Amíg lehet

 

 

 

 

Sláger

A nagy mű immár végképp elmarad,
elhasználódtam ennyi év alatt.
Kíméletlenül használtam magam,
és most látom, hogy milyen hasztalan.
Mert hiába a sok energia,
ha alacsony a gép hatásfoka.
És késő van már: ötven év felett
változni, változtatni nem lehet.
Lamentálni vagy dühöngeni kár,
a megvénülés sivataga vár,
ráncosodik a bőr, kihull a fog,
kicsit még élek, aztán meghalok.

 

 

 

The rest is silence

(Jobbik felemnek)

 
Mint egy kétségbeesett villamos
amely alatt széttart a sínpár
*
Mint egy anyák napjára vett
orgonacsokor rothadása
*
Mint egy nászút
amiből gyászút lett
mert álmában meghalt a feleségem
*
Mint egy örömhír
hiszen csak álmában halt meg
*
Mint egy kvázi-valós lény
késhegyén-élén-peremén valaminek
szürcsölöm-falom a maradék levést
(ezt a semmiből-kirántva levést)
*
Mint egy búcsúlevél
semmibe-ugrás
Igen innen már
csak egy ugrás a semmi
*
Akit szerettem tudja hogy csak őt
az életnek nos az életnek
már csupán egy halállal tartozom

 

 

 

Szeretném tudni

Szeretném tudni, miért vagyok itten,
ahol már semmi szükség nincs reám.
Fetrengek kukacként a porban itt lenn,
nincsen se jövőm, se tavaszom, se hazám.
Nagyon hiányoznak az univerzálék,
ha lennének még, talán talpra állnék.
Én vagyok bűnös, én tettem sokat,
hogy elpusztítsam mennyországomat,
mert önhitt voltam nagyon, én, a bamba,
azt hittem, vehetek mindent magamra.
(Vagy hittem inkább, robbanok, mint a bomba?)
Nem tudom, nem tudom… Tiszta ész?
Kikezdi a valóságot, mint a penész:
nos, ennyire vitte a tiszta ész.
S hogy undorodva magunkkal beteltünk:
testi létünknek vége, fölötte lebeg lelkünk.

 

 

 

Sírvers

Maya sorsára hagyta haló porát,
és vége neki, nincsen tovább.
Találhatunk még bármi nőt,
de olyat sohasem, mint Őt.
Könyörtelenül, rákmenetben,
megyek én is utána, menten.
Egy kicsit még éldegélek,
aztán a világ szerteszéled.
Nem volt elég? legyen már végem!
Vagy azt mondod, Uram, hogy még nem?
Netán kegyesen búcsút intesz,
s tovább-létemtől eltekintesz?
Nekem jó. Vigyázz Marira!
Hát – ilyesféle a líra.

 

 

 

Elégia

Durva planéta ez,
itt élsz
már ötven, vagy hány ezer éve?
Ostoba bánkódásnak itt helye nincsen.
Győz az ököljog,
lapít a vén disznó,
sunyít Isten.

 

 

 

Felejtsd el

Ne mondd, hogy vége.
(Nem tudod, hogy minek,
azt sem, hogy vége van-é.)
Ne mondd, hogy vége,
ne mondjál semmit
– jobb a semmitmondásnál.
Felejtsd el, hogy éltél,
felejtsd el, hogy akartál ezt-azt.
Mindez nem érdekes már.
Szokjál le arról, hogy: vagy.
Hidd el: jobb nem élni.

 

 

 

A mizantróp énekeiből

Sem azzal nem lehetünk,
akivel szeretnénk (mivel
folyton alszik), viszontag el kell
viselni a hírnév átkát:
volt osztálytársak, vidéki értelmiségiek –
„Talán emlékszik, Petri úr…” Cegléden
vagy Kalocsán? A faszom tudja.
Olvassanak, ha akarnak, hogyha nem,
úgy is jó, csak hagyjanak végre már békén!

 

 

 

Labirintus

Csak egy dologhoz van érzékem, ahhoz,
hogy fölleljem az életben mindazt, ami rossz.
Talán érzékem sincsen, csak eszem,
hogy tudjam: bármit teszek, rosszul teszem.
A labirintusból kiút nincs: csupán céltalan tovább.
Elvágom Ariadné fonalát.

 

 

 

Nélkül

Nehéz nélkülem
elképzelni a világot.
De ki mondta,
hogy muszáj elképzelnem?
(Mellesleg, el tudom képzelni:
egy tányér tejszín
macska nélkül.)

 

 

 

Nagy király lettem volna

Botladozom, kószálok, csellengek
tétován, mint a cigarettafüst,
s marad utánam életművem:
sok cigarettacsikk és sok sörösdoboz.
Lőjetek sört!

 

 

 

Chopinről

Minden olyan könnyű!
Minden olyan illatos, mint a méz!
Csak a tüdőm rohad szét,
csak a szívem oly nehéz.
De jó lett volna élni…
szomorú valcer és elegáns menüett…
Sajnálom, hívnak már.
Mennem kell.
Nem lehet.
Sietek.

 

 

 

És persze dolgozom

Tudod, társnőm, az ember
olyan tétova, zavaros képződmény,
még a magamfajta eszélyes lény is.
Hol fatalista, hol csak
szeszélyes és gyenge,
lökdösik pillanatszülte vágyak.
Közben fél is, amolyan
fedett félelem ez, elfedik
feladatok, közeli célok, mert az ember
tervező állat. A tervezés reflex
– mint a nyálkiválasztás vagy a
pupilla szűkülése-tágulása
a fényviszonyoknak megfelelően.
És persze dolgozom: köddarabokat
dolgozok át jéggé.
A fordítás egy szabadabb neme ez:
az ősz lágy, nyirkos impresszionizmusát
eltolom a tél rideg realizmusa felé.
Úgynevezett színházi fordítás ez
a saját belső színpadom számára,
hol én vagyok a rendező
s nemkülönben az összes szereplő is.
Más aspektusból nézve,
már ami a költő és a vers,
úr és szolga viszonyát illeti,
a szolga én voltam.

 

 

 

Vakvilág

Üres a tér, vak a világ,
dehát mégiscsak nekivág
az ember, mert mi mást tehet,
hogy el ne lepjék a legyek.
Alkotni, cselekedni kell:
tollal, ecsettel, semmivel,
mert nem lehet, hogy csak legyünk,
mint a barom, és ne tegyünk
semmit, bár tudnánk tenni a semmit!
De nem tudjuk, hát erről ennyit.
(Ps. A szerző undorodik magától,
és ez sok mindenben meggátol-
ja.)

 

 

 

Hétsoros

koptatták cipőm talpát
az Örök Város egyenetlen kövei
ott voltak nászutasok hajdan apám meg anyám
fura egy város nincs járda se közlekedésrend
a Campo dei Fiorin hideg mindig a sör
ennek folytán üdülésképp
nem éreztem magam otthon

 

 

 

Spleen

Rosszul tettem le a telefont.
Nyivákol, időbe telik meglelni a zajforrást.
Az idő is elromlott: süt a nap, mint az állat.
Most kellene
indulni
oszlásnak.
És a szállodában is:
a takarítónők:
basznak
takarítani legalábbis.
Meg az ötéves
kvarcórám kötője is szétmállott. Az idő
ellenünk dolgozik.
Én nem dolgozok.
Csak időzök.

 

 

 

Búcsú

Átnézek majd rajta,
kétségbeesetten,
mint piszkos ablakon, törött
szemüvegen át.
Ami kezdődött: annak kell érnie véget.
Ne bánkódj, te szerencsétlen hülye!
(Önmegszólítás.) Volt múltja,
nincs jelene.

 

 

 

Maya emlékére

Már soha nem lesz úgy,
amikor fölpofoztad a Marit, amikor
összekarmoltál engem!
Miként az inga, lassúdan kilengem,
miként az akasztott miniszterelnök…
Már semmi sem lehet jó,
lévén, hogy én nem felejtek,
és nincs bocsánat semmire,
a bűn az bűn marad.
Maradok az Ótestamentumnál.
Jézus naiv volt. Vagy talán túl okos?
Állítólag föltámadt. Ha így történt, az modortalanság.
A halottak maradjanak a helyükön:
a sírban.
Nem szeretem a ficánkoló hullákat.
Nagyon szerettelek.
Mégsem eléggé.

