Sláger
A nagy mű immár végképp elmarad, |
elhasználódtam ennyi év alatt. |
Kíméletlenül használtam magam, |
és most látom, hogy milyen hasztalan. |
|
Mert hiába a sok energia, |
ha alacsony a gép hatásfoka. |
És késő van már: ötven év felett |
változni, változtatni nem lehet. |
|
Lamentálni vagy dühöngeni kár, |
a megvénülés sivataga vár, |
ráncosodik a bőr, kihull a fog, |
kicsit még élek, aztán meghalok. |
|
|
The rest is silence
(Jobbik felemnek)
Mint egy kétségbeesett villamos |
amely alatt széttart a sínpár |
|
Mint egy anyák napjára vett |
|
mert álmában meghalt a feleségem |
|
hiszen csak álmában halt meg |
|
Mint egy kvázi-valós lény |
késhegyén-élén-peremén valaminek |
szürcsölöm-falom a maradék levést |
(ezt a semmiből-kirántva levést) |
|
Akit szerettem tudja hogy csak őt |
az életnek nos az életnek |
már csupán egy halállal tartozom |
|
|
Szeretném tudni
Szeretném tudni, miért vagyok itten, |
ahol már semmi szükség nincs reám. |
Fetrengek kukacként a porban itt lenn, |
nincsen se jövőm, se tavaszom, se hazám. |
Nagyon hiányoznak az univerzálék,
|
ha lennének még, talán talpra állnék. |
Én vagyok bűnös, én tettem sokat, |
hogy elpusztítsam mennyországomat, |
mert önhitt voltam nagyon, én, a bamba, |
azt hittem, vehetek mindent magamra. |
(Vagy hittem inkább, robbanok, mint a bomba?) |
Nem tudom, nem tudom… Tiszta ész? |
Kikezdi a valóságot, mint a penész: |
nos, ennyire vitte a tiszta ész. |
S hogy undorodva magunkkal beteltünk: |
testi létünknek vége, fölötte lebeg lelkünk. |
|
Sírvers
Maya sorsára hagyta haló porát, |
és vége neki, nincsen tovább.
|
Találhatunk még bármi nőt, |
de olyat sohasem, mint Őt. |
Könyörtelenül, rákmenetben, |
megyek én is utána, menten. |
Egy kicsit még éldegélek, |
aztán a világ szerteszéled. |
Nem volt elég? legyen már végem! |
Vagy azt mondod, Uram, hogy még nem? |
Netán kegyesen búcsút intesz, |
s tovább-létemtől eltekintesz? |
Nekem jó. Vigyázz Marira! |
|
Elégia
már ötven, vagy hány ezer éve? |
Ostoba bánkódásnak itt helye nincsen. |
|
Felejtsd el
azt sem, hogy vége van-é.) |
– jobb a semmitmondásnál. |
felejtsd el, hogy akartál ezt-azt. |
Szokjál le arról, hogy: vagy. |
|
A mizantróp énekeiből
folyton alszik), viszontag el kell |
volt osztálytársak, vidéki értelmiségiek – |
„Talán emlékszik, Petri úr…” Cegléden |
vagy Kalocsán? A faszom tudja. |
Olvassanak, ha akarnak, hogyha nem, |
úgy is jó, csak hagyjanak végre már békén! |
|
Labirintus
Csak egy dologhoz van érzékem, ahhoz, |
hogy fölleljem az életben mindazt, ami rossz. |
Talán érzékem sincsen, csak eszem, |
hogy tudjam: bármit teszek, rosszul teszem. |
A labirintusból kiút nincs: csupán céltalan tovább.
|
|
Nélkül
(Mellesleg, el tudom képzelni: |
|
|
Nagy király lettem volna
Botladozom, kószálok, csellengek |
tétován, mint a cigarettafüst, |
s marad utánam életművem: |
sok cigarettacsikk és sok sörösdoboz. |
|
Chopinről
Minden olyan illatos, mint a méz! |
szomorú valcer és elegáns menüett… |
|
És persze dolgozom
olyan tétova, zavaros képződmény, |
még a magamfajta eszélyes lény is. |
lökdösik pillanatszülte vágyak. |
fedett félelem ez, elfedik |
feladatok, közeli célok, mert az ember |
tervező állat. A tervezés reflex |
– mint a nyálkiválasztás vagy a |
pupilla szűkülése-tágulása |
a fényviszonyoknak megfelelően. |
És persze dolgozom: köddarabokat |
A fordítás egy szabadabb neme ez: |
az ősz lágy, nyirkos impresszionizmusát |
eltolom a tél rideg realizmusa felé. |
Úgynevezett színházi fordítás ez |
a saját belső színpadom számára, |
s nemkülönben az összes szereplő is. |
már ami a költő és a vers, |
úr és szolga viszonyát illeti, |
|
Vakvilág
az ember, mert mi mást tehet, |
hogy el ne lepjék a legyek. |
Alkotni, cselekedni kell: |
tollal, ecsettel, semmivel, |
mert nem lehet, hogy csak legyünk, |
mint a barom, és ne tegyünk |
semmit, bár tudnánk tenni a semmit! |
De nem tudjuk, hát erről ennyit. |
|
(Ps. A szerző undorodik magától, |
és ez sok mindenben meggátol- |
|
|
Hétsoros
az Örök Város egyenetlen kövei |
ott voltak nászutasok hajdan apám meg anyám |
fura egy város nincs járda se közlekedésrend |
a Campo dei Fiorin hideg mindig a sör |
|
Spleen
Rosszul tettem le a telefont. |
Nyivákol, időbe telik meglelni a zajforrást. |
Az idő is elromlott: süt a nap, mint az állat. |
kvarcórám kötője is szétmállott. Az idő |
|
Búcsú
mint piszkos ablakon, törött |
Ami kezdődött: annak kell érnie véget. |
Ne bánkódj, te szerencsétlen hülye! |
(Önmegszólítás.) Volt múltja, |
|
Maya emlékére
amikor fölpofoztad a Marit, amikor |
Miként az inga, lassúdan kilengem, |
miként az akasztott miniszterelnök… |
lévén, hogy én nem felejtek, |
és nincs bocsánat semmire, |
Maradok az Ótestamentumnál. |
Jézus naiv volt. Vagy talán túl okos? |
Állítólag föltámadt. Ha így történt, az modortalanság. |
A halottak maradjanak a helyükön: |
Nem szeretem a ficánkoló hullákat. |
|
Ich habe genug
Magyarán: elegem van. Torkig vagyok. |
Nem mintha mérhető lenne keserűségem, pláne tehetségem |
a halhatatlan kántortanítóéhoz, de egyben hasonlítunk |
egymáshoz: csak egyszer éltünk. Te nagy B-vel, én csak kis p-vel, |
Te már ott vagy, én még csak tuszkolom magam |
bele a művészetek történetébe. Te kántortanító voltál, |
az mégiscsak valami. Mi vagyok én? Próféta? Lángoszlop? |
Oszlopszent? Koldus, koszlott? |
Hideg szakember? Műkedvelő? És mi van, ha nem kedvelem a művem? |
(Tanács kartársaimnak: ne kedveljétek műveiteket! |
Jóllehet az önszeretet mindig jól jön, de eredménye hígfosás, |
és ez a hasmenés mélyünkig leás…) |
Ez képzavar volt, mesdames et messieurs, pardon, |
hozzák, hadd dőljek bele már, a kardom. |
|
Az utolsó szám
Oh, a vad ifjúság, amikor fürödtem a fényben, |
konkrétabban: a húgyban, a hányadékban, a szarban, |
s Maya kimosdatott, tűrt, mint senkit előttem… |
De nincs már. Lendülök – Akrobat, Och! – |
És háló sem lesz alattam. |
|
Ami mégis
Semmi sem érint már. Áttetsző aszpikként |
vont be a tiszta közöny. Hogy minek élek? |
Erről sejtelmem sincs. Csinálni semmit se csinálok, |
sőt, nem is akarok. Tengetem itt |
semmire nem kellő, fura létem. |
Félreértések elkerülése végett: |
ebben a semmiben kitűnően érzem magamat. |
Verset is csak azért írok, hogy |
teljen-múljon valamiképp az idő, |
amíg eljő az idő, hogy kileheljem |
végre a lelkem; egyszerűbben szólva: kifingjak. |
egyik cigarettáról gyújtok a másikra. |
Egyetlen cérnavékony szál köt az élethez: |
|
Lehetne szép. Lehetne véled
Lehetne szép. Lehetne véled. |
Lehetne szép. Lehetne élet. |
Persze van is: élet és véled |
(vagyis, amit én annak vélek). |
|
hogy élek, és nem egy rossz álom, |
hogy sört iszom, hogy folyton félek |
attól, hogy meghalsz, amíg érek |
haza, meg hogy későn érek |
a szónak minden értelmében, |
hogy lelkem sötét, mint az ében, |
és bár szólnak mellettem érvek |
egy nem-tudom-milyen vitában, |
igyekszem ettől nem agy-sérvet |
kapni, én vizivárosi kísértet, |
egyezzünk ki a fix TALÁN-ban. |
|
Ps.: Ez egy lehetséges megoldás. |
Talán. A lét megmászhatatlan falán |
kezdetleges (sz)eszközökkel araszoló |
amatőr alpinistának. De hát ez már csak |
így van, barátaim. Mindent koppanásig.
