Lassan
Lassan, anyám, mindegy lesz nekem, |
hogy mit beszélnek rólunk a „házban”, |
hogy kivel élek én, ki él velem. |
|
Befoghassák – ha szabad így kifejeznem magam – |
a… bagólesőjüket; kussoltassék. |
(Nem imperativus ez, csak optativus.) |
|
Éppenséggel mesélhetnék én is róluk. |
ez csak azért van, mert most |
nem lüktet az epikai vénám. Pedig! |
Ha én egyszer kinyitnám a számat. |
a kinyithatás elő-kéjével. |
|
Meg különben is: többségükben |
nincsenek már az élők sorában, |
vagy ha vannak is: csaknem |
|
illeti – az se lesz soká: |
|
a kígyóbőrből kihal a kígyó, |
s beléköltöznek szélhordalékok: |
homokszemek, szunyogszárnyak, |
korhadékok, menyasszonyi csokor – |
maradványok, papírszalvétafosz- |
lányra szárad marhapörkölt emlékek. |
|
ahol egyesek még beszélnek rólunk. |
épületgépészetileg katasztrofális. |
Csak vésd eszedbe, hogy mindaz, |
következik, csak lassan következik be. |
Nem lavina, sem nem tájfun. |
Nem akkumulálódik, nem is támad hirtelen. |
Csak: (szívedre ne vedd!) |
|
|
Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek
Nem a halottak élén, csak a hátuk megett |
álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek, |
félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban, |
amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba, |
az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak: |
Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának. |
Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat: |
rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt. |
Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt |
fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt. |
Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován,
|
megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek? |
Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt? |
Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt. |
Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre, |
ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre. |
Ebben az országban most tisztesség-fogyta van, |
gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos, |
segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl, |
és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint, |
s vadásznának reánk. Ne legyen így. |
Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány |
férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán |
nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta |
a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz |
vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett |
a szerény, emberhez méltó, tisztes halált. |
|
Egy szimpozion után
Ó, végeérhetetlen középkelet- |
(Vagy keletközép? Néha már |
belezavarodok.) európai diszkussziók! |
(Miközben jó esélyeink vannak |
arra, hogy egy – mint mondani szokás: |
Európában találjuk magunkat.) |
|
És kezdek aggódni az elmeállapotom miatt, |
tudniillik mindgyakrabban |
szerencsére még nem fennhangon az utcán, |
de szinte megállás nélkül: |
Bevezetésképp felteszem a kérdést, |
hogy forradalom volt-e (ha igen: |
bársonyos? daróc? habselyem? |
Az viszont strukturális! Abból nem engedek! |
De radikális rákérdező énemnek |
(hivatásos hozzászóló, rendezvények réme) van egy felvetése: |
hogy voltak-e (patinásabban: voltak-é?) |
egyáltalán változások? Hogy a változás |
fogalma igencsak rászorulna egy kiadós elemzésre, a logikai |
zártosztályon volna a helye |
(ha szabad így kifejeznem magam) |