 

 

 

Ich habe genug

Magyarán: elegem van. Torkig vagyok.
Nem mintha mérhető lenne keserűségem, pláne tehetségem
a halhatatlan kántortanítóéhoz, de egyben hasonlítunk
egymáshoz: csak egyszer éltünk. Te nagy B-vel, én csak kis p-vel,
vagyis zöngétlenül.
Te már ott vagy, én még csak tuszkolom magam
bele a művészetek történetébe. Te kántortanító voltál,
az mégiscsak valami. Mi vagyok én? Próféta? Lángoszlop?
Oszlopszent? Koldus, koszlott?
Hideg szakember? Műkedvelő? És mi van, ha nem kedvelem a művem?
(Tanács kartársaimnak: ne kedveljétek műveiteket!
Jóllehet az önszeretet mindig jól jön, de eredménye hígfosás,
és ez a hasmenés mélyünkig leás…)
Ez képzavar volt, mesdames et messieurs, pardon,
hozzák, hadd dőljek bele már, a kardom.

 

 

 

Az utolsó szám

Oh, a vad ifjúság, amikor fürödtem a fényben,
konkrétabban: a húgyban, a hányadékban, a szarban,
s Maya kimosdatott, tűrt, mint senkit előttem…
De nincs már. Lendülök – Akrobat, Och! –
És háló sem lesz alattam.
Ezt megigérem.

 

 

 

Ami mégis

Semmi sem érint már. Áttetsző aszpikként
vont be a tiszta közöny. Hogy minek élek?
Erről sejtelmem sincs. Csinálni semmit se csinálok,
sőt, nem is akarok. Tengetem itt
semmire nem kellő, fura létem.
Félreértések elkerülése végett:
ebben a semmiben kitűnően érzem magamat.
Verset is csak azért írok, hogy
teljen-múljon valamiképp az idő,
amíg eljő az idő, hogy kileheljem
végre a lelkem; egyszerűbben szólva: kifingjak.
 
Addig meg: vedelek,
egyik cigarettáról gyújtok a másikra.
Egyetlen cérnavékony szál köt az élethez:
Pap Mari. Ő, csakis ő.

 

 

 

Lehetne szép. Lehetne véled

Lehetne szép. Lehetne véled.
Lehetne szép. Lehetne élet.
Persze van is: élet és véled
(vagyis, amit én annak vélek).
Merészen hiposztazálom,
hogy élek, és nem egy rossz álom,
hogy sört iszom, hogy folyton félek
attól, hogy meghalsz, amíg érek
haza, meg hogy későn érek
a szónak minden értelmében,
hogy lelkem sötét, mint az ében,
és bár szólnak mellettem érvek
egy nem-tudom-milyen vitában,
igyekszem ettől nem agy-sérvet
kapni, én vizivárosi kísértet,
egyezzünk ki a fix TALÁN-ban.
Ps.: Ez egy lehetséges megoldás.
Talán. A lét megmászhatatlan falán
kezdetleges (sz)eszközökkel araszoló
amatőr alpinistának. De hát ez már csak
így van, barátaim. Mindent koppanásig.

 

 

 

A verkli egész jól

a házasság az
adok-kapok elv
éppen hogy egyensúlya
– úgy érzem többet adok
igyekszem többet kapni
ugyanígy van
evvel a másik is
ekképpen a verkli
egész jól elműködik
ha nyugodtan és
egyenletesen tekerjük
altató esti csók aztán
álomtalan álom
(az édes muzsikát
tároló lyukszalag
persze rongyosodik:
a lyukhézagok is
lassan lyukká lesznek)
de azért hullik
elnéző kezekből
sok fényes apró
az erkölcsi kalapba

 

 

 

Amíg lehet

Ahogyan megyünk összebújva az
Iskola utcán fázós-boldogan
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?
bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,
de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,
egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

 

 

 

Így kezdődött

Micsoda képtelenségnek tűnhetett
ez a kései vad fellángolás,
a gebe nő s a szakállas öreg.
Botrány, sok szóbeszéd, s az a földúlt lakás,
mit földúlt!? Szétvert bútorok, bezúzott
tükrök. Így „reagálta le” Maya
a történteket. Fel is pofozott
engem s Marit. A dráma robaja
messze hangzott, pletykás kis elitünk
nem tűrte, hogy annyira elütünk
a szokványtól: diszkrét félrebaszás helyett
elkezdünk élni egy új életet
negyvenhat évesen. Ez felelőtlen hóbort.
Álstabilitásuknak ez provokáció volt.

 

 

 

Feljegyzés

Hamburger Mihálynak

 
Mondd, Miska, érdemes nyakkendőt
kötni akasztásunkhoz? Hogy kötelező-é,
azt nem kérdezem, még rám fognák,
hogy szeretem az olcsó szójátékokat.
Mi tagadás: szeretem. Annál mindenesetre
jobban, mintha rámfogják vagy rám fogják.
Érdemes? Nem érdemes?
Ily értelemdúsan, ily kiérdemesülten?
Pláne, hogy így „benne vagyunk a korban”?
(Szeretem az „....”-et.)
Bizony, barátom. Benne vagyunk.
A korban.
Nem zökkent ki az idő. És
„ó kárhozat”, nem születtünk, nem
mi születtünk helyretolni
(legfeljebb el). (Szeretem a
(….)-et.)
Visszatérve a kezdő kérdésre:
minket nem fognak. Legföljebb
ott felednek a fogason,
mint egy ócska balont
(zsebében egy zacskó gyűrött,
széthulló, finánclábas Kossuthtal).
Persze, a rekvizitek
helyettesítendők: mentholos, nikotinszegény,
alkoholmentes, szabadidő
ruha, szobakerékpár, politikaszegény
Diétai jegyzetek.
Nem az idő zökkent ki.
Mi múltuk idejünket,
Mi nem értjük már az „idők” szavát.
(Melyikét, persze? Ha szabad kérdeznem.)
Szabad kérdeznem?
Persze. De ha meg meri kérdezni,
hogy szabad-e kérdeznie, akkor…
Akkor?
Akkor ön megkérdőjelezi…
Mit?
FORTINBRAS: El vele! (mosolyog, pezsgőt kínál)
 
Lőjetek sort!

 

 

 

Aki bújt, aki nem bújt, BUÉK

Vendégség? Csapdahelyzet.
Ha már mindenképpen muszáj,
akkor inkább mi megyünk vendégségbe,
a kötelesség letudható
a házigazda társadalmi rangja szerint
whiskey-vel, tokaji aszuval vagy fél liter
bundapálinkával, és mi méltányos időhatáron belül
– másfél-két óra – lelécelhetünk.
Merőben más a helyzet,
amennyiben hozzánk jöttek vendégek.
Nagyon kifinomult
szertartásmesteri érzék szükségeltetik
a vendégek kellő, ámde mégse bántó,
rugalmas kirúgásának kezdetéhez:
a vendégeltávolítás terén
tapintatosnak és méltányosnak kell lennünk.
Például a notórius szófosót
rábízzuk egy amúgyis hallgatag félrészegre;
a gátlásos, de kibontakozni vágyó társaslényt
rábízzuk egy csupafül hölgyre
(hátha egyéb konkáv szerve is megnyílik az illető felé),
ám ha semmiképp sem akar senki kirohadni
a látó-, halló- és főleg alvásteremből,
akkor jöhetnek az erősebb eszközök:
falhoz vágunk egy üveg vodkát
(közben titkon kinyitjuk az összes csapot,
mígnem a lakás elárad, ja, és ne feledjük,
bele minden sampont, hogy hab is legyen),
ha ettől se mennek el: gyors bemetszés szikével
a hangulatlámpa zsinórján,
s reá egy pohár sert!
Olyan kék szikrák fognak pattanni,
s akkora durranás lesz,
hogy a legelvetemültebb vendégek is
riadtan kászálódnak és hülyén hebegnek,
hogy kellemes ünnepeket, meg BUÉK,
és ha mind kirúgvák, nejem ellenőrzi még a klozett-termeket,
felsóhajt: tiszta a levegő,
végre elővehetjük a whiskey-t,
meg a kilencéves konyakot,
azt a még Párizsból hozott
Grand Marnier-t.

 

 

 

A filozófiáról

„Esik az eső!” – mondja a kisfiú.
„Na és?” – mondja a mama.
Megfosztva a gyermeket
a felismerés-kimondás örömétől.
És így tulajdonképpen
minden rossz szándék nélkül
elkezdi leszoktatni a csemetét
a csodálkozásról. És már be is iratta
– akaratlanul – a tanfolyamra,
amit úgy hirdetnek:
„Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?”

 

 

 

Kellene valami

Kellene valami… az a baj, hogy,
bocsánat, Uram, nem tudom, mi kellene.
Mindazonáltal: valami nagyon!
De ezt ne tessék úgy venni.
Már itt sem vagyok, hogy még itt lehessek…
Csak, tetszik tudni, az asszony
(abból is hárommal több van a kelleténél,
meg az a tizenkilenc gyerek)…
De hát ezt a sors rendelte így, ugye?

