikkely, |
az életemmel, amíg lehet, amíg kell. |
És hogy meddig kell, azt én döntöm el: |
amíg a felelőtlen nyirkos, nyálkás, hanyag |
alapozáshoz használható salak. |
|
|