és ezenközben itt ágál! Továbbá: |
a pártok, protopártok, parainformális |
csődülések, intézményutánzatok, |
szalonképesség minimálfeltétele. |
Legitimitás lefedés nélkül? Egy nagy túrót!) |
Szóval lefedik-e a – mit is? – |
ne hasogassunk szőrszált: |
az órájára néz, s gyorsan mederbe terel: |
„Az idő megy, barátaim (hölgyeim és uraim, |
skacok – az alkalomhoz illően) |
és még mindig nem hasonlítottunk össze. |
össze közelmúlttal messze… |
Igen… (tisztelt centrumbaloldali |
énem jelenkezik), tessék!” |
Volt ugyebár: relatív biztonság |
(ez az énem a relatívat hangsúlyozza |
– különben kifütyülnék – de azért érezteti, |
hogy jobb tegnap egy biztonság, |
mint holnap egy munkanélküliség), |
továbbá: nem volt ilyen kiáltó az egyenlőtlenség, |
az akkori elit nem volt annyira gazdag, |
hogy egyesek forgótornyos harckocsival |
irtották a szalonkát, ezt a wartburgosok, ha |
kényszeredetten is, de tolerálták. |
Igaz, persze, nem is tehettek mást, |
de: nem is tettek. Így tehát valamilyen
|
egyensúly mégiscsak. Persze, igaz az is, |
hogy valamilyen egyensúly most is |
csak. Másfelől azt is tudjuk, |
hogy az akkori egyensúly hová
|
vezetett: nevezetesen, ide. De… |
Ekkor a radikális rákérdező |
közbevág: van-e értelme egyáltalán a |
kelet, közép, európ és hasonló |
Ugyanazt jelenti-e a (tetszőleges |
fogalom, pl. legitimitás, méhpempő, |
farmergazdaság, joghézag, árrés, tejpor) |
Litvániában, Magyarországon, Szlovákiá- |
ban, az Egykori Jugoszláv Macedon |
Köztársaságban, az ENSZ-be felvételét |
éppen most kérő Acquincum Repub- |
likánus Császárságban (ARCS)? |
Majd hirtelen megszégyenülten elhallgat. |
(Porcelánelefánt ő porcelánboltban.) |
Beléhasít a szörnyű felismerés, |
hogy igenis, sajnos van értelme. |
Ugyanazt az irreálisan létező |
műcsontot rágjuk Vilniuszban, |
Zágrábban, Budap- és Bukar- |
est(b)en, sőt mikor csak tehetjük |
(szimpozion, ösztöndíj, keményvalutára váltott filozófia, líra) |
térségünkön kívüli fővárosokban, |
mert nem tudunk mást tenni: |
visszakérődzzük, amit lenyelni se |
Rágjuk, ami a torkunkon akadt, |
és széjjelfeszíti az állkapcsunkat is, |
szájüregünket pedig gipszkásaként kitölti. |
Élő táplálkozásélettani paradoxonok, |
így emésztünk tátott szájjal |
(Miközben heroikusan disszimilálunk, |
van magunkhoz való eszünk és |
jól-felfogott-érdekünk. Ezért tudjuk, |
|
VAN-E EGYÁLTALÁN ÉRTELME? |
folytatás nélkül nem hangozhat el, |
mert akkor aztán – „megnézhetnénk magunkat.” |
Információ is lehet káros)1
|
|
|
Antropozófia
határozott képzetem az emberről. |
Ennek hol örülök, hol nem |
többségük, persze csak olyan das Man
|
dehát őrájuk is szükség van: |
ők a bankigazgatók, meg az utcaseprők, |
hogy ők merő szívességből vannak többen, |
csakis azért, hogy mi lehessünk |
aritmetikai előzékenységnek. |
|
Nincs filozófiám. Ez tekinthető |
hiányosságnak. Végülis az államnak |
tőlem) fizetés formájában megvont |
pénzén ingyenesen okulhattam. |
De mégiscsak: tanulhattam filozófiát |
(igaz, hogy olyan válogatott barmoktól, |
akik egy európai népiskolában |
folyamodhattak volna siker reményében). |
|
A fentiekben egy kicsit igazságtalan voltam. |
Akadtak köztük kiválóak is. |
Igaz, őket kirúgták, kiüldözték az országból, |
vagy – mint szegény egyiküket – |
hogy rövidesen belehaljon szégyenébe. |
|
Igazában Fichtére és Hegelre vagyok dühös. |
aki úgy billiárdozott a fogalmakkal. |
az emberi szellem befagyott taván, |
micsoda Rittbergerek, Pas-de-deux-k! |