|
|
|
Amíg lehet
Ahogyan megyünk összebújva az |
Iskola utcán fázós-boldogan |
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz |
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van? |
|
bár, persze tudtuk mi is pontosan, |
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz, |
hogy most már minden utoljára van, |
hogy az öregség tele behavaz, |
|
de addig itt a kocsma és az ágy, |
addig legyen tivornya, buja vágy |
amíg lehet. És aztán szépen együtt, |
|
egymás kezét el többé nem engedjük, |
s együtt, együtt bár úttalan–útatlan |
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban. |
|
|
Így kezdődött
Micsoda képtelenségnek tűnhetett |
ez a kései vad fellángolás, |
a gebe nő s a szakállas öreg. |
Botrány, sok szóbeszéd, s az a földúlt lakás, |
|
mit földúlt!? Szétvert bútorok, bezúzott |
tükrök. Így „reagálta le” Maya |
a történteket. Fel is pofozott |
engem s Marit. A dráma robaja |
|
messze hangzott, pletykás kis elitünk |
nem tűrte, hogy annyira elütünk |
a szokványtól: diszkrét félrebaszás helyett |
|
elkezdünk élni egy új életet |
negyvenhat évesen. Ez felelőtlen hóbort. |
Álstabilitásuknak ez provokáció volt. |
|
|
Feljegyzés
Hamburger Mihálynak
Mondd, Miska, érdemes nyakkendőt |
kötni akasztásunkhoz? Hogy kötelező-é, |
azt nem kérdezem, még rám fognák, |
hogy szeretem az olcsó szójátékokat. |
Mi tagadás: szeretem. Annál mindenesetre |
jobban, mintha rámfogják vagy rám fogják. |
Ily értelemdúsan, ily kiérdemesülten? |
Pláne, hogy így „benne vagyunk a korban”? |
Bizony, barátom. Benne vagyunk. |
|
Nem zökkent ki az idő. És |
„ó kárhozat”, nem születtünk, nem |
mi születtünk helyretolni |
(legfeljebb el). (Szeretem a |
Visszatérve a kezdő kérdésre: |
minket nem fognak. Legföljebb |
(zsebében egy zacskó gyűrött, |
széthulló, finánclábas Kossuthtal). |
helyettesítendők: mentholos, nikotinszegény, |
ruha, szobakerékpár, politikaszegény |
|
Mi nem értjük már az „idők” szavát. |
(Melyikét, persze? Ha szabad kérdeznem.) |
|
Persze. De ha meg meri kérdezni, |
hogy szabad-e kérdeznie, akkor… |
|
FORTINBRAS: El vele! (mosolyog, pezsgőt kínál)
|
|
|
Aki bújt, aki nem bújt, BUÉK
Vendégség? Csapdahelyzet. |
Ha már mindenképpen muszáj, |
akkor inkább mi megyünk vendégségbe, |
a házigazda társadalmi rangja szerint |
whiskey-vel, tokaji aszuval vagy fél liter |
bundapálinkával, és mi méltányos időhatáron belül |
– másfél-két óra – lelécelhetünk. |
|
amennyiben hozzánk jöttek vendégek. |
szertartásmesteri érzék szükségeltetik |
a vendégek kellő, ámde mégse bántó, |
rugalmas kirúgásának kezdetéhez: |
a vendégeltávolítás terén |
tapintatosnak és méltányosnak kell lennünk. |
Például a notórius szófosót |
rábízzuk egy amúgyis hallgatag félrészegre; |
a gátlásos, de kibontakozni vágyó társaslényt |
rábízzuk egy csupafül hölgyre |
(hátha egyéb konkáv szerve is megnyílik az illető felé), |
ám ha semmiképp sem akar senki kirohadni |
a látó-, halló- és főleg alvásteremből, |
akkor jöhetnek az erősebb eszközök: |
falhoz vágunk egy üveg vodkát |
(közben titkon kinyitjuk az összes csapot, |
mígnem a lakás elárad, ja, és ne feledjük, |
bele minden sampont, hogy hab is legyen), |
ha ettől se mennek el: gyors bemetszés szikével |
a hangulatlámpa zsinórján, |
Olyan kék szikrák fognak pattanni, |
hogy a legelvetemültebb vendégek is |
riadtan kászálódnak és hülyén hebegnek, |
hogy kellemes ünnepeket, meg BUÉK, |
és ha mind kirúgvák, nejem ellenőrzi még a klozett-termeket, |
felsóhajt: tiszta a levegő, |
végre elővehetjük a whiskey-t, |
meg a kilencéves konyakot, |
azt a még Párizsból hozott |
|
|
A filozófiáról
„Esik az eső!” – mondja a kisfiú. |
„Na és?” – mondja a mama. |
a felismerés-kimondás örömétől. |
minden rossz szándék nélkül |
elkezdi leszoktatni a csemetét |
a csodálkozásról. És már be is iratta |
– akaratlanul – a tanfolyamra, |
„Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?” |
|
Kellene valami
Kellene valami… az a baj, hogy, |
bocsánat, Uram, nem tudom, mi kellene. |
Mindazonáltal: valami nagyon! |
De ezt ne tessék úgy venni. |
Már itt sem vagyok, hogy még itt lehessek… |
Csak, tetszik tudni, az asszony |
(abból is hárommal több van a kelleténél, |
meg az a tizenkilenc gyerek)… |
De hát ezt a sors rendelte így, ugye? |
|
Józan paraszti ész
Én mindig az orrom után megyek, |
mivel a seggem után meglehetősen fárasztó lenne. |
Bár van még egy lehetőség, ha az ember |
gerince elég hajlékony még: |
a segge lyukába dughatja az orrát. |
S akkor a nagy kérdés, hogy mi megy mi után. |
|
Portrészerű
Öregedő, fáradt férfi unatkozik a penészlő reklámsivatagban. |
Tényleg, milyen furcsa – élénkül föl –, ilyet még nem látott: |
penészes a homok! Illetve… vajon…? Inkább |
takony-állagúnak tűnik! Pimpós kovászosuborka- |
lésivatag? Megolvadt kocsonya? És amik |
felhőknek látszanak? Azok mik? Szívós zsírdarabok? |
Bőrkék netalán? Nem érti az egészet. |
De a zsigereiben gyanítja: ez még végzetes lehet. |
(Persze, csak tréfál. Hideg ő és magabiztos. |
Mármint én. Ti. én vagyok ő.) |
|
A költő értesül arról, hogy ő szubjektív idealista
Akkoriban (1958) felvételizni kellett a gimnáziumba. |
Mivel én már akkor filozófusnak készültem (azóta is készülök), |
s frissiben olvastam Hans von Reichenbachtól |
A kozmosz szerkezete című munkát, azonnal |
