A költő Sz. L. kollégájára gondol
Már rohadtul unom, hogy itt vagyok, |
de hogyha abba belegondolok, |
hogy még egy hétig itten kell maradjak, |
akkor inkább tömegsírban rohadjak. |
|
Nem is értem, hogy kerültem ide. |
Folyton zabálni kell. Seregnyi hülye |
vartyog köröttem. Már unom iszonyuan. |
Legszívesebben agyonlőném magam. |
|
Bizony Lőrinces vagyok, mint a dinnye, |
ha az Úristen jól belépisált: |
meddig kell még ezt tűrni itten? Hinnye! |
Döglesztő hőben várni a halált. |
|
Kedves Lőrinc, te már megboldogultál, |
merő sárrá lett hemzsegő agyad, |
ha nem soká’ majd értem szól a zsoltár, |
fogadd szívesen költőtársadat. |
|
Bár én nem hiszek a halál utáni |
találkozásban, de tegyük föl, hátha |
esik olykor ily misztikus akármi, |
és kiújulunk, mint a szénanátha. |
|
Elszidjuk majd Illyést meg Babitsot, |
égi mezőkön szedünk pipacsot, |
s egy bárányfelhőn téged Erzsébet vár s a Klára, |
engem egy viharfelhőn Maya, Sára. |
|
De addig, sajnos, Mari itt-nem-léte |
borul reám, mint sajtra a harang. |
Ó, bár csapna partjain túl a Léthe, |
s hívna magához engem égi hang. |
|
Szigliget, 99. 05. 30., 18’ 03’’ |
|
|