Hogy nem voltak képesek előrelátni, |
hogy ők a fasizmus előfutárai? |
(Avagy a bolsevizmuséi, egykutya.) |
|
Rousseau-ról nem beszélek. |
„Vallomás”-ait nem lehet kézbevenni, |
ezt a látszólag könnyekkel telesírt, |
valójában takonytól tocsogó |
Zsebében pedig a Kontraszociális szerződés,
|
meg egy kis kígyótojás: Robespierre. |
(Rovására legyen írva: ő nemhogy |
előrelátta, egyenest ezt akarta.) |
|
Visszatérve az emberekre, |
nem is oly nagy baj, hogy nincs filozófiám. |
Zsebórám, trezorkulcsom, Uzi-géppisztolyom, |
hétvégi házam, horgászengedélyem, |
harzi kanárim, logarlécem, gégetükröm. |
Az a fontos, hogy a sör legyen elég hideg, |
legyen az embernek tiszta inge, |
a bécsiszelet mellé legyen citrom, |
a felesége örüljön az új blúzának, |
a nap süssön, de módjával, |
járjon a szellő… néha egy futózápor |
|
Elintéződik majd magától. |
|
|
Ez van
Hát bizony, egyre hülyébbek leszünk, |
de legalább lassacskán veszítjük el az eszünk. |
És a legvégén, talán jóllehet tétován, |
mint egy pongyolán kimért sütemény összeáll |
egy félig rántotta, félig kocsonyaszerű halál; |
hagyassék figyelmen kívül a síri habcsók, |
halálnapi tortánk, a „Happy deathday to us!”, |
meg a megözvegyültnek a kézfogás, a kézcsók |
– nemi hovatartozásának megfelelően, |
az „őszinte… izém” sem mellőzhető semmiképpen. |
Én imádok temetni, izzasztó hidegben és vacogtató hőben. |
Az végülis jó érzés, hogy ő halt meg, nem én |
(bár ő a főszereplő, abszolute övé a placc, |
én meg még csak üledek, mint kávé alján a zacc.) |
Bár én sem akarom túl soká húzni-halasztani, |
csak kíváncsi vagyok: hátha még történik valami. |
|
Love story
Dalos Rimmának
Még nem. Most nem. Már nem. |
elveszejtjük aktualitásunkat. |
(„Ha akkor nem, akkor most már nem.” |
|
Szerelmeink
Leginkább az ad hoc félrebaszások, |
hézagkitöltés két unalom között, |
egymás partnereinek elcsábítása |
(csak hogy mégis legyen valami sava-borsa |
a szexuális üzemi konyha főztjének). |
Meg bennrekedés, ottfelejtődés |
másfélévtizedes házasságokban, |
szórakozottságból, lakásmizériából, |
vagy a nagy édesmindegyből kifolyólag. |
Egyszer, hogy múlassam valamivel időmet, |
megpróbáltam összeszámolni: hány nőm volt. |
Egy naptár névnapjegyzéke segítségével |
beazonosítottam százötven valahány nevet. |
Ez ment. A névmemóriám még mindig kiváló. |
Csak éppen arcokat nem tudtam hozzárendelni |
a nevekhez, sőt helyet, időt, alkalmat sem. |
Ez hát az én regiszter-áriám, amit, |
Leporellóm nem lévén, magam dallottam el, |
snassz időszak adekvát donzsuánja. |
Szerencsére, ebből is kivénhedtem, |
már csak a szívem, májam, prosztatám, |
satöbbim álapotával foglalkozom; |
az öngyűlölet is alábbhagyott, |
(ami mellesleg a gőg és becsvágy álorcája volt csak: |
egyszerűen nem bírtam beletörődni, |
hogy én sem vagyok különb, mint a többi szar. |
Mint embertársaim.) Mindezen túlvagyok. |
a feleségem, a gondolkodás meg az írás. |
S ha meggondoljuk, ez nem is kevés. |
|
Tévutak és zsákutcák
Tévutak és zsákutcák, mondanám |
most, de nem így vélte absztrakt eszünk ezt hajdanán: |
mint a szellemi rákkutatás pioneerjai |
Occam borotvájával hittük a fölös lényegeket irtani ki. |
Viviszekáltuk gyógyulása érdekében a marxi tant, |
micsoda konzílium volt: Descartes, Hume, Berkeley, Kant! |
Samuelson, Keynes, August von Hayek – micsoda nagy nevek –, |
de az Istennek sem akart gyógyulni az öreg; |
próbálkoztak – nevetség! – a Lenin Fohászati Művek |
sarlatánjai is, de csak szaporodtak a cerebrális nyűvek. |