 

 

 

Józan paraszti ész

Én mindig az orrom után megyek,
mivel a seggem után meglehetősen fárasztó lenne.
Bár van még egy lehetőség, ha az ember
gerince elég hajlékony még:
a segge lyukába dughatja az orrát.
S akkor a nagy kérdés, hogy mi megy mi után.

 

 

 

Portrészerű

Öregedő, fáradt férfi unatkozik a penészlő reklámsivatagban.
Tényleg, milyen furcsa – élénkül föl –, ilyet még nem látott:
penészes a homok! Illetve… vajon…? Inkább
takony-állagúnak tűnik! Pimpós kovászosuborka-
lésivatag? Megolvadt kocsonya? És amik
felhőknek látszanak? Azok mik? Szívós zsírdarabok?
Bőrkék netalán? Nem érti az egészet.
De a zsigereiben gyanítja: ez még végzetes lehet.
(Persze, csak tréfál. Hideg ő és magabiztos.
Mármint én. Ti. én vagyok ő.)

 

 

 

A költő értesül arról, hogy ő szubjektív idealista

Akkoriban (1958) felvételizni kellett a gimnáziumba.
Mivel én már akkor filozófusnak készültem (azóta is készülök),
s frissiben olvastam Hans von Reichenbachtól
A kozmosz szerkezete című munkát, azonnal
nekiültem, és kidolgoztam nyolc irkalapon első
ismeretelméletemet. Valami olyasmiről szólt, hogy
a sejtek és a molekulák, amennyiben bírnának
észlelőképességgel, egészen másként látnák a világot,
mint a homo sapiens, nemkülönben az óriások
(mondjuk 300 000 kilométer magas képződmények)
szintazonképpen egészen másként látnák a világot,
mondjuk éppúgy nem észlelnének engemet, ahogy
én nem egy levéltetűt. Szerény beszámolóm
élénk konsternációt keltett. Virágh igazgató elv-
társ bíborvörös fejjel üvöltötte, hogy ez színtiszta
szubjektív idealizmus. Nekem ugyan – akkor még
innen lévén Vlagyimir Iljics Empiriokriticiz-
musán – fingom se volt arról, hogy mi a túró
is légyen ez a szubjektív idealizmus, de azt
felfogtam, hogy ez valami nagyon tudományos
dolog, s ezért igen nagy büszkeség töltött el,
hogy alig 15 évesen már ilyen komoly, bár
láthatólag hivatalból üldözendő filozófiai
álláspontot képviselek.
Később, egyetemi tanulmányaim során
marxista lettem, igaz, hogy ausztro, ami sokat
levont filozófiai szalonképességemből, mivelhogy
ez valódi, ütőképes szakszervezetek követelését jelentette.
Ezen szakszervezetek természetesen nem jöttek létre,
viszont megismerkedhettem az akkoriban még kétségbevonhatatlanul
igencsak ütőképes rendőrség népnevelő módszereivel.
A nevelés hatékony volt: egyszer s mindenkorra
kimutatkoztam a rendszerből, és elindultam
a tudatos szubverzív tevékenység
rögös, keskeny, kaptatós, de mégiscsak
egyedül járható ösvényén.

 

 

 

Proton

Én most eltávozom,
el az élők sorából.
Hogy porként-e vagy sugárzás formájában,
ki tudja? Nincs különösebb
bizalmam a modern fizika
képszerű megfogalmazásai iránt.
Szalmai tanár úr hősiesen szembeszállt Heisenberggel,
Einstein álláspontján volt,
hogy isten nem kockajátékos.
Kitelepített szerzetestanár lévén
lehet, hogy többet tudott nálamnál
afelől, hogy hol lakik az úristen.
„Gyiriköm, gyiriköm – mondta nekem –,
tedd ezt szépen le.” Feszület volt a kezemben,
amivel éppen indián csatatáncot jártam.
És akkor néma csend lett. (Elfelejtettem
mondani, hogy a Jeney kocsmájában
már eléggé beszívtunk – kisfröccsök, ilyesmik.)
Szalmai tanár urat csak Protonnak hívtuk,
s játékos kedvünkben egyszer kotonokkal
aggattuk fel a physicum függesztőrácsát.
Aztán jött a történelmi jelentőségű érettségi ügy.
Sz. tanár úr arra kért föl, hogy rajzoljak
egy szinusz-görbét,
én pedig dacosan húztam egy vonalat,
és föl-lemenő négyszögeket rajzoltam föl:
 
Hősnek véltem magam. Sz. tanár úr megszemlélte
a produkciómat, azt kérdezte: „Hallott már
maga a Poisson eloszlásról”?
Én mondtam neki, hogy a poászon
az vagy hal, vagy méreg.
Ő azt mondta: „Menj helyre, gyiriköm.”
Ő már meghalt. Én próbálok a helyemre menni.1

 

 

 

Gyufa

Az öngyújtókkal mindig befürödtem,
ez így mondhatni majdnem képzavarnak,
habár tény: volt valaha zsebes fürdőgatyám,
amelyben olykor önfeledkezett
csomag Munkás (vagy Kossuth?),
meg egy skatulya gyufa.
A gyufára amúgy is pikkeltem,
mert hangzóit megkeverve faggyúnak hangzik,
ami jobb társaságban zsenáns;
ezért tértem volt át az öngyújtóra.
Amitől viszont bőrkeményedésem támadt
a hüvely
kujjamon a rovátkolt csiholókorong
túl gyakori üzembe helyezése következtében.
Ugyanezt a kálváriát megjártam a
piezo-elektromos (nyomásra gerjedő),
többtízdolláros tüzelőeszközökkel is:
hol a piezo hiányzott belőlük,
hol az elektrom.
De, veszem észre, elcsellengtem a tárgytól,
amire ráadásul rá se tértem.
A nők tudniillik. A hölgymenyétek.
Feleség-féleségek. Asszonykacatok.
Akik napot is éjjé feketítve,
holdat kormozva nem szeretnek engem,
megállás nélkül, sőt, visszamenőleg,
éveknek soka óta.
S mint a kérdezetlen homok
pereg életem el a semmibe.

 

 

 

Paradise Lost

Ahogy itt elveszetten bóklászom
az unokapokolban,
elkárhozott nagypapa, én,
mintha egy elvarázsolt
kastély tükörfolyosóin,
ahol szétfolyó körvonalaimmal
ráadásul ugráltatnak is
különféle ugráltató-gépek.
Kijárat nincs. Szörnyű
szablyáikkal jönnek az
unokanők, beszorítanak
és azt mondják:
Hopp! Halál reád, Öreg!
És én? Ja, én
kiszáradok majd,
mint egy denevér.
Semmi sem
emlékeztet majd
arra, hogy voltam.
Ők mosolyognak,
gomolyognak, s egyszer
azt mondják majd anyjuknak:
Mama, letéptük annak a
fura, szakállas bácsinak
a fejét, aki folyton azt
mondta, hogy ő a
Nagypapa.
Nem hittük el. Méghogy egy
ilyen koszlott, szőrös, szürke
szörnyeteg. Csupa koponya
volt. Átlátszott az agya
a bőrén. Féltünk tőle.
Ahogy lüktetett. De már nem fog.

 

 

 

Tetemes a corpusunk

T. D.-nek, 60. születésnapjára

 
Kortársiasság. Feledhető urak (?)
egyformán utáltak
mindkettőnket. Mit számít ez ma már.
Nekik nem voltunk mások
egymáshoz, csupán hozzájuk képest.
Egy túladminisztrált tér
micsodái is? voltunk mind a ketten.
Nem túlpolitizált – mert nem volt polisz.
(Az sem volt. Többek között.)
*
Még megméretünk majd.
De egymást nem mérjük.
Nem a mi dolgunk.
*
Az élet túl komoly dolog
ahhoz, hogy írjunk róla.
(Ez olyan ovis – Oscar Wilde-os,
de hagyjuk így.)
*
Tegyük föl: Isten
művészkedő szabómester vagy fodrász.
Méricskél, összehúzott
szemmel nézeget: lehetne
kicsit hosszabb?
Vagy rövidebb?
Ha szabó: felhajt.
Mekkora felhajtás!
Ha fodrász:
már csak kővendéghaj jöhet szóba:
kemény nyakbőr,
mint egykor lédús
avocado kiszárított héja,
andalúz andalodás
után a rájövetel
arra, hogy mire is.
Korszerű kemizált
tisztítótűzben
műszerezett ultrasteril
csontigcsupaszítás.
*
Jut eszembe, én minden este
a Kővendéggel vacsorázom.
Már egyikünk sem a régi:
ő mállik-porlik,
ha lesegítem
a köpenyét, mindig lejön valami,
hol egy vállrészlet,
hol egy könyökcsontszilánk.
Én meg reménytelenül
felejtem a regiszter-áriát:
Donna?
Anna?
Ahhatna.
De nem ah. (Ő az erényes.)
Don Octav? Ő csak a párhuzama.
Elvira? Elvirágzott.
Zerlina? Meghagyom Masettónak.
Ha kell neki: még maradt belőle.
Csak a szűzi hamva nem… de az
valószínűleg már rég hibádzott,
és különben is leírható
az adóból, nostr’amortizálódik.

