Tetemes a corpusunk

T. D.-nek, 60. születésnapjára

 
Kortársiasság. Feledhető urak (?)
egyformán utáltak
mindkettőnket. Mit számít ez ma már.
Nekik nem voltunk mások
egymáshoz, csupán hozzájuk képest.
Egy túladminisztrált tér
micsodái is? voltunk mind a ketten.
Nem túlpolitizált – mert nem volt polisz.
(Az sem volt. Többek között.)
*
Még megméretünk majd.
De egymást nem mérjük.
Nem a mi dolgunk.
*
Az élet túl komoly dolog
ahhoz, hogy írjunk róla.
(Ez olyan ovis – Oscar Wilde-os,
de hagyjuk így.)
*
Tegyük föl: Isten
művészkedő szabómester vagy fodrász.
Méricskél, összehúzott
szemmel nézeget: lehetne
kicsit hosszabb?
Vagy rövidebb?
Ha szabó: felhajt.
Mekkora felhajtás!
Ha fodrász:
már csak kővendéghaj jöhet szóba:
kemény nyakbőr,
mint egykor lédús
avocado kiszárított héja,
andalúz andalodás
után a rájövetel
arra, hogy mire is.
Korszerű kemizált
tisztítótűzben
műszerezett ultrasteril
csontigcsupaszítás.
*
Jut eszembe, én minden este
a Kővendéggel vacsorázom.
Már egyikünk sem a régi:
ő mállik-porlik,
ha lesegítem
a köpenyét, mindig lejön valami,
hol egy vállrészlet,
hol egy könyökcsontszilánk.
Én meg reménytelenül
felejtem a regiszter-áriát:
Donna?
Anna?
Ahhatna.
De nem ah. (Ő az erényes.)
Don Octav? Ő csak a párhuzama.
Elvira? Elvirágzott.
Zerlina? Meghagyom Masettónak.
Ha kell neki: még maradt belőle.
Csak a szűzi hamva nem… de az
valószínűleg már rég hibádzott,
és különben is leírható
az adóból, nostr’amortizálódik.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]