Meg kellett vizsgálnunk gnoszeológiai nyirokcsomóit |
– aggasztóan duzzadtak –, hogy eljussunk a gócig |
„és tovább”. Eljutottunk. Sóhajtva kiszedtük a tupfereket, |
az érlefogókat, a kendőket, a csipeszeket; |
egy nyílást, sipolyt azért |
hagytunk, hogy a fakadásig megért |
fekélyből kifakadjék a sárgás inkonzisztencia-váladék: |
S aggódva hallgattuk a visszavarrt |
szervekből morajló logikai üzemzavart. |
Próbálkoztunk sajátvér-infúzióval is: |
hátha az ifjúmarx-plazmától lesz az agg újra friss. |
Ha jól meggondolom: futottunk a szellemi Tőkénk után, |
vertük tudományelméleti mellünket, mint egy orángután. |
Nagyon okosak voltunk: ebben állott a hülyeségünk. |
Habár: veszélyes esélyességünknek köszönhettük méltó végünk, |
meg persze annak, hogy voltak tanult ellenségeink, |
akik tudták, veszélyesebb a tömjénnél a fing. |
És akkor villámcsapásszerűen beért: |
hogy mi volnánk a ’68-as nemzedék. |
Tudom jól, hogy senki nem tud „villámcsapászerűen beérni”: |
mi mégis így lettünk kölyökből férfi, |
behajtottunk vadul egy zsákutcába, |
aztán mögénk álltak félelmetes fehér Ladák, |
kérdésessé vált, hogy jobbra át? balra át? |
S bizony férfimunka volt hátramenetben kiférni. |
(Közben hős, álszent, bigott Mesterünket visszazárták a pártba, |
de ettől még a gyakorlat filozófiája a gyakorlat részéről maradt pártában.) |
Kezdett átlépni rajtuk a rossz értelemben vett élet, |
de az utolsó utáni pillanatban még kétségbevonatott a kritikai elmélet: |
megiratott az Ueberhaupt, |
ez a tudományelméleti knock-out, |
a dolgozat remekbe sikerült, |
Marx Károly Tőkéstül a padlóra került, |
ám a pártos boxbíró mégis rájuk számolt tizet: |
a kenguruk országába kénytelenült távozni a Tiszta Ész, |
a szerzőtársaknak is kijutott itthon ázott lódenkabátként kőnehéz |
Én, szégyellem, de megúsztam aránylag jól: mire |
kirúghattak volna a filozófiából, |
áteveztem a líra hullámtalanabb vizeire. |
(A magamfajta vén zsidó száraz lábbal átlábol |
a legvérvörösebb tengeren is.) |
Epilóg: Hetvenkettő tavaszán |
ültem az Európa teraszán, |
az Ueberhauptot rágtam mintegy két hónapon át, |
csócsáltam, emésztettem a művet – és magamat, |
míg végre fölleltem a rejtett hibát: |
hogy ugyanis überhaupt nem lehet |
létrehozni egy kritikai elméletet. |
Mivel az elmélet bármily igaznak bizonyul, |
ebből cselekedet sehogysem sequitur: |
feltündökölhet vakító fénnyel az Igazság, |
lehet gyönyörűséges, plasztikus vízióm, |
de ettől még marad szabad decisióm: |
a tevőleges faszság, vagy gazság. |
A gyakorlat kérdése vigasztalanul nyitott marad: |
sajnos van szabadság, van szabad akarat. |
|
A felismerés
Cserzettbőrű propellerkapitány |
voltam a történelem egyik helyi járatán. |
Révbe értem. De ez kötelesség, nem érdem. |
Itt vagyok, és az egészet nem értem. |
|
Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak. |
Elvették a kedvenc játékomat. |
|
|
Alternatíva
félni, mint megijedni.” Biztos? |
Ne hamarkodjunk el semmit, és főleg |
ne bízzuk magunkat avatag közbölcselemre, |
mely látszatra: ropogós sósmandula, |
ám ízét illetően: avas vízilófülzsír. |
|
Mérlegeljünk tehát. Igen, mint a kalmárok |
tudtak volt mérlegelni össze régvolt piacokon |
pézsmagereznát pengeacéllal, |
tokhalikrával; nemkülönben |
régvert ezüstdinárt fiatal datolyával, |
szívós szűzhártyát brabanti csipkével, |
egy font pávaszemlepkeszárnyat |
egy font ólommal, kínai napernyőt |
az árnyékával. Mármint nem azzal, |
amit ád, hanem azzal, amit vet.