nekiültem, és kidolgoztam nyolc irkalapon első |
ismeretelméletemet. Valami olyasmiről szólt, hogy |
a sejtek és a molekulák, amennyiben bírnának |
észlelőképességgel, egészen másként látnák a világot, |
mint a homo sapiens, nemkülönben az óriások |
(mondjuk 300 000 kilométer magas képződmények) |
szintazonképpen egészen másként látnák a világot, |
mondjuk éppúgy nem észlelnének engemet, ahogy |
én nem egy levéltetűt. Szerény beszámolóm |
élénk konsternációt keltett. Virágh igazgató elv- |
társ bíborvörös fejjel üvöltötte, hogy ez színtiszta |
szubjektív idealizmus. Nekem ugyan – akkor még |
innen lévén Vlagyimir Iljics Empiriokriticiz-
|
musán – fingom se volt arról, hogy mi a túró |
is légyen ez a szubjektív idealizmus, de azt |
felfogtam, hogy ez valami nagyon tudományos |
dolog, s ezért igen nagy büszkeség töltött el, |
hogy alig 15 évesen már ilyen komoly, bár |
láthatólag hivatalból üldözendő filozófiai |
Később, egyetemi tanulmányaim során |
marxista lettem, igaz, hogy ausztro, ami sokat |
levont filozófiai szalonképességemből, mivelhogy |
ez valódi, ütőképes szakszervezetek követelését jelentette. |
Ezen szakszervezetek természetesen nem jöttek létre, |
viszont megismerkedhettem az akkoriban még kétségbevonhatatlanul |
igencsak ütőképes rendőrség népnevelő módszereivel. |
A nevelés hatékony volt: egyszer s mindenkorra |
kimutatkoztam a rendszerből, és elindultam |
a tudatos szubverzív tevékenység |
rögös, keskeny, kaptatós, de mégiscsak |
egyedül járható ösvényén. |
|
Proton
Hogy porként-e vagy sugárzás formájában, |
ki tudja? Nincs különösebb |
képszerű megfogalmazásai iránt. |
Szalmai tanár úr hősiesen szembeszállt Heisenberggel, |
Einstein álláspontján volt, |
hogy isten nem kockajátékos. |
Kitelepített szerzetestanár lévén |
lehet, hogy többet tudott nálamnál |
afelől, hogy hol lakik az úristen. |
„Gyiriköm, gyiriköm – mondta nekem –, |
tedd ezt szépen le.” Feszület volt a kezemben, |
amivel éppen indián csatatáncot jártam. |
És akkor néma csend lett. (Elfelejtettem |
mondani, hogy a Jeney kocsmájában |
már eléggé beszívtunk – kisfröccsök, ilyesmik.) |
Szalmai tanár urat csak Protonnak hívtuk, |
s játékos kedvünkben egyszer kotonokkal |
aggattuk fel a physicum függesztőrácsát. |
Aztán jött a történelmi jelentőségű érettségi ügy. |
Sz. tanár úr arra kért föl, hogy rajzoljak |
én pedig dacosan húztam egy vonalat, |
és föl-lemenő négyszögeket rajzoltam föl: |
Hősnek véltem magam. Sz. tanár úr megszemlélte |
a produkciómat, azt kérdezte: „Hallott már |
maga a Poisson eloszlásról”? |
Én mondtam neki, hogy a poászon |
Ő azt mondta: „Menj helyre, gyiriköm.” |
Ő már meghalt. Én próbálok a helyemre menni.1
|
|
Gyufa
Az öngyújtókkal mindig befürödtem, |
ez így mondhatni majdnem képzavarnak, |
habár tény: volt valaha zsebes fürdőgatyám, |
amelyben olykor önfeledkezett |
csomag Munkás (vagy Kossuth?), |
A gyufára amúgy is pikkeltem, |
mert hangzóit megkeverve faggyúnak hangzik, |
ami jobb társaságban zsenáns; |
ezért tértem volt át az öngyújtóra. |
Amitől viszont bőrkeményedésem támadt |
kujjamon a rovátkolt csiholókorong |
túl gyakori üzembe helyezése következtében. |
Ugyanezt a kálváriát megjártam a |
piezo-elektromos (nyomásra gerjedő), |
többtízdolláros tüzelőeszközökkel is: |
hol a piezo hiányzott belőlük, |
De, veszem észre, elcsellengtem a tárgytól, |
amire ráadásul rá se tértem. |
A nők tudniillik. A hölgymenyétek. |
Feleség-féleségek. Asszonykacatok. |
Akik napot is éjjé feketítve, |
holdat kormozva nem szeretnek engem, |
megállás nélkül, sőt, visszamenőleg, |
S mint a kérdezetlen homok |
pereg életem el a semmibe. |
|
Paradise Lost
Ahogy itt elveszetten bóklászom |
elkárhozott nagypapa, én, |
ahol szétfolyó körvonalaimmal |
különféle ugráltató-gépek. |
|
azt mondják majd anyjuknak: |
Nem hittük el. Méghogy egy |
ilyen koszlott, szőrös, szürke |
szörnyeteg. Csupa koponya |
Ahogy lüktetett. De már nem fog. |
|
|
Tetemes a corpusunk
T. D.-nek, 60. születésnapjára
Kortársiasság. Feledhető urak (?) |
mindkettőnket. Mit számít ez ma már. |
egymáshoz, csupán hozzájuk képest. |
micsodái is? voltunk mind a ketten. |
Nem túlpolitizált – mert nem volt polisz. |
(Az sem volt. Többek között.) |
|
(Ez olyan ovis – Oscar Wilde-os, |
|
művészkedő szabómester vagy fodrász. |
már csak kővendéghaj jöhet szóba: |
avocado kiszárított héja, |
|
Jut eszembe, én minden este |
a Kővendéggel vacsorázom. |
a köpenyét, mindig lejön valami, |
hol egy könyökcsontszilánk. |
felejtem a regiszter-áriát: |
De nem ah. (Ő az erényes.) |
Don Octav? Ő csak a párhuzama. |
Zerlina? Meghagyom Masettónak. |
Ha kell neki: még maradt belőle. |
Csak a szűzi hamva nem… de az |
valószínűleg már rég hibádzott, |
az adóból, nostr’amortizálódik. |
|
|
Kizökkent idő
Előhang egy folytatásos versregényhez
Mielőtt elkezdeném, lemegyek még |
sörért, vagy inkább sorbanállásért, |
csak el, csak el, nehogy kelljen kezdenem még, |
hogy odázhassam el ideidézésedet |
e sorokba, melyek között is lehet, |
márcsak a régi és rég idejétmúlt |
beidegződések céljából is. |
Megjöttem. Se sör, se sor. Így hát banállás sem. |
A vasárnap bosszantó banalitásai. Térjek |
már a tárgyra! Térek. Vers indul! Eleje csapó! |
|
Már a kötetcímek (na, milyen is?!) gesztusa: |
„Ha már itt vagy” és „Hátha nem úgy van”.