 

 

 

Kizökkent idő

Előhang egy folytatásos versregényhez
Mielőtt elkezdeném, lemegyek még
sörért, vagy inkább sorbanállásért,
csak el, csak el, nehogy kelljen kezdenem még,
hogy odázhassam el ideidézésedet
e sorokba, melyek között is lehet,
márcsak a régi és rég idejétmúlt
beidegződések céljából is.
Megjöttem. Se sör, se sor. Így hát banállás sem.
A vasárnap bosszantó banalitásai. Térjek
már a tárgyra! Térek. Vers indul! Eleje csapó!
Már a kötetcímek (na, milyen is?!) gesztusa:
„Ha már itt vagy” és „Hátha nem úgy van”.
Úgy érzem, ha a kötetcímeket megérteném
(habár? gyerekkoromban szétszedtem egy órát
– és soha többé nem tudtam összerakni),
akkor a versek „üzenete” is, ami valahol dekkol:
dekódolódna: hangolna fel vagy épp le,
fejbe kólintana, feldobna, mint egy bedobott feles.
Az első: tkp. álfeltételes mód (ha van ilyen), mert:
akkor, akkor mi van? Mintha nem lenne akkor,
mintha az előtag nem implikálna semmit. Vagy éppen azt?
És a „hátha”? Most ez óhajtó vagy gyanakvó mód?
Félre ne érts. Nem verset elemzek. Csupán jelzem,
hogy már itt elakadtam, hogy szavaid elég nehéz
porszemek ahhoz, hogy még engem is, aki: megüljenek.
Verseid – most – csakis mint úgynevezett „életanyag”
érdekelnek. Párlataként életünk rég letűnt anyagának.
(Utólagos engedelmeddel, megebédeltem. Fekete kagylót
provánszi mártással – ha érdekel. Most folytatódunk.)
Ó, az az év! Az az egyetlen év!
Amikor, ahogy mondani szokás, sülve-főve együtt voltunk,
olyannyira, hogy respektív asszonyaink
hovatovább kezdtek féltékenykedni. No, nem úgy, természetesen.
És erre, ezt kimondhatjuk nyugodtan és büszkén,
hogy jóllehet mind a ketten fűvel-fával – én a mennyiségre
hajtottam, minden nőnemű lényre húsz és hatvan között, téged
a kapcsolatok kvalitása vonzott, a szupertitkos (csak a
fél város tudta) keresztbebaszások fondorlata, hasztalan,
de makacs epekedés rejtelmes(nek látszó) hamvas fapinák
iránt, jegelt liaisonok félig-felolvasztása, de főleg: mind e
fentiek műgonddal történő adminisztrálása-
dokumentálása. Néha lehívtál a monumentális adatbázisból
egy-egy értőknek való példányt (ezzel teltek,
többek között, a reggeltől-reggelig együttlétek). Az
egykorú nyugaton zajló szexuális forradalomtól, sőt
az egymáséitól is teljesen függetlenül vívott mozgalmainkba
a buzerancia nem fért bele. A másét, természetesen,
toleráltuk – amennyiben nem velünk. Átfedések egymással
női relációban nem voltak. Nem úgy, mint közös legjobb
barátunkkal. Ki-ki kefélt (vagy volna) a maga útján.
Mégpedig anélkül, hogy felosztottuk volna a piacokat
vagy a vadászterületeket. Csakúgy spontán. Ezt nevezem én
igaz barátságnak. Erről ennyit. Ami sokkal fontosabb,
hogy, mint írtad volt: „Egy darabig azt hittük, /
kezdhetünk valamihez közösen…”. Sőt, kezdtünk is:
volt Lukács-szeminárium (a résztvevők egy része már nem
vagy nem itt él), belevágtunk egy líra-elméletbe,
az félbemaradt, illetve beépült a te szakdolgozatodba.
Én egy másikba kezdtem, de már egyedül. Ahogy már mindent
egyedül csinálok. Nem úgy értem, hogy azt is. Azt azért
inkább, ha még egyáltalán, mégiscsak kettecskén,
másodmagammal, amikor néha futja az… időmből.
Közös legjobb barátunk, nekem: mint a Neptun. Tudom,
hogy van és hol van, de nem látom. Te szabatos bolygóként
kéthavonta látható vagy. Pályánk ilyen időközönként
metszi egymást. De már rég külön-külön csillagképek
pontjai vagyunk, elemei más-más halmazoknak.
Én az Építésszel, a Dramaturggal és a Magánpolitikussal
alkotok számnégyest. Meglehetősen érdekes és gazdag
a műveleti repertoárunk: 4 faktorszorzatánál lényegesen
nagyobb. Amennyivel négy ember számosabb négy számnál.
Te pedig… De erről talán inkább te írjál. Nohát, látod?
A kizökkent időre, amiről pedig irandó lettem volna,
már nem is maradt idő. Kifutottam az időből.
Úgy belebonyolódtam a barátságunkba. Eképp hát mégiscsak
esett szó, sőt, másról sem esett, mint az időről.
Az időről, amelyből kizökkentünk
végérvényesen és mindörökre.

 

 

 

„Ki nékem álmaimban…”

Minden marad úgy, ahogy…
Majd csak el lesz valahogy…
Nők, gyerekek, unokák –
sorsunk kusza fonatát
az Isten se látja át,
sőt mi több, maga az ördög
is mondana bizony csütörtök-
öt. Vágd el csomód Gordiusz-módra,
ne adj morálra, jó modorra.
Hölgyeid szépek, miként Sába
királynője. „Hess, a picsába!” –
ezt mondd mindnek,
ne legyen senkire tekintet,
mivel, ha őnékik nem drága
a te nyugalmad, a te életed,
nem érdemelnek kíméletet.
Nem könnyű ez, tudom, belátom,
de légy könyörtelen, barátom,
neked is csak egy életed van.
Teremts magad körül nyugalmat,
amelyben a dal megfoganhat.
Nekünk már ősz van. Lettünk vének,
már csak egy a fontos: az ének.
Vár ránk díszsírhely, ravatal,
de addig zengjen még a dal.
Ilyen halálközel, Szabolcsom,
ne adjuk meg magunkat olcsón.

 

 

 

A nagy utazás

Már november nyolcadika van, ez jó, mert
akkor valahogy kijövünk abból az ötvenötezerből,
ami még van a hó végéig, meg esetleg még
ez-az be is jön, és ha se be nem
jön semmi, se ki nem jövünk,
akkor még mindig lehet kölcsönkérni,
merthogy Gyuri bácsinak és Mari néninek
van bankbetétje, folyószámlája, kinnlevősége,
egyszóval: bonitása. Bizony van nekik
minden olyasmijük, amije egy maguk-korabeli
embernek illik, hogy legyen, sőt, nem árt, ha van,
hogy legyen mit a koktélba aprítani
– a koktélt csak úgy példa gyanánt, az általam
megkövetelt árszínvonal jellemzésére hoztam fel,
mert én inkább a kifinomultan kerítésszaggató
nedűket preferáltam – mint például a chili-paprikán
 
Ó mért omlottál össze, hullottál darabokra, te
kimeríthetetlen, tiszta vodka-forrás,
nagy Szovjetunió? Hogyan tehettétek ezt velem,
ti Szövetségbe forrt szabad köztársaságok?
Mindennapi dühöngő rezgekórunkat ki adja meg ma?
 
agy ellen? És hol vagyok én, hol van az a huszonnyolc
esztendős, korához képest eléggé elnyűtt
fiatal férfi, aki a TU-134-es ajtajából visszainteget
feleségének, szeretőjének és majdani második feleségének,
aztán beszuszakolja magát a kényelmetlen ülésre,
 
doboz Dunhillt, megvárja, míg eltűnik a
No smoking felirat, rágyújt, komótosan meghúzza
a palackot, és unott arccal lapozgatja az
 