|
|
1. Félni mindig lehet. Huzattól, például, |
vagy hogy lekéssük a közelekedési eszközt, |
vagy hogy a feleségünk félrenyel, |
torkán akad a csirke törőcsontja, |
beléfúródik a nyelőcsövébe, |
s miközben mi komótosan hörböljük |
jéghideg sörünket, pozitív életérzés! |
a narancssárga ponyva alatt és által |
finoman beállított verőfényben, |
a napisajtót is unottan már félretolva – – |
beverte a fejét a csaptelepbe, |
elvesztette az eszméletét, és a |
zuhanyrózsából oly szerencsétlen szögben, |
hogy az orrlikaiba és a szájába. |
Hagyom oda a söröm (futtában azért fizetek), |
jól bevágom a fejem a kertajtóba. |
Gyorsan fel, két emelet! Mi az |
Töketlenkedés a kulccsal. Nincs kulcsrazárva… |
|
ÜI a kompjuterénél, és kávézik a drága. |
|
(Korollárium ad 1. Félni nem nagyon szoktam, |
nagyon még soha. Ez nem erény. Inkább |
egyfajta adottság, úgy értem: hülyeség: |
„pillanatoknak élés” – beleértve, természetesen, |
a saját utolsó pillanatomat. Azt meg |
Bátorságosdim tehát tétnélküli. |
Ja, hogy a közbeeső pillanatok?) |
|
2. Mint a fentiekből kitetszik: |
félteni viszont tudok. Ez pedig |
veszélyes vagy legalábbis gyanús képesség |
(szülők, utópista diktátorok), |
menjen mindenki a maga útján, |
fűrészelje maga alatt a fát, |
abba viszont igyekszem beavatkozni, |
hogy kapjanak-e fűrészt, ásót, |
és kikötöm, hogy hagyják békén a fát. |
|
3. Megijedni olykor helyénvaló. |
Feltéve, hogy mérlegeltük a megijedés |
helyén- s idejévalóságát. Például: |
Skorpiót észlelek a hotelszoba |
fürdőkádjában – amikor épp belelépnék |
a ballábammal, és visszarántom, mielőtt… |
Ilyen esetben még egy kis cirkuszt is lehet |
csinálni: hívni a recepciót |
(bemutatni a fapapuccsal agyonütött skorpiót), |
ebből kijöhet egy mély bocsánatkérés |
vagy egy híg kártérítés az elszenvedett |
ijedelemért. (Prémium azért, |
hogy nem náluk kaptál szívrohamot.) |
Viszont: megijedni olyankor, |
ha jobbról előznek, s a szembesáv telített, |
|
(Korollárium ad 3. A megijedés feltétlen előnye |
a félelemmel szemben, hogy rövidebb ideig tart.) |
|
4.Most persze passzolna ide egy olyasféle zárókorál, hogy |
|
De jó is volna, olyan korban élni, |
|
hol ijedségre nincsen semmi ok, |
|
ahol majd nem kell semmitől se félni, |
|
hol nincs hideg, és nem vacog a fog. |
|
|
Ó, jöjjön el az Operettfinálé, |
Ó, jöjjön, drága Világegyetem, |
ígérem most már nem leszek oly málé – – |
hanem azt mondom: Kuss! Elég legyen! |
|
|
Smiley reggelije
Elomlik az ember szájában, |
|
Új év, új gyilkolások, cselszövések, |
amik újabb gyilkolásokhoz vezetnek; |
hiába becézik ma logisztikának: |
kés, damil, hangtompítós pisztoly, |
ebben végződünk, mint körömben az ujj. |
|
Egy „helyi” háborút kirobbantunk |
a saját helyi érdekeink védelmében. |
Hergelj fel pár száz hülye indiánt, |
kicsit lövöldöznek, azt hiszik… |
Aztán jön a hadsereg hernyótalpa. |
A külügy elhatárolja magát |
(mellesleg tényleg nem emlékezik, |