|
Úgy érzem, ha a kötetcímeket megérteném |
(habár? gyerekkoromban szétszedtem egy órát |
– és soha többé nem tudtam összerakni), |
akkor a versek „üzenete” is, ami valahol dekkol: |
dekódolódna: hangolna fel vagy épp le, |
fejbe kólintana, feldobna, mint egy bedobott feles. |
Az első: tkp. álfeltételes mód (ha van ilyen), mert: |
akkor, akkor mi van? Mintha nem lenne akkor,
|
mintha az előtag nem implikálna semmit. Vagy éppen azt? |
És a „hátha”? Most ez óhajtó vagy gyanakvó mód? |
Félre ne érts. Nem verset elemzek. Csupán jelzem, |
hogy már itt elakadtam, hogy szavaid elég nehéz |
porszemek ahhoz, hogy még engem is, aki: megüljenek.
|
Verseid – most – csakis mint úgynevezett „életanyag” |
érdekelnek. Párlataként életünk rég letűnt anyagának. |
(Utólagos engedelmeddel, megebédeltem. Fekete kagylót |
provánszi mártással – ha érdekel. Most folytatódunk.) |
Ó, az az év! Az az egyetlen év! |
Amikor, ahogy mondani szokás, sülve-főve együtt voltunk, |
olyannyira, hogy respektív asszonyaink |
hovatovább kezdtek féltékenykedni. No, nem úgy, természetesen. |
És erre, ezt kimondhatjuk nyugodtan és büszkén, |
hogy jóllehet mind a ketten fűvel-fával – én a mennyiségre |
hajtottam, minden nőnemű lényre húsz és hatvan között, téged |
a kapcsolatok kvalitása vonzott, a szupertitkos (csak a |
fél város tudta) keresztbebaszások fondorlata, hasztalan, |
de makacs epekedés rejtelmes(nek látszó) hamvas fapinák |
iránt, jegelt liaisonok félig-felolvasztása, de főleg: mind e |
fentiek műgonddal történő adminisztrálása- |
dokumentálása. Néha lehívtál a monumentális adatbázisból |
egy-egy értőknek való példányt (ezzel teltek, |
többek között, a reggeltől-reggelig együttlétek). Az |
egykorú nyugaton zajló szexuális forradalomtól, sőt |
az egymáséitól is teljesen függetlenül vívott mozgalmainkba |
a buzerancia nem fért bele. A másét, természetesen, |
toleráltuk – amennyiben nem velünk. Átfedések egymással |
női relációban nem voltak. Nem úgy, mint közös legjobb |
barátunkkal. Ki-ki kefélt (vagy volna) a maga útján. |
Mégpedig anélkül, hogy felosztottuk volna a piacokat |
vagy a vadászterületeket. Csakúgy spontán. Ezt nevezem én |
igaz barátságnak. Erről ennyit. Ami sokkal fontosabb, |
hogy, mint írtad volt: „Egy darabig azt hittük, / |
kezdhetünk valamihez közösen…”. Sőt, kezdtünk is: |
volt Lukács-szeminárium (a résztvevők egy része már nem |
vagy nem itt él), belevágtunk egy líra-elméletbe, |
az félbemaradt, illetve beépült a te szakdolgozatodba. |
Én egy másikba kezdtem, de már egyedül. Ahogy már mindent |
egyedül csinálok. Nem úgy értem, hogy azt is. Azt azért |
inkább, ha még egyáltalán, mégiscsak kettecskén, |
másodmagammal, amikor néha futja az… időmből. |
Közös legjobb barátunk, nekem: mint a Neptun. Tudom, |
hogy van és hol van, de nem látom. Te szabatos bolygóként |
kéthavonta látható vagy. Pályánk ilyen időközönként |
metszi egymást. De már rég külön-külön csillagképek |
pontjai vagyunk, elemei más-más halmazoknak. |
Én az Építésszel, a Dramaturggal és a Magánpolitikussal |
alkotok számnégyest. Meglehetősen érdekes és gazdag |
a műveleti repertoárunk: 4 faktorszorzatánál lényegesen |
nagyobb. Amennyivel négy ember számosabb négy számnál. |
Te pedig… De erről talán inkább te írjál. Nohát, látod? |
A kizökkent időre, amiről pedig irandó lettem volna, |
már nem is maradt idő. Kifutottam az időből. |
Úgy belebonyolódtam a barátságunkba. Eképp hát mégiscsak |
esett szó, sőt, másról sem esett, mint az időről. |
Az időről, amelyből kizökkentünk |
végérvényesen és mindörökre. |
|
|
„Ki nékem álmaimban…”
Majd csak el lesz valahogy… |
sőt mi több, maga az ördög |
is mondana bizony csütörtök- |
öt. Vágd el csomód Gordiusz-módra, |
ne adj morálra, jó modorra. |
Hölgyeid szépek, miként Sába |
királynője. „Hess, a picsába!” – |
ne legyen senkire tekintet, |
mivel, ha őnékik nem drága |
a te nyugalmad, a te életed, |
nem érdemelnek kíméletet. |
Nem könnyű ez, tudom, belátom, |
de légy könyörtelen, barátom, |
neked is csak egy életed van. |
Teremts magad körül nyugalmat, |
amelyben a dal megfoganhat.
|
Nekünk már ősz van. Lettünk vének, |
már csak egy a fontos: az ének. |
Vár ránk díszsírhely, ravatal, |
de addig zengjen még a dal. |
Ilyen halálközel, Szabolcsom, |
ne adjuk meg magunkat olcsón. |
|
A nagy utazás
Már november nyolcadika van, ez jó, mert |
akkor valahogy kijövünk abból az ötvenötezerből, |
ami még van a hó végéig, meg esetleg még |
ez-az be is jön, és ha se be nem |
jön semmi, se ki nem jövünk, |
akkor még mindig lehet kölcsönkérni, |
merthogy Gyuri bácsinak és Mari néninek |
van bankbetétje, folyószámlája, kinnlevősége, |
egyszóval: bonitása. Bizony van nekik |
minden olyasmijük, amije egy maguk-korabeli |
embernek illik, hogy legyen, sőt, nem árt, ha van, |
hogy legyen mit a koktélba aprítani |
– a koktélt csak úgy példa gyanánt, az általam |
megkövetelt árszínvonal jellemzésére hoztam fel, |
mert én inkább a kifinomultan kerítésszaggató |
nedűket preferáltam – mint például a chili-paprikán |
Ó mért omlottál össze, hullottál darabokra, te |
kimeríthetetlen, tiszta vodka-forrás, |
nagy Szovjetunió? Hogyan tehettétek ezt velem, |
ti Szövetségbe forrt szabad köztársaságok?