Útitársai: húsz db. szilvakék VOR-egyenöltönyös,
beseggelt vállalati középvezető. (Ekkor veszi föl
azt a szokását, hogy elfelejt magyarul, ha
útitársai közt magyarok is vannak.)
Most visszatérek az egyes szám első személyre,
mivel már eléggé jelezve van: mennyire el-
idegenedtem egykori önmagamtól. Az út, a repülési magasság elértéig:
szórakoztató, a gép nagyokat zuhan a légzsákokban. Aztán, már a felhők
fölött: sima unalom, mintha befagyott tavon.
(A repüléssel is úgy vagyok, mint mindennel:
néhány perc, és már megszokottá is vált; van egy újabb rutin.)
Végre lehuppanunk a seremetyevói repülőtér
„magyar betonjára” – hogy boldogult Jani bátyánkat idézzem.
Egy szar, rozoga buszba zsúfolódunk. Az elvánszorog velünk
a passzkontrollig, a szemitranszparens füstüveg ablak alatt
becsúsztatom az útlevelem. A szúrós szemű balti szláv
 
Higgyél már a szemednek! (Persze, lehet, hogy túl sok
Lukácsot olvasott, márpedig Georg von Lukács megmondta rég,
hogy: „a szem, jóllehet a látás szerve, akadályozhat a tisztánlátásban.”
Vulgo: „a fasz, jóllehet a baszás szerve, akadályozhat a baszásban”.)
Csak gyerünk már, gyerünk! Csak ki innen! Még e versből is ki,
amelyben felidéztetik ez a lidércnyomás! Na végre. Huhh.
Kinn vagyok a váróteremben. Már egy táblát is látok,
 
És még van a táblához tartozó vézna hölgy is, aki
Vergiliám leend majd az CCCP baljós bugyraiban.
 
éppen csak a kocsi-konvoj hiányzik, meg a szirénázó,
útvonal-biztosító rendőrautók. De impozáns így is eléggé.
A teheráni jellegű forgalomhoz képest (autók, motorok, bi- és triciklik,
szekerek, kézikocsik, targoncák, szamár-kordék) így is
 
 
sztálin-barokk, olyasforma, mint a Lomonoszov-egyetem, csak kisebb
 
londiner lenne, csak nő, de inkább börtönőr, oroszon kívül
nem tud egy mukkot, vastaglábú trampli, barátságtalan, hülye picsa.
A szobám: dögnagy duplaágy, lila plüss takaróval, rokokó (utánzatú) íróasztal,
a bronz asztali lámpa félbúrája ibolyakék fodros selyem főkötő – üvegből.
Na jó. A szobából ennyi elég. Mondom a kísérőmnek, hogy innék valamit.
Sajnos, a szálloda mind a hat bárjában és éttermében momentán
zártkörű rendezvény van. Hát ez esetben valamilyen kocsma, ha lehetne.
Az van. Amint kiérünk a térre, kísérőm egy kies, mintegy hatsávos
sikátorba vezet. Konstatálom, hogy kocsma, nos kocsma az van. Ezt meg kell hagyni.
Valósággal a bőség zavara. Nyomás, be az elsőbe. Ez az! Ez nekem való:
a füstöt vágni lehet, sör, vodka, húgy és hagymás-hering illat. Vállal-könyökkel
 
akkor jó esetben csak kiröhögnek, de az is lehet, hogy pofán vernek vagy
 
és már előttem csurig egy vizespohár, sejted, hogy nem ásványvíz.
És valahonnan a semmiből egyszer csak ott van Ánya, mint egy jó tündér,
kezembe nyom egy olajos uborkát, meg egy telefonszámot – és eltűnik.
Jó nagyot húzok. Körülöttem mindenki picsa részeg, vagy énekel, vagy ordít.
 
Fizetnek, fizetek. Keringőzök Moszkva-anyácskával. Belefúrom a fejemet a dekoltázsába,
 

 

 

 

Nosztalgia

Prigovnak szeretettel

 
Ó, Leonyid Iljics, darógij továris,
kiről oly rút szavakat szóltam
elhunytad alkalmából! Mely igen hiányzol most!
Mennyire elkellene egy hozzád méltó idióta!
Egy virtigli barbár barom!
Hézagpótló lennél. Te lennél a hézag!
Rés az erős bástyán.
Húgymeleg sör a Zsiguli sörkatakombában, ahol harmincméteres
sorokban álltak a szövetségbeforrt szabad alkoholisták,
és az egyszerűség kedvéért rögvest
egy tucat korsó sört rendeltek,
merthogy a pincérnek legföljebb két óránként
volt érkezése. Kenyérrel, sóval
fogadnálak, drága Iljaffy Leó,
együtt képeznénk a problémát,
együtt meghitten akadályoznánk a kibontakozást,
te lennél a tehertétel, én a kerékkötő.
Én a gúzs, te a lábbilincs.
És felfénylene
végre a Perspektíva:
Szibéria.

 

 

 

Toccata

Nekem a történelem a valóság.
Tört-én-elem. (Tandori-koppintás,
annyi baj legyen. Most én ismétlem őt,
s ezzel megspórolok neki némi fáradságot,
hátha örülni fog. Ez végül is kollegialitás.
De most bezárom a zárójelet, és visszatérek
tképpeni mondandómhoz.)
Roosevelttel kelek, Churchill-lel hálok.
Mari ezt, hálisten, nem veszi észre
(mivel régesrég elittam az eszét),
Lenin pudvás agyából
is készítettem aszpikos velőrózsát.

 

 

 

Októberi capriccio

Aki bármiben is hisz: az hülye.
Vagy színvak a szivárványos valóra.
Oly nyilvánvaló: minden igazság: fél? harmad? negyed?
De leginkább végtelen tizedestört.
Mondhatnám tehát tréfásan:
menj az anyád π… De nem mondom,
mert nem vagyok viccelődő kedvemben.
Október huszonharmadika van.
Most és mindörökké.
13 éves voltam,
úsztam boldogan
a történő elemben.
Tíz napig éltem.
Azóta? Semmi.
Kádár Apró Dögei.
Apró változások.
Az egyik hülyét felváltja
a másik. Na jó, persze,
„gazdasági síkon”, meg Euro-izék
sat., sat.
Előttem már a méretlen idő.
A „csak”, az „ígysem”, „úgysem”.
A sehogy. Szétrohadt akasztófák. Tájkép.
Nem fordítom meg többé a homokórát.

 

 

 

1956

Én majd november 4-én ünnepelek.
Akkor dőlt meg a rendszer. Mint Talleyrand
mondta: a szuronyokkal sok mindent
lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk.
Illetve, ha oly sok a szurony,
hogy résmentes felületet képez,
akkor, ahogy a tótok mondják: secko jedno,
vagyis egyre megy.
Én nem koszorúzok és nem adok
interjút. Személyes kapcsolatom van
Nagy Imrével, annak ellenére,
hogy sohasem találkoztam vele. Sajnos.
Sokat tanulhattam volna tőle.
Érzelemgazdagságot, bölcsességet.
És ami a legfontosabb: igenis lehet
erkölcsösen politizálni.
A szovjet inváziónak nem volt igazán
mély hatása. Csak az derült ki, amit úgyis
tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák,
szemetek. Vagyis hogy élni akarnak.
Ez pedig – végül is – megbocsájtható.

