Vagyok, mit érdekelne
Mikor nem írok verset: nem vagyok. |
Illetve úgy mint hulla körme és haja, |
valami nő tovább, de nincsen valaki, |
nincs centrum, én, nincs „szervező közép”. |
A versen kívül nincsen életem: |
a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok, |
s elég ritkás, fogyatkozott e létezés: |
füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés |
– az is mind ritkábban. Torkig vagyok, |
és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is. |
Persze egy fácán vagy egy őzgerinc, |
vagy egy egészen zsenge, rózsaszín malac, |
citromszelettel a szájában egybesütve, |
netán lazac – az ilyesmik még lázba hoznak, |
fokhagymával pirított osztriga (persze csakis |
aznap halászott, friss sellőpicsa). |
De ez sem old meg semmit igazán. Mert igazából |
mégiscsak költő volnék – hogyha lennék. |
Átmenetileg a politika megoldásnak tetszett |
(na, hogy tetszett az túlzás: annak tűnt). |
Aztán kitetszett, hogy csakis elméletileg érdekel: |
az elméleti politizálás meg… mit mondjak, |
olyan mint zokniban lábat áztatni. Hiába: |
költő vagyok. (Ez nem kérkedés, inkább diagnózis.) |
És mi az, hogy „mit érdekelne…”? |
Hát mégis, mi a frászkarika érdekelne? |
Persze van Mari, meg néhány tűzönvízenát barát, |
de nékik is csak mint költő létezem, |
illetve én csak ilyeténképpen tudok létezni számukra. |
Költőnek lenni: örökös rettegés. |
Hátha ez az utolsó. Ez a jutalomjáték. |
Nos, ilyenek a profi kínjai – ha költőnek |
küldetett el e lélegző világra. |
Ha kivénhedt, nem lehet edző, szakértő, manager, |
nem eszközölheti a stadionban |
|
|