hogy mit is gondol tulajdonképpen, |
mert közben a politikai mező |
|
Nyugdíjas vagyok. Méz aranylik, |
szőlő szemez velem, vajgolyócskák, |
piritós damasztszalvétában, |
Ülök a téliesített verandán, |
kockás skót takaró vén térdemen. |
Az ablakon át mókusokra látni, |
fantasztikus, ahogy fürkésznek, szaladgálnak. |
|
A francba! Megvan még a jó öreg Waltersem! |
Meg a tizenkét hamis útlevelem, |
amit basztam leadni, amikor úgymond |
Seggfejek. Van pár tízezer fontom. |
Ez az én akcióm lesz. Senki |
Sir Ez meg Az. Most majd meglátják. |
|
Végre valamit majd jóvá teszek. |
Mindig csak a parancsok, most |
egy uram lesz, a lelkiismeret. |
többé Istent, csak embert… |
|
Bassza meg! A méz mindig a szakállamba ragad! |
Hová is? Valamelyik …-isztánba megyek. |
Ott ismerem az összes megkenhető ügynököket, |
majd azt hiszik, meghülyült az öreg, |
nyilván lábába száradt az esze, |
de ha adok ezer fontot, nesze, nesze! |
Akkor lesz hálózat, infrastruktúra, |
TNT, madzag, kiképzőbázis, minden, ami kell, |
dezinformátorok, kettős ügynökök, |
szükséges áldozatként bájos kicsi nők, |
és akkor elbánok akárkivel. |
|
Miket is beszélek itt össze-vissza? |
Hogy nem szégyellem magam? |
Egy életen át áltattam magam. |
De akkor legalább nem holmi eszmét |
szolgáltam, csupán csak egy hivatalt; |
jóllehet akkor is áltattam magam, |
azt képzeltem, hogy rosszból lesz a jó, |
így lettem odvas, szárazon koppanó dió. |
|
Hogy néznek ki az olvadt vajgolyók! |
Megposhadt a posírozott tojás is, |
s az egykor pompás piritóskenyér, |
mint vénember- vagy csecsemőtenyér, |
a szilkében megikrásodott a méz. |
És én? Mint a dzsemen a hirtelen penész. |
|
Az egész világ megpenészedett, |
de alant forr valami, nem tudom, |
hogy mi, vagy inkább nem akarom |
tudni, mivelhogy nagyonis tudom. |
|
No, jer hű Waltersem, sohasem vettelek |
igénybe, na, ne könnyezz, vén gyerek, |
ez a sok ész hiúnak, hülyének bizonyult, |
tolong a jelen, üres urna a múlt. |
Gyerünk, Walters, ehhez nem kell szülész, se bába, |
elintézzük a könyvtárszobába’ |
|
|
Nemnemnem
Felelős hülyék és felelőtlen gazemberek |
virágkora. Nem! Nem! Nem! |
Ez nem kell nekem, ezt nem akarom! |
A kérdőjelek helyénvalóbbak lennének. |
Az öngyilkosság viszont nem kiút. |
Illetve „ki”-nek „ki”. Csak nem út. |
Úgy néz ki: hovatovább nincsen hova tovább. |
Valamikor akartam valamit többedmagammal. |
Illetve ez hülyeség: fordítok, lektorálok, |
ténykedem. Tehát tényező vagyok. |
Ha akarom, ha nem. Vagyis, gyáva vagyok. |
Nem merek a belső sötétbe ugrani. |
Inkább elüldögélek a Hotel Abgrund teraszán, |
és nem mondom, hogy Nem! Nem! Nem! |
Iszom a sörömet, és verset írok, |
élvezettel szívom a cigarettám |
(vagy ha nem is élvezettel, de szívom). |
És? Pereg a homokóra, és múlik el az élet. |
Ez még aránylag jó. Egyébiránt: |
És nem tudom mondani, hogy nem! nem! nem! |
Feloldódik minden egy nemigenben. |
|
Római elég
Mostanság hallgatok, eltűnök, eltünődöm, |