 

 

 

Márciusi vének

Aggatott szőlőfürtök. Golyólyuggatottnak
megélt molyette zakók. Sok lázbeszéd. Kevés tett.
Egyetlen hőstett: a fegyverletétel;
egyetlen épelméjű: Görgey.
Öregedem: már per tu vagyok
a Fejedelemmel, akinek párizsi kártyabarlangjába
Des Grieux, Manon Lescault lovagja járt,
valamint a turini remetével
(a fiatalabbak kedvéért: tér, kalap,
esik rája, kokárd).
„Ha még egyszer azt üzeni,
mindnyájunknak el kell menni!
Éljen a magyar szabadság,
éljen a haza!”
Tetszenek érteni: ha és még egyszer.
Nem kapkodjuk el a dolgot.
Vitam et sanguinem, sed non pecuniam
(latinul nem tudók kedvéért: életünket és
vérünket, de a pénzünket – soha).
De egyszer azért tettük a dolgunkat
(illetve tették az áldozatok): illette őket
közkrajcár, honvédmenhely, kárpótlási (!) törvény,
mely gyönyörű magyar szó! pótolták a kárt, ott ahol
nem volt. Van valami hézag? Az megkapja a
hézagpótlót! (Lyukat a fejibe.) A lassúdadabb
felfogásúak kedviért:
Damjanich szájában
égett a szivar,
amikor akasztották,
és a hóhérsegédek
nem mertek hozzányúlni.
Noli me tangere.
Szellete a szivarfüst.1
 

1996. március

 

 

 

Szerbia

Csak az elsötétülő ég
csak a kereszt Belgrád felett
anyám álmában hirtelenkék
hogyan vegyek lélegzetet
a szétbombázott vasútállo
másra egy lélek se vagyis csakis
lelkek jó tisztítótűzálló
lelkek bár volt ott még egy csacsi is
nem tudhatom ő mit lehelt ki
nem tudhatom most hol legel
legyen számára majd finom fű
transzcendens szamáreledel
Mi lesz veled Szerbia mondd meg
félig-meddig szülőhazám
az egész hogy történhetett meg
és lehet-e még ezután

 

 

 

A Dunánál

Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték,
úsztak lótetemek, hullák ’44-ben,
szovjet hadiszállítmányok később.
Jött azután Bős-Nagymaros, így aztán
elúszott a Duna is.
Kedves Attila, Duna nincs már.
Hol vagyunk már attól,
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út.
Nem lehet, nem érdemes már odamenni.
*
Dunaalmás sincs már,
ahol oly sokat ültünk
Mayával a „Zúgónál”
– ez egy hajdanvolt
vízi malom környéke –, ahol
(ésszerű mértékben!)
duzzasztották a vizet.
Dölyfös weekend-falu lett.
Ujgazdagok lepték el. Úri tahók.
Csupán a temető! Az még
olyan, amilyen volt.
És még mindig ott van
Csokonai Lillájának a sírja.1
*
A múlt századi szép álmok:
Duna-konföderáció! Értelmesek voltak.
Éppen ezért elvetendőek. Térségünkben
soha nem tengett túl a racionalitás.
Ésszerű megbékélésre semmi remény.
Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő
nyomor közepette, a nemzeti tébolydák.
De azért…! Én azt mondom, hogy NEM.
Hagyjunk már végre föl a reménnyel.
Lehet élni hit és perspektíva nélkül.
Már Horatius is megmondta: „Carpe diem!”
Vagyis: éljünk egyik napról a másikra.
Jövő nincs.

 

 

 

Szókoszorú Solt Ottilia sírjára

Drága Ottilia, választhattál volna
alkalmasabb időpontot az elmúlásra,
május közepét, mondjuk, mikor vadul virágzik,
burjánzik a természet – mint a rák:
a kutyák ekecselnek, költ a fürj meg a sárgarigó.
A költő, az most költ, mert a halálszerűség
ihletett pillanatát nem mulaszthatja el.
Szakszerü sírásás: ez a mestersége.
A költő: pillanatmegállító gép.
Szép filmet csinált rólad a televízió.
Kár, hogy te – értelemszerűen – már nem láthattad.
Fogyunk, fogyatkozunk, Ottilia,
cserélődik ki körülöttünk a világ.
Zárulunk be magunkba. Leginkább a temető
társaséletünk alkalmas színhelye
(utána kocsma), ahol az egyre
penészesebb, ványadtabb vagy éppenséggel elhájasodott
túlélők, sör és/vagy vodka mellett
túlélnek, és diagnosztizálják egymást.
Abból a szempontból, hogy ki lesz a következő.
Nyugodjál békében. Nem támadunk fel.
Habár? A fene tudja. A nagy kérdés
az, hogy hány évesen.
*
Szép voltál (a magad módján),
ezzel persze nem mondtam sokat,
mindenki csak a maga módján tud
szép lenni. Te most már:
úgy, ahogyan nem vagy.
Parancsoló nem-léted
visszanéz ránk.
Te éltél.
*
Mondd, Oti, mondd, mire jó ez a síron
túli gargarizálás? Nevetséges, megalázó.
Közhullák lévén, minket a köz temet el.
Ennyivel tartozik is nekünk a „köz”.
Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort.
(Pontosabban: az utóbbit csak explicitté tettük
tényfeltáró és politikai munkásságunkkal.)
Na jó, belőlem ennyi elég volt.
Imádtalak, futólag feleségül is akartalak venni,
te beszéltél le róla. Több eszed volt már akkor is,
ámde én akkor is, ott is,
szíves engedelmeddel a leendő
hullák nevében.

 

 

 

Álom

Próbáltam a Mayát kicsalogatni a sírból;
raktam egy tálcára libamájat, kaviárt, lazacot
(a legjobb fajtából) s még egy tucat osztrigát
frissen halászottat, repülőgépen
egyenest Isztriából.
Meg whiskyt. De ő az egészre legyintett.
Azt mondta:
Jobb neki már odalent.

 

 

 

Bach kapcsán

„Komm süsser Tod!”
Vagyis: jöhet a desszert!
Miután bezabáltuk
életi bús lakománkat:
úgymint: házasságok, válások,
gyerekek, unokák és „egyéb kiegészítők”.
Most a Haláltortán, aki
egyszerre elfújja az összes
gyertyácskát, az elnyeri méltó
jutalmát: a szívinfarktust.
Mint anyaöl várja már régtől,
hogy visszafogadja a sír.
(Tudom, ez a poén úgy serceg, mint a zsír,
no de én magam volnék a tepertő,
s most értem jött a Halál, s letepert ő!)

 

 

 

Schubertről

A zenéhez nem sokat értek,
szabatosabban szólva: semennyit.
Valószínűleg ezért vonzódom a vokális
műfajokhoz: a szöveg járszalagja segít.
Meg aztán: vonzódom az emberi hanghoz,
ehhez a megemelt, de mégiscsak
beszédszerű képződményhez. Tudom, hogy
ez meglehetősen parlagi és primitív
hozzáállás, de hát a zenét nem
a szakértők számára szerzik.
Schubert bizonyosan nem a vájtfülűeknek
és muzikológusoknak. A humor és pátosz
ezen különös keveréke, mindig
a „halál árnyékában”, de önsajnálat nélkül.
A „Fremd bin ich eingezogen,
Fremd zieh ich wieder aus”
hűvös mérték- (és távolság)tartása:
példaszerű. Száraz ténymegállapítás.
S közben: jó kedélyű,
tréfát kedvelő, kövérkés, pici, cvikkeres ember.
Elég volt neki, hogy ő tudja magáról:
zseni. Bár ebből se csinált nagy ügyet.

 

 

 

A minimum művészetétől a művészet minimumáig

A posztmodernről
Valaha történeteket írtunk,
aztán a nemrég múltban „szövegeket”,
de ezek sem bizonyultak elég tisztáknak,
túlságosan emlékeztettek a valóságra
(elnézést az obszcén kifejezésért),
redukálódtunk hát a mondatokra,
de ez sem megoldás: értelmük van.
Elszigetelt szavak? Ez sem jó.
Lehetséges kontextusokat implikálnak.
Főcsapásirány: betűk; végül az
üres papír.
Amivel kitörölhetjük a seggünk.
*
Karddal, bicskával már nem tudunk bánni.
Manikűrkészletünkkel játszadozunk
a hímnős budoárokban.
Lakkozgatjuk lilára
hosszú, piszkos
műkörmeinket.

 

 

 

Summázat

szavakat írtam
írásjelek
közé
egy életen át
többnyire
elég volt

 

 

 

Elmegyünk

Értelmünk annyi sem,
mint egy kecskebékának, kecsegének, sügérnek,
egy királyrák fontosabb, mint Ady Endre.
Kivétel: Arany János.
Tőle tanultam a türelmet,
vagyis hogy: a magam módján
legyek azzá – ami voltam.
Merthogy: vanni már nemigen vagyok.
Fokozatosan csökken a testsúlyom.
A magasságom (a gerincvíztartalom függvényében).
Közeledik a nagy
pillanat:
a Halálom.

 

 

 

Nagyapám abgangja

Már nem ismert meg senkit.
A lába és a feje
egyenletesen, gyorsan reszketett.
Én a felmenőim között
álltam ágyánál, és azon
morfondíroztam, hogyan
sokkolom majd a felmenőimet,
hiszen kénytelen leszek
közölni velük, hogy a
Papának már annyi. És akkor
átsuhant egy nővérke a kórtermen,
a nagyapám feléje fordította tekintetét,
és tagoltan, érthetően így szólt:
„Köszönöm, kisasszony,
minden nagyon finom volt.”
Hajnalban exitált. Most már soha
nem fogom megtudni:
miféle „minden”
és milyen értelemben
volt „nagyon finom”.

