Ha minden kötél szakad
„Nem tudtam mire menni Stanley-vel.” |
Mondta a regényhősnőm. Az a baj, hogy én se. |
Mondom én most meglehetősen utólag és meg |
késetten, sőt megkéselten (előfodrul <sic! sicc> ilyesmi, |
mint most a vékonybelem). Nem sok |
időm van … hová is, ja igen előre,
|
mert hátra, az kérem szépen: |
roskad rám dögivel. Az van. Múltam. Rovott. |
Mint mindenkinek. Ember voltam (végtére is? valahol? |
valaha?). Kinek mi köze hozzá? |
Nehéz volt az élet. Én is nehezítettem. |
Másokét, persze. Már ahogy ez lenni szok. |
Hát eképpen lettem ily tündöklő zsebpiszok |
(a barátaimnak: „pipamocsok”). Zárójel zárva. |
Mint a boltok vasárnap délután. |
Az összes lehetőség már kizárva: |
anyám még él, így nem lehetek árva. |
Sem. Úgy tetszik, afféle sem-sem vagyok, |
félelmemben el-eldalolgatok; |
voltaképp azt akartam csak mondani: |
hogy a legkevésbé sem mindegy, hogy a kötél |
vagy kötéltáncos lába alatt szakad. |
|
|