|
Mindennapi dühöngő rezgekórunkat ki adja meg ma? |
agy ellen? És hol vagyok én, hol van az a huszonnyolc |
esztendős, korához képest eléggé elnyűtt |
fiatal férfi, aki a TU-134-es ajtajából visszainteget |
feleségének, szeretőjének és majdani második feleségének, |
aztán beszuszakolja magát a kényelmetlen ülésre, |
doboz Dunhillt, megvárja, míg eltűnik a |
No smoking felirat, rágyújt, komótosan meghúzza |
a palackot, és unott arccal lapozgatja az |
Útitársai: húsz db. szilvakék VOR-egyenöltönyös, |
beseggelt vállalati középvezető. (Ekkor veszi föl |
azt a szokását, hogy elfelejt magyarul, ha |
útitársai közt magyarok is vannak.) |
Most visszatérek az egyes szám első személyre, |
mivel már eléggé jelezve van: mennyire el- |
idegenedtem egykori önmagamtól. Az út, a repülési magasság elértéig: |
szórakoztató, a gép nagyokat zuhan a légzsákokban. Aztán, már a felhők |
fölött: sima unalom, mintha befagyott tavon. |
(A repüléssel is úgy vagyok, mint mindennel: |
néhány perc, és már megszokottá is vált; van egy újabb rutin.) |
Végre lehuppanunk a seremetyevói repülőtér |
„magyar betonjára” – hogy boldogult Jani bátyánkat idézzem. |
Egy szar, rozoga buszba zsúfolódunk. Az elvánszorog velünk |
a passzkontrollig, a szemitranszparens füstüveg ablak alatt |
becsúsztatom az útlevelem. A szúrós szemű balti szláv |
Higgyél már a szemednek! (Persze, lehet, hogy túl sok |
Lukácsot olvasott, márpedig Georg von Lukács megmondta rég, |
hogy: „a szem, jóllehet a látás szerve, akadályozhat a tisztánlátásban.” |
Vulgo: „a fasz, jóllehet a baszás szerve, akadályozhat a baszásban”.) |
Csak gyerünk már, gyerünk! Csak ki innen! Még e versből is ki, |
amelyben felidéztetik ez a lidércnyomás! Na végre. Huhh. |
Kinn vagyok a váróteremben. Már egy táblát is látok, |
És még van a táblához tartozó vézna hölgy is, aki |
Vergiliám leend majd az CCCP baljós bugyraiban. |
éppen csak a kocsi-konvoj hiányzik, meg a szirénázó, |
útvonal-biztosító rendőrautók. De impozáns így is eléggé. |
A teheráni jellegű forgalomhoz képest (autók, motorok, bi- és triciklik, |
szekerek, kézikocsik, targoncák, szamár-kordék) így is |
sztálin-barokk, olyasforma, mint a Lomonoszov-egyetem, csak kisebb |
londiner lenne, csak nő, de inkább börtönőr, oroszon kívül |
nem tud egy mukkot, vastaglábú trampli, barátságtalan, hülye picsa. |
A szobám: dögnagy duplaágy, lila plüss takaróval, rokokó (utánzatú) íróasztal, |
a bronz asztali lámpa félbúrája ibolyakék fodros selyem főkötő – üvegből. |
Na jó. A szobából ennyi elég. Mondom a kísérőmnek, hogy innék valamit. |
Sajnos, a szálloda mind a hat bárjában és éttermében momentán |
zártkörű rendezvény van. Hát ez esetben valamilyen kocsma, ha lehetne. |
Az van. Amint kiérünk a térre, kísérőm egy kies, mintegy hatsávos |
sikátorba vezet. Konstatálom, hogy kocsma, nos kocsma az van. Ezt meg kell hagyni. |
Valósággal a bőség zavara. Nyomás, be az elsőbe. Ez az! Ez nekem való: |
a füstöt vágni lehet, sör, vodka, húgy és hagymás-hering illat. Vállal-könyökkel |
akkor jó esetben csak kiröhögnek, de az is lehet, hogy pofán vernek vagy |
és már előttem csurig egy vizespohár, sejted, hogy nem ásványvíz. |
És valahonnan a semmiből egyszer csak ott van Ánya, mint egy jó tündér, |
kezembe nyom egy olajos uborkát, meg egy telefonszámot – és eltűnik. |
Jó nagyot húzok. Körülöttem mindenki picsa részeg, vagy énekel, vagy ordít. |
Fizetnek, fizetek. Keringőzök Moszkva-anyácskával. Belefúrom a fejemet a dekoltázsába, |
|
Nosztalgia
Prigovnak szeretettel
Ó, Leonyid Iljics, darógij továris, |
kiről oly rút szavakat szóltam |
elhunytad alkalmából! Mely igen hiányzol most! |
Mennyire elkellene egy hozzád méltó idióta! |
Egy virtigli barbár barom! |
Hézagpótló lennél. Te lennél a hézag! |
Húgymeleg sör a Zsiguli sörkatakombában, ahol harmincméteres |
sorokban álltak a szövetségbeforrt szabad alkoholisták, |
és az egyszerűség kedvéért rögvest |
egy tucat korsó sört rendeltek, |
merthogy a pincérnek legföljebb két óránként |
volt érkezése. Kenyérrel, sóval |
fogadnálak, drága Iljaffy Leó, |
együtt képeznénk a problémát, |
együtt meghitten akadályoznánk a kibontakozást, |
te lennél a tehertétel, én a kerékkötő. |
Én a gúzs, te a lábbilincs. |
|
Toccata
Nekem a történelem a valóság. |
Tört-én-elem. (Tandori-koppintás, |
annyi baj legyen. Most én ismétlem őt, |
s ezzel megspórolok neki némi fáradságot, |
hátha örülni fog. Ez végül is kollegialitás. |
De most bezárom a zárójelet, és visszatérek |
|
Roosevelttel kelek, Churchill-lel hálok. |
Mari ezt, hálisten, nem veszi észre |
(mivel régesrég elittam az eszét), |
is készítettem aszpikos velőrózsát. |
|
|
Októberi capriccio
Aki bármiben is hisz: az hülye. |
Vagy színvak a szivárványos valóra. |
Oly nyilvánvaló: minden igazság: fél? harmad? negyed? |
De leginkább végtelen tizedestört. |
Mondhatnám tehát tréfásan: |
menj az anyád π… De nem mondom, |
mert nem vagyok viccelődő kedvemben. |
Október huszonharmadika van. |
|
Az egyik hülyét felváltja |
„gazdasági síkon”, meg Euro-izék |
Előttem már a méretlen idő. |
A „csak”, az „ígysem”, „úgysem”. |
A sehogy. Szétrohadt akasztófák. Tájkép. |
|
Nem fordítom meg többé a homokórát. |
|
|
1956
Én majd november 4-én ünnepelek. |
Akkor dőlt meg a rendszer. Mint Talleyrand |
mondta: a szuronyokkal sok mindent |
lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk. |
Illetve, ha oly sok a szurony, |
hogy résmentes felületet képez, |
akkor, ahogy a tótok mondják: secko jedno, |
Én nem koszorúzok és nem adok |
interjút. Személyes kapcsolatom van |
Nagy Imrével, annak ellenére, |
hogy sohasem találkoztam vele. Sajnos. |
Sokat tanulhattam volna tőle. |
Érzelemgazdagságot, bölcsességet. |
És ami a legfontosabb: igenis lehet
|
A szovjet inváziónak nem volt igazán |
mély hatása. Csak az derült ki, amit úgyis |
tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák, |
szemetek. Vagyis hogy élni akarnak. |
Ez pedig – végül is – megbocsájtható. |
|
Márciusi vének
Aggatott szőlőfürtök. Golyólyuggatottnak |
megélt molyette zakók. Sok lázbeszéd. Kevés tett. |
Egyetlen hőstett: a fegyverletétel; |
egyetlen épelméjű: Görgey. |
Öregedem: már per tu vagyok |
a Fejedelemmel, akinek párizsi kártyabarlangjába |
Des Grieux, Manon Lescault lovagja járt, |
valamint a turini remetével |
(a fiatalabbak kedvéért: tér, kalap, |
|
„Ha még egyszer azt üzeni, |
mindnyájunknak el kell menni! |
Éljen a magyar szabadság, |
Tetszenek érteni: ha és még egyszer.