 

 

 

Kis elégia

Kedves Mihály s Dezső, egy részét már tudom
 
annak, amit ti
tudtatok, elindultam a ti utatokon,
elkezdtelek titeket óvatosan követni.
S nem is vacog a fogam, legalábbis nem nagyon.
Utánozhatatlan féregmozgásomat,
 
ahogy így rákmenetben
hátrálok, hátrálok, kívülebbre szünetlen
(vagy inkább lebegek, pangó vizen moszat?),
 
nem csinálja utánam egyőtök sem.
Éldeklem – tán ez a helyes kifejezés,
 
és elmúlattat
ez a sok álzárlat, nem-jövő befejezés,
halasztott halasztás, nem látványos lefejezés.
 
Kiváró taktika. Nem huszár-attak.

 

 

 

Nesz-kávé

Takarékláng-életet
ha ki él, nem is él az,
önjáró hulla csupán,
aszott, ösztövér önmérséklet
dekázza, kicentizi
hajdanvolt habzó bőség
szánalmas maradékát

 

 

 

A költő Sz. L. kollégájára gondol

Már rohadtul unom, hogy itt vagyok,
de hogyha abba belegondolok,
hogy még egy hétig itten kell maradjak,
akkor inkább tömegsírban rohadjak.
Nem is értem, hogy kerültem ide.
Folyton zabálni kell. Seregnyi hülye
vartyog köröttem. Már unom iszonyuan.
Legszívesebben agyonlőném magam.
Bizony Lőrinces vagyok, mint a dinnye,
ha az Úristen jól belépisált:
meddig kell még ezt tűrni itten? Hinnye!
Döglesztő hőben várni a halált.
Kedves Lőrinc, te már megboldogultál,
merő sárrá lett hemzsegő agyad,
ha nem soká’ majd értem szól a zsoltár,
fogadd szívesen költőtársadat.
Bár én nem hiszek a halál utáni
találkozásban, de tegyük föl, hátha
esik olykor ily misztikus akármi,
és kiújulunk, mint a szénanátha.
Elszidjuk majd Illyést meg Babitsot,
égi mezőkön szedünk pipacsot,
s egy bárányfelhőn téged Erzsébet vár s a Klára,
engem egy viharfelhőn Maya, Sára.
De addig, sajnos, Mari itt-nem-léte
borul reám, mint sajtra a harang.
Ó, bár csapna partjain túl a Léthe,
s hívna magához engem égi hang.
 

Szigliget, 99. 05. 30., 18’ 03’’

 

 

 

Az szakácsnak Marseillaise-e

Réz Úr, miket nem csinál! Még jó, hogy csak
a comb- és nem a fejenyakát szegte.
Ily okos ember, belé járt a Sorbonne,
és még azt se tudja: vén trotli nem ugrál,
na, még ha jó nők – de trolik után?! Soha!
Egyáltalán, úr nem ugrál, sőt nem is csinál semmit.
Éppen ebben áll az úrsága. Én más eset
vagyok, nekem muszáj itt rónom a sorokat,
mert én nem vagyok úr, s még szolgának se cifra.
Persze, kedves jó Pál,
te nem vagy hozzám hasonló Pató Pál.
Igaz: van tüdővizenyőm, van légmellem
(orvosi műszóval pneumothorax)
és különben is: „Főúr, fizetek, volt
két rákom, és egy életem, mit…” Viszont: „én
az útelágazásnál mindig tudtam, hogy
kettőn áll a vásár…”, úgymint: rajtam és rajtam.
Derék doktorok sürögnek köröttem
gonddal, gondosan évtizedek óta.
(Jó párat közülük már el is temettem,
Hygeia istennő nyugtassa őket.)
Szurkálnak, nyeszetelnek, szivattyúznak, pumpálnak,
én közben írok, újra olvasom Flaubert-t,
művészi ételsorokon töröm fejemet;
nem mint a pöffeszkedő, a parvenü Lucullus,
kinek lakomáin a pávatoll volt a főfogás,
s a gasztronómi gyönyör csúcspontja az okádás.
Habár a garumot (erjesztett halbelsőség – ikra, haltej, máj –)
jól megtrágyázva ravasz fűszerekkel – ezt még
ki kell találnom. Mivel nincs hiteles, sőt semmilyen
recipe, csak keresztutalás. Pliniusnál: ahogy Apicius,
Apiciusnál: ahogy idősb. Plin. No, ezzel sokra megyek.
Marad hát a kísérlet, azokba pedig
még egy vendég se halt belé, pedig két pofára zabáltak.
A szakács meg hadd hízzon, lélekben legalább.
Hála tinéktek, barátaim, kik olvastok, esztek engem.
(Kivéve Gézát, de ő föl van mentve evésből, mint én hajdan tornából.
De sebaj, eszik helyette is, meg három helyett
a másik dramaturg, a „jót, de sokat”-elvű béles Forgách gróf.)
Mint legutóbb is a bouillabaisse, azaz marsziliai Hallé
esetében, mely étek leírása avatott tollat érdemel, tehát
leginkább az enyémet. Következzék ezért most eme fenséges lé
készítésének sokféle fortélya, fifikája és fogása nagyjából
a provánszi mód szerént.
Először is kimegyünk a piacra. A piac
a szakácsember agorája. A zabakészítés Athénje.
Halat – legkevesebb – kilenc fajtát veszünk, úgymint:
nyelvhalat, nyúlhalat, compót, ángolnát, durbincsot,
kőfejű murénát, tengeri pisztrángot, süllőt, kecsegét,
cápauszony nem rossz, ha van, de megfelel édesvízi
halfarok is, egy-két sügér ugyancsak nem árt.
Mindez tizenkét órát pihen hagymaágyon,
hálósipkául vodkában pácolt fokhagyma és forrázott sóskalevél.
Kell bele még kapor és petrezselyem és könnyű béchamel,
oly finom és selymes, mint a tiszta selyem.
A sárga- és a fehérrépát vékonyra fölkarikázzad,
pár órát mindkettő olívaolajban ázhat,
aztán abárold őket provánszi fűszerekkel,
és pihenjenek így, amíg el nem jön a reggel.
Keverjél ezután el tejföllel kapribogyót,
és ha van éppen a háznál, darálj bele sós mogyorót;
hogyha teszel bele kevéske lazacot, kaviárt,
tengeri gesztenyét, némi mangochutney-t,
azzal rosszul még soha senki se járt.
Tálaláskor mellékelünk hozzá tejfölt, dijoni mustárt, sós tejszínt,
baguette-et, rozskenyeret, félbarnát, és teljessé teendő a helyszínt,
az asztal közepére kerüljön ehető, azaz rántott bodzavirág.
És ehetünk máris! Ugye mégiscsak szép a világ?

 

 

 

Rímek

Mint egy féltucat büdös fogú Stasis
a nyakamba liheg
egy szakasz metastasis
de minek?!
Élni. Félni. Kefélni. Ebből áll
az élet. Ó, jöjj már, édes Halál.
Élek még, de minek?
Vagyok. De senkinek.
A hőség ellenére lefagyott
agyam. Meghalni is fáradt vagyok –
csak csupa bágyadt ötlet jön elő.
Megdermedt a vesémben a velő.
A faszom lóg, elittam az eszem,
de mindennapi szeszem beveszem.
Kínomra ez legyen a tiszta rím,
most van söröm, de nincs Marim.
Magából rímeit unottan ontja
tulajdon ellentéteinek metszéspontja.
A nő kibelez és bekebelez.
Hát mondjátok meg – miért gyönyör ez?

 

 

 

Sanzon

Levágom a faszomat,
kinyomom a szememet,
már sehova se megyek,
tárulok a semminek,
nincs birtokom, vagyonom,
semmimet ingyen adom,
ablakomon légypiszok,
ennyi leszek, maradok.

 

 

 

Mosoly

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.

 

 

 

A végén

A végén idejut az ember
megtelve minden förtelemmel,
nem vágyik élni már tovább,
ámde mégis valami vágy,
bár nem tudni hova, tovább…
Maradjunk-e avagy menjünk,
hiszen itt volt poklunk és mennyünk,
és nincsen elődöm, utódom,
kihez kötődöm, kitől meghatódom,
solus ipse vagyok, szólózó ipse,
együttműködni és érezni képtelen,
egy lavór szennyes víz neki a végtelen,
kiöntendő, akár egy éjjeliedény:
lehetőleg az ablakon át,
ahogy egykor a franciák,
a húgy a személyiség, a szar az én,
az utóbbi ezért oly rekedéses, kemény,
klozettköltészetet azért művelni mégse
szándékozom, még akarok magammal
kezdeni valamit, vagy mondjuk
használni magamat valamire,
mégiscsak jobb fel-, semmint elhasználódni,
mégha amit mondok,
nem is lesz igazi, csak valódi.
Halok lassacskán meg.
De kéretik nem meghatódni,
ha szabad kérnem, annyi hadd adassék
nekem, hogy félreérteni ne tessék.
A félelem meg ne osztassék,
már csak azért se, mert én tényleg nem félek,
tehát nem lenne fair a play,
ha nem terülnék megadón
a semminek elébe,
ha nem úszkálnék „étvágygerjesztőként”
e gyanús lében,
s nem lennék ugyanakkor minden lében kanál,
mint a költők és filozófusok általában,
rágom úgyis magamat bévül mint a féreg,
de kifelé vagyok mint fán a kéreg,
vagy mint hüllőn a pikkely,
hülő hüllő, játszom
az életemmel, amíg lehet, amíg kell.
És hogy meddig kell, azt én döntöm el:
amíg a felelőtlen nyirkos, nyálkás, hanyag
lélekben található még
száraz vagy szárítható
táp- avagy fűtőanyag
vagy jobb híján épület-
alapozáshoz használható salak.

 

 

 

Megjött a tél

No, tessék, megjött
a tél,
szállong az undorító
halálfehér,
lesz majd belőle
pocsoly és lucsok,
szürke
mocsok.
Nem az a kimondott
séta-idő.
Randa, undok.
Elkedvetlenítő.
Hová lettek a régi
kemény telek,
amikor szopogattam
ereszről tört jeget?
Azok a gyönyörű,
méteres jégcsapok,
mikor még tél volt a tél,
ropogós kemény fagyok…
mikor még korcsolyázni
lehetett a Dunán
és fűszeres forralt bort
szürcsölni azután.
Ötvenöt évesen
megfáradt, beteg férfi,
szeretnék a gyerek-
koromba visszatérni.
Sohase hittem volna,
szánalmas állapot,
hogy így kapaszkodom,
hogy élni akarok.

 

 

 

Halálomba belebotlok

részeg napok
részeg éjek
ami közel
messze széled
lucsok mocsok
zokog tocsog
öreg majom
motyog makog
száraz éjek
száraz napok
sara pereg
sívó homok
homok évek
évtizedek
sivatagi
szele sziszeg
holott élek
holott halok
halott élő
élő halott
egész valóm
nemvalóság
koszorú-drót
rothadt rózsák
amit én csak
félve sejtek
tudván tudják
már a sejtek
egész lényem
lüktet gennyed
nem fogadnak
be a mennyek
nem fogadnak
be a poklok
halálomba
belebotlok
esetlen be
verem orrom
mint a bohóc
a porondon
valaki más
nem én vagyok
ki az ágyon
hűlten vacog
kiben étel
nem maradik
már a száján
átal szarik
hasa püffed
szára szárad
zsibbad lüktet
szíve fárad
szikla közöny
tompa foglya
már csak sugár
szike fogja
aztán néha
mégis mégis
föllobbantja
a poézis
de többnyire
mégse mégse
nem érdekli
már a vég se
állandó kín
éle tompul
bizony már csak
egyet gondol
bárha végre
odalenne
és fekünne
odalenn e.

 

 

 

Búcsúzás

 

„Ne tudja más, ne hallja más,

örökre szól a búcsúzás.”

(N. Mihalkov-parafrázis)

 
Ég veletek, barátaim, vége a dal-
nak. Engem most már vár a ravatal.
Lehettem volna jobb, szorgalmasabb,
de sajnos ennyire futotta csak.
Kár, hogy így van, jó volna élni még,
másrészt, belátom, ennyi is elég,
nincs rá okom – nem elégedetlenkedem:
tartalmas és szép volt az életem.
S mint bársonyon smaragdok, jáspisok,
drága hónapok ékköve ragyog
még káprázó, boldog szemem előtt,
ajándék minden reggel, délelőtt,
kiélvezem a maradék időt,
mint ínyenc a húsos cubákokat
– csontig lerágom végnapjaimat.

 

 

 

Best before end

Mint tönkrement kereskedő
a csődtömeggondnokokra várva,
a halszálka-mintás öltönyű,
halhólyag-tekintetű
zárgondnokokra várva
bolyongok szórakozottan és
mégis kíváncsian
e most még enyém lakásban.
Olykor kitekintek
az ablakon: a felhők,
mint a folyékony ólom,
fehéren izzanak,
ahogy hevíti őket
a koratéli Nap.
Odakünn is minden az enyém:
a piros telefonfülke,
az áramátalakító doboz, a szürke,
meg a sok sárga pad.
Tudom, mindez hamarost
tőlem elvétetik,
de most, de most
még az enyém. Hetekig? Hónapokig?
Sőt, ki tudja, talán
(s számít az, hogy megszámlált?)
évekig, évekig!
No de hát jöjj
és nézz szét
szobámban könnyed
pillantással: egy mennyezetig érő,
faltól-falig polcon könyvek;
s hol teljesültek hajdan
kevésbé szellemi vágyak,
ott hagyatott hely az impozáns
dupla („francia”) ágynak;
ma már inkább csak
alvás, olvasás, terefere
komótos színtere.
Nappalonta
madármotívumos tarka
szőttes borítja.
Már engedelmet,
hogy így felrúgok minden
ökonómiát, önfegyelmet.
Okom van rá. Búcsúzom.
Egyelőre még csak
egy életmódtól. Hogy lehessen módom
próbálkozni másikkal.
Mégis egy kissé azért meghatódom
önmagamtól, ahogy
egy alkoholmentes
sörösdobozt babusgatok,
és rajta a talányos feliratot:
Best before end –
Hát, nem is tudom.
Jómagam eddigelé nemigen tapasztalom.
(Persze, ez csak egy vicc.
A trükkös angolok.
A folytatás ugyanis: See base of can,
vagyis: a szárazabb
magyar változat
szerint: Minőségét megőrzi:
lásd a doboz alján.)
Szóval, hogy búcsúzom,
s persze az időt húzom,
mert nem akar sehogy
rám jönni a mehetnék,
mint ajtóban a modortalan vendég
fecseg, locsog:
pontosan ilyen vagyok,
tudom holott:
az Ismeretlen Úr
egy szóval sem marasztal,
a szobában leszedve már az asztal,
csak a csikkel púpozott hamutálak
bűzlenek komoran.
Csak a mozdulatlan füst
várakozik némán.
Csak egy csonk gyertya kanóca
izzik még.
Éjszaka van.

 

 

 

Már reggel van

Oh, hol vagyok?
A gyertyák tövig égtek le,
a rideg hajnal dereng az ablakon,
már reggel van,
egy új nap,
múljon el, mint a többi
Bizony már reggel van.
A sokadik.
A közel ötvenötször
háromszázhatvanötödik,
pedig
nem törekedtem
élni minden áron,
köhécselve, rekedten,
fájó
csontokkal, zsigerekkel.
Semmi jónak nem
kezdete már a reggel.
Jobb volna már
keveredni a röggel.
Higgyétek el, barátaim,
nem mórikálok,
bár megjátszom magam
valami különös (kivel is
játszott?) kártyapartiban.
Nahát, ami a kártyát
illeti, abban is
(többek között) elég
csapnivaló voltam.
Az a sok ostoba, vad licit,
amiből teljesen explicit-
té vált, hogy minimum ász-fullom van.
Barátaim unottan
sóhajtottak: még egy ilyen hülyét.
Még hogy pokerface! Pókerfasz valék.
Ahogy szememben
kigyúlt az infantilis öröm.
De szemben a közhiedelemmel:
hülyének a szerencse nem fogja pártját.
Nekem viszont ideje menten
e kártya-metaforából
kikecmeregnem.
Elég toplák toposz.
És témám különben is a reg’,
ez a hirtelen téli,
melyben a sok
hajléktalan didereg
ködben, hóban, lucsokban,
ki a holnapi reggelt talán nem éri meg
(és ha mégis, minek?),
nekem meg nem éri meg,
hogy itten fitogtassam
nem létező szociális érzékemet.
Egy neoliberálisnak ez olyan rosszul áll,
mint a hajléktalanok szénája.
Én csak írjam a versemet
a jó meleg
kocsmában, hol forralt bor
hevíti véremet.
Talán jő majd egy jobb kor,
amely nem ismeri a fagyott sebeket,
a szederjes lila ajkakat, kezeket.
Amelyben az esett
embereket Isten hidege nem veszi meg.
Talán. Talán nem. Mit tudom én,
mi jöhet még e dermedt sártekén.
Fejünk fölött
mint izzó jégdarab
delel a téli Nap.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]