Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek
Nem a halottak élén, csak a hátuk megett |
álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek, |
félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban, |
amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba, |
az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak: |
Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának. |
Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat: |
rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt. |
Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt |
fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt. |
Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován,
|
megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek? |
Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt? |
Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt. |
Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre, |
ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre. |
Ebben az országban most tisztesség-fogyta van, |
gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos, |
segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl, |
és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint, |
s vadásznának reánk. Ne legyen így. |
Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány |
férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán |
nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta |
a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz |
vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett |
a szerény, emberhez méltó, tisztes halált. |
|
|