|
Nem kapkodjuk el a dolgot. |
Vitam et sanguinem, sed non pecuniam |
(latinul nem tudók kedvéért: életünket és |
vérünket, de a pénzünket – soha). |
|
De egyszer azért tettük a dolgunkat |
(illetve tették az áldozatok): illette őket |
közkrajcár, honvédmenhely, kárpótlási (!) törvény, |
mely gyönyörű magyar szó! pótolták a kárt, ott ahol |
nem volt. Van valami hézag? Az megkapja a |
hézagpótlót! (Lyukat a fejibe.) A lassúdadabb |
|
|
Szerbia
csak a kereszt Belgrád felett |
anyám álmában hirtelenkék |
|
a szétbombázott vasútállo |
másra egy lélek se vagyis csakis |
lelkek jó tisztítótűzálló |
lelkek bár volt ott még egy csacsi is |
|
nem tudhatom ő mit lehelt ki |
nem tudhatom most hol legel |
legyen számára majd finom fű |
transzcendens szamáreledel |
|
Mi lesz veled Szerbia mondd meg |
az egész hogy történhetett meg |
|
|
A Dunánál
Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték, |
úsztak lótetemek, hullák ’44-ben, |
szovjet hadiszállítmányok később. |
Jött azután Bős-Nagymaros, így aztán |
Kedves Attila, Duna nincs már. |
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny. |
A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út. |
Nem lehet, nem érdemes már odamenni. |
|
vízi malom környéke –, ahol |
Dölyfös weekend-falu lett. |
Ujgazdagok lepték el. Úri tahók. |
Csokonai Lillájának a sírja.1
|
|
A múlt századi szép álmok: |
Duna-konföderáció! Értelmesek voltak. |
Éppen ezért elvetendőek. Térségünkben |
soha nem tengett túl a racionalitás. |
Ésszerű megbékélésre semmi remény. |
Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő |
nyomor közepette, a nemzeti tébolydák. |
De azért…! Én azt mondom, hogy NEM. |
Hagyjunk már végre föl a reménnyel. |
Lehet élni hit és perspektíva nélkül. |
Már Horatius is megmondta: „Carpe diem!” |
Vagyis: éljünk egyik napról a másikra. |
|
|
Szókoszorú Solt Ottilia sírjára
Drága Ottilia, választhattál volna |
alkalmasabb időpontot az elmúlásra, |
május közepét, mondjuk, mikor vadul virágzik, |
burjánzik a természet – mint a rák: |
a kutyák ekecselnek, költ a fürj meg a sárgarigó. |
A költő, az most költ, mert a halálszerűség |
ihletett pillanatát nem mulaszthatja el. |
Szakszerü sírásás: ez a mestersége. |
A költő: pillanatmegállító gép. |
Szép filmet csinált rólad a televízió. |
Kár, hogy te – értelemszerűen – már nem láthattad. |
Fogyunk, fogyatkozunk, Ottilia, |
cserélődik ki körülöttünk a világ. |
Zárulunk be magunkba. Leginkább a temető |
társaséletünk alkalmas színhelye |
(utána kocsma), ahol az egyre |
penészesebb, ványadtabb vagy éppenséggel elhájasodott |
túlélők, sör és/vagy vodka mellett |
túlélnek, és diagnosztizálják egymást. |
Abból a szempontból, hogy ki lesz a következő. |
Nyugodjál békében. Nem támadunk fel. |
Habár? A fene tudja. A nagy kérdés |
|
Szép voltál (a magad módján), |
ezzel persze nem mondtam sokat, |
mindenki csak a maga módján tud |
|
Mondd, Oti, mondd, mire jó ez a síron |
túli gargarizálás? Nevetséges, megalázó. |
Közhullák lévén, minket a köz temet el. |
Ennyivel tartozik is nekünk a „köz”. |
Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort. |
(Pontosabban: az utóbbit csak explicitté tettük |
tényfeltáró és politikai munkásságunkkal.) |
Na jó, belőlem ennyi elég volt. |
Imádtalak, futólag feleségül is akartalak venni, |
te beszéltél le róla. Több eszed volt már akkor is, |
ámde én akkor is, ott is, |
szíves engedelmeddel a leendő |
|
|
Álom
Próbáltam a Mayát kicsalogatni a sírból; |
raktam egy tálcára libamájat, kaviárt, lazacot |
(a legjobb fajtából) s még egy tucat osztrigát |
frissen halászottat, repülőgépen |
Meg whiskyt. De ő az egészre legyintett. |
|
Bach kapcsán
Vagyis: jöhet a desszert! |
úgymint: házasságok, válások, |
gyerekek, unokák és „egyéb kiegészítők”. |
egyszerre elfújja az összes
|
gyertyácskát, az elnyeri méltó |
jutalmát: a szívinfarktust. |
Mint anyaöl várja már régtől, |
hogy visszafogadja a sír. |
(Tudom, ez a poén úgy serceg, mint a zsír, |
no de én magam volnék a tepertő, |
s most értem jött a Halál, s letepert ő!) |
|
Schubertről
A zenéhez nem sokat értek, |
szabatosabban szólva: semennyit. |
Valószínűleg ezért vonzódom a vokális |
műfajokhoz: a szöveg járszalagja segít. |
Meg aztán: vonzódom az emberi hanghoz, |
ehhez a megemelt, de mégiscsak |
beszédszerű képződményhez. Tudom, hogy |
ez meglehetősen parlagi és primitív |
hozzáállás, de hát a zenét nem |
a szakértők számára szerzik. |
Schubert bizonyosan nem a vájtfülűeknek |
és muzikológusoknak. A humor és pátosz |
ezen különös keveréke, mindig |
a „halál árnyékában”, de önsajnálat nélkül.
|
A „Fremd bin ich eingezogen, |
Fremd zieh ich wieder aus” |
hűvös mérték- (és távolság)tartása: |
példaszerű. Száraz ténymegállapítás. |
tréfát kedvelő, kövérkés, pici, cvikkeres ember. |
Elég volt neki, hogy ő tudja magáról: |
zseni. Bár ebből se csinált nagy ügyet. |
|
A minimum művészetétől a művészet minimumáig
Valaha történeteket írtunk, |
aztán a nemrég múltban „szövegeket”, |
de ezek sem bizonyultak elég tisztáknak, |
túlságosan emlékeztettek a valóságra
|
(elnézést az obszcén kifejezésért), |
redukálódtunk hát a mondatokra, |
de ez sem megoldás: értelmük van. |
Elszigetelt szavak? Ez sem jó. |
Lehetséges kontextusokat implikálnak. |
Főcsapásirány: betűk; végül az |
Amivel kitörölhetjük a seggünk. |
|
Karddal, bicskával már nem tudunk bánni. |
Manikűrkészletünkkel játszadozunk |
|
|
Elmegyünk
mint egy kecskebékának, kecsegének, sügérnek, |
egy királyrák fontosabb, mint Ady Endre. |
Tőle tanultam a türelmet, |
vagyis hogy: a magam módján |
legyek azzá – ami voltam. |
Merthogy: vanni már nemigen vagyok. |
Fokozatosan csökken a testsúlyom. |
A magasságom (a gerincvíztartalom függvényében). |
|
Nagyapám abgangja
Már nem ismert meg senkit. |
egyenletesen, gyorsan reszketett. |
sokkolom majd a felmenőimet, |
Papának már annyi. És akkor |
átsuhant egy nővérke a kórtermen, |
a nagyapám feléje fordította tekintetét, |
és tagoltan, érthetően így szólt: |
minden nagyon finom volt.” |
Hajnalban exitált. Most már soha |
|
Kis elégia
Kedves Mihály s Dezső, egy részét már tudom |
tudtatok, elindultam a ti utatokon, |
elkezdtelek titeket óvatosan követni. |
S nem is vacog a fogam, legalábbis nem nagyon. |
|
Utánozhatatlan féregmozgásomat, |
hátrálok, hátrálok, kívülebbre szünetlen |
(vagy inkább lebegek, pangó vizen moszat?), |
|
nem csinálja utánam egyőtök sem. |
|
Éldeklem – tán ez a helyes kifejezés, |
ez a sok álzárlat, nem-jövő befejezés, |
halasztott halasztás, nem látványos lefejezés. |
|
Kiváró taktika. Nem huszár-attak. |
|
|
Nesz-kávé
aszott, ösztövér önmérséklet |
|
A költő Sz. L. kollégájára gondol
Már rohadtul unom, hogy itt vagyok, |
de hogyha abba belegondolok, |
hogy még egy hétig itten kell maradjak, |
akkor inkább tömegsírban rohadjak. |
|
Nem is értem, hogy kerültem ide. |
Folyton zabálni kell. Seregnyi hülye |
vartyog köröttem. Már unom iszonyuan. |
Legszívesebben agyonlőném magam. |
|
Bizony Lőrinces vagyok, mint a dinnye, |
ha az Úristen jól belépisált: |
meddig kell még ezt tűrni itten? Hinnye! |
Döglesztő hőben várni a halált. |
|
Kedves Lőrinc, te már megboldogultál, |
merő sárrá lett hemzsegő agyad, |
ha nem soká’ majd értem szól a zsoltár, |
fogadd szívesen költőtársadat. |
|
Bár én nem hiszek a halál utáni |
találkozásban, de tegyük föl, hátha |
esik olykor ily misztikus akármi, |
és kiújulunk, mint a szénanátha. |
|
Elszidjuk majd Illyést meg Babitsot, |
égi mezőkön szedünk pipacsot, |
s egy bárányfelhőn téged Erzsébet vár s a Klára, |
engem egy viharfelhőn Maya, Sára. |
|
De addig, sajnos, Mari itt-nem-léte |
borul reám, mint sajtra a harang. |
Ó, bár csapna partjain túl a Léthe, |
s hívna magához engem égi hang. |
|
Szigliget, 99. 05. 30., 18’ 03’’ |
|
Az szakácsnak Marseillaise-e
Réz Úr, miket nem csinál! Még jó, hogy csak |
a comb- és nem a fejenyakát szegte. |
Ily okos ember, belé járt a Sorbonne, |
és még azt se tudja: vén trotli nem ugrál, |
na, még ha jó nők – de trolik után?! Soha! |
Egyáltalán, úr nem ugrál, sőt nem is csinál semmit. |
Éppen ebben áll az úrsága. Én más eset |
vagyok, nekem muszáj itt rónom a sorokat, |
mert én nem vagyok úr, s még szolgának se cifra. |
te nem vagy hozzám hasonló Pató Pál. |
Igaz: van tüdővizenyőm, van légmellem |
(orvosi műszóval pneumothorax) |
és különben is: „Főúr, fizetek, volt |
két rákom, és egy életem, mit…” Viszont: „én
|
az útelágazásnál mindig tudtam, hogy |
kettőn áll a vásár…”, úgymint: rajtam és rajtam. |
Derék doktorok sürögnek köröttem |
gonddal, gondosan évtizedek óta. |
(Jó párat közülük már el is temettem, |
Hygeia istennő nyugtassa őket.) |
Szurkálnak, nyeszetelnek, szivattyúznak, pumpálnak, |
én közben írok, újra olvasom Flaubert-t, |
művészi ételsorokon töröm fejemet; |
nem mint a pöffeszkedő, a parvenü Lucullus, |
kinek lakomáin a pávatoll volt a főfogás, |
s a gasztronómi gyönyör csúcspontja az okádás. |
Habár a garumot (erjesztett halbelsőség – ikra, haltej, máj –) |
jól megtrágyázva ravasz fűszerekkel – ezt még |
ki kell találnom. Mivel nincs hiteles, sőt semmilyen |
recipe, csak keresztutalás. Pliniusnál: ahogy Apicius, |
Apiciusnál: ahogy idősb. Plin. No, ezzel sokra megyek. |
Marad hát a kísérlet, azokba pedig |
még egy vendég se halt belé, pedig két pofára zabáltak. |
A szakács meg hadd hízzon, lélekben legalább. |
Hála tinéktek, barátaim, kik olvastok, esztek engem. |
(Kivéve Gézát, de ő föl van mentve evésből, mint én hajdan tornából. |
De sebaj, eszik helyette is, meg három helyett |
a másik dramaturg, a „jót, de sokat”-elvű béles Forgách gróf.) |
Mint legutóbb is a bouillabaisse, azaz marsziliai Hallé |
esetében, mely étek leírása avatott tollat érdemel, tehát |
leginkább az enyémet. Következzék ezért most eme fenséges lé |
készítésének sokféle fortélya, fifikája és fogása nagyjából |
Először is kimegyünk a piacra. A piac |
a szakácsember agorája. A zabakészítés Athénje. |
Halat – legkevesebb – kilenc fajtát veszünk, úgymint: |
nyelvhalat, nyúlhalat, compót, ángolnát, durbincsot, |
kőfejű murénát, tengeri pisztrángot, süllőt, kecsegét, |
cápauszony nem rossz, ha van, de megfelel édesvízi |
halfarok is, egy-két sügér ugyancsak nem árt. |
Mindez tizenkét órát pihen hagymaágyon, |
hálósipkául vodkában pácolt fokhagyma és forrázott sóskalevél. |
Kell bele még kapor és petrezselyem és könnyű béchamel, |
oly finom és selymes, mint a tiszta selyem. |
A sárga- és a fehérrépát vékonyra fölkarikázzad, |
pár órát mindkettő olívaolajban ázhat, |
aztán abárold őket provánszi fűszerekkel, |
és pihenjenek így, amíg el nem jön a reggel. |
Keverjél ezután el tejföllel kapribogyót, |
és ha van éppen a háznál, darálj bele sós mogyorót; |
hogyha teszel bele kevéske lazacot, kaviárt, |
tengeri gesztenyét, némi mangochutney-t, |
azzal rosszul még soha senki se járt. |
Tálaláskor mellékelünk hozzá tejfölt, dijoni mustárt, sós tejszínt, |
baguette-et, rozskenyeret, félbarnát, és teljessé teendő a helyszínt, |
az asztal közepére kerüljön ehető, azaz rántott bodzavirág. |
És ehetünk máris! Ugye mégiscsak szép a világ? |
|
Rímek
Mint egy féltucat büdös fogú Stasis |
|
Élni. Félni. Kefélni. Ebből áll |
az élet. Ó, jöjj már, édes Halál. |
|
A hőség ellenére lefagyott |
agyam. Meghalni is fáradt vagyok – |
csak csupa bágyadt ötlet jön elő. |
Megdermedt a vesémben a velő. |
|
A faszom lóg, elittam az eszem, |
de mindennapi szeszem beveszem. |
|
Kínomra ez legyen a tiszta rím, |
most van söröm, de nincs Marim. |
|
Magából rímeit unottan ontja |
tulajdon ellentéteinek metszéspontja. |
|
A nő kibelez és bekebelez. |
Hát mondjátok meg – miért gyönyör ez? |
|
|
Sanzon
nincs birtokom, vagyonom, |
|
Mosoly
Meg fogok halni. Nem is oly sokára. |
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el, |
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost – |
az erkélyen reggelente leszívott |
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt, |
persze, ahogyan elmúlt annyi minden. |
Hovatovább csak egy maradt velem, |
de az igen, Istennek hála érte! |
A szem mohó, éhes kíváncsisága, |
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány |
a maga más-más módján színöröm: |
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, |
és egy kazánház tekergő csövei |
burkolva üveggyapottal és sztaniollal. |
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt |
és a levegő üveghidege. Egy eldobott |
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő |
összevissza szálldosása az út betonján |
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly |
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán, |
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny, |
valamint a feszes húsú ifjú leány |
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje, |
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat, |
fűszere és forrása – a hiba. |
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, |
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól |
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – |
Mert az angyal a részletekben lakik. |
|
A végén
megtelve minden förtelemmel, |
nem vágyik élni már tovább, |
bár nem tudni hova, tovább… |
Maradjunk-e avagy menjünk, |
hiszen itt volt poklunk és mennyünk, |
és nincsen elődöm, utódom, |
kihez kötődöm, kitől meghatódom, |
solus ipse vagyok, szólózó ipse, |
együttműködni és érezni képtelen, |
egy lavór szennyes víz neki a végtelen, |
kiöntendő, akár egy éjjeliedény: |
a húgy a személyiség, a szar az én, |
az utóbbi ezért oly rekedéses, kemény, |
klozettköltészetet azért művelni mégse |
szándékozom, még akarok magammal |
kezdeni valamit, vagy mondjuk |
használni magamat valamire, |
mégiscsak jobb fel-, semmint elhasználódni, |
nem is lesz igazi, csak valódi. |
De kéretik nem meghatódni, |
ha szabad kérnem, annyi hadd adassék |
nekem, hogy félreérteni ne tessék. |
A félelem meg ne osztassék, |
már csak azért se, mert én tényleg nem félek, |
tehát nem lenne fair a play, |
ha nem úszkálnék „étvágygerjesztőként” |
s nem lennék ugyanakkor minden lében kanál, |
mint a költők és filozófusok általában, |
rágom úgyis magamat bévül mint a féreg, |
de kifelé vagyok mint fán a kéreg, |
vagy mint hüllőn a pikkely, |
az életemmel, amíg lehet, amíg kell. |
És hogy meddig kell, azt én döntöm el: |
amíg a felelőtlen nyirkos, nyálkás, hanyag |
alapozáshoz használható salak. |
|
Megjött a tél
mikor még tél volt a tél, |
|
|
Búcsúzás
|
„Ne tudja más, ne hallja más,
örökre szól a búcsúzás.”
(N. Mihalkov-parafrázis)
|
Ég veletek, barátaim, vége a dal- |
nak. Engem most már vár a ravatal. |
Lehettem volna jobb, szorgalmasabb, |
de sajnos ennyire futotta csak. |
Kár, hogy így van, jó volna élni még, |
másrészt, belátom, ennyi is elég, |
nincs rá okom – nem elégedetlenkedem: |
tartalmas és szép volt az életem. |
S mint bársonyon smaragdok, jáspisok, |
drága hónapok ékköve ragyog |
még káprázó, boldog szemem előtt, |
ajándék minden reggel, délelőtt, |
kiélvezem a maradék időt, |
mint ínyenc a húsos cubákokat |
– csontig lerágom végnapjaimat. |
|
Best before end
Mint tönkrement kereskedő |
a csődtömeggondnokokra várva, |
a halszálka-mintás öltönyű, |
bolyongok szórakozottan és |
e most még enyém lakásban. |
Odakünn is minden az enyém: |
az áramátalakító doboz, a szürke, |
|
még az enyém. Hetekig? Hónapokig? |
(s számít az, hogy megszámlált?) |
pillantással: egy mennyezetig érő, |
faltól-falig polcon könyvek; |
ott hagyatott hely az impozáns |
dupla („francia”) ágynak; |
|
egy életmódtól. Hogy lehessen módom |
Mégis egy kissé azért meghatódom |
és rajta a talányos feliratot: |
Jómagam eddigelé nemigen tapasztalom. |
(Persze, ez csak egy vicc. |
A folytatás ugyanis: See base of can,
|
szerint: Minőségét megőrzi:
|
|
mint ajtóban a modortalan vendég |
egy szóval sem marasztal, |
a szobában leszedve már az asztal, |
csak a csikkel púpozott hamutálak |
Csak egy csonk gyertya kanóca |
|
|
Már reggel van
A gyertyák tövig égtek le, |
a rideg hajnal dereng az ablakon, |
|
játszott?) kártyapartiban. |
Az a sok ostoba, vad licit, |
amiből teljesen explicit- |
té vált, hogy minimum ász-fullom van. |
sóhajtottak: még egy ilyen hülyét. |
Még hogy pokerface! Pókerfasz valék. |
kigyúlt az infantilis öröm. |
De szemben a közhiedelemmel: |
hülyének a szerencse nem fogja pártját. |
Nekem viszont ideje menten |
|
És témám különben is a reg’, |
ködben, hóban, lucsokban, |
ki a holnapi reggelt talán nem éri meg |
nem létező szociális érzékemet. |
Egy neoliberálisnak ez olyan rosszul áll, |
mint a hajléktalanok szénája. |
kocsmában, hol forralt bor |
Talán jő majd egy jobb kor, |
amely nem ismeri a fagyott sebeket, |
a szederjes lila ajkakat, kezeket. |
embereket Isten hidege nem veszi meg. |
Talán. Talán nem. Mit tudom én, |
mi jöhet még e dermedt sártekén. |
|
|
|