olykor – önnön agyrémem – földerengek |
kimért chiméraként öfényesítő lakkcipőmben, |
osztrigát szürcsölök e zord időkben |
– éheztem eleget ifjúkoromba’ |
hadd legyek most már én részvétlen és goromba, |
éppen elégszer kisemmiztek, megaláztak, |
a világ úgy viselt el, mint hőmérő a lázat, |
hülyének véltek, mikor a szívem lázadt, |
ezért növesztek tehát csigaházat |
lelkem köré, hogy ne lássék az alázat, |
az inkorrekt szenvedés, az öntetszelgő szégyen, |
hogy hajh miért, miért, miért nem éppen |
én vagyok a szenvedő alanya ennek |
a nyomor-nyelvtannak, amelynek szabályai szerint szenved |
embertársaim bő egyharmada, |
gyerekek, nők, csecsemők garmada, |
ezt nem veszi be a gyomrom semmiképpen, |
(talán ezért élek többnyire semmin vagy pépen). |
Egyenlőtlenség! Testvérietlenség! |
Ja, szabadság az van. Tessék élvezni! Tessék! |
|
Csak a Mari maradt
Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt, |
itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat, |
holott pimasz harkály, holott ázott veréb, |
randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp. |
Alapjában véve nem énekesmadár, |
mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár- |
ja énfelém, ha fele lehetek, |
miértvoltomra ő, csak ő a felelet. |
(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?) |
Ezért udvaroltam meg kiskegyed, |
hogy legyen nekem egy gótikus kastély, |
ám belsejében egy rokokó estély, |
legyen misztériumjáték és maszkabál, |
féltékeny férfi, aki ordibál; |
kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj |
– érintése életveszélyes, hozzá ne érj. |
Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz, |
legyek neked a sör előtt a sósperec. |
|
Mari bűnei
Mari mindig betöközi a cigarettát, |
ez még úgy-ahogy megbocsátható lenne, |
de másfél perc alatt megfürdik, |
és tíz másodperc alatt fel van öltözve. |
Ez az activité-rapidité ejt engem mibe is? |
Hát leginkább kétségbe. Én egy fél pohár sört |
vagyok képes meginni, amíg ő |
megszervezi a hátralévő életet. |
Így odietamózok vele, magyarán gyűlölöm és imádom: |
hatékony dög. De azért én is vagyok valaki, |
és mondhatni: nem játszani születtem. |
Sapienti sat. Bízom, hogy ért a szóból. |
Mert eltekintve az eltekintendőktől |
|
Csakamari
mint egy japán küzdősport |
(vagy ételspecialitás) neve, |
holott csupán egy tóteredetű |
kis hölgy iránti szenvedélyteljes |
és kizárólagos elkötelezettségemnek |
Elferdült hajlam is tuladjonítható nekem, |
mert az említett nő elég csámpás, |
márha vonatkozásában lehet |
egyáltalában lábakról beszélni. |
De köze van! És bokáig érő |
szoknyában szalonképes, mi több, reprezentatív. |
(A közét úgy értettem, hogy mindenhez: |
közügy, közüzem, közjó, Közért, Köjál |
és minden „köz”-zel kezdődő dologhoz |
/például: közöny/ köze van.) De ilyennek szeretem. |
Hiszen, ha másvalamilyennek szeretném, |
értelemszerűen nem is Őt szeretném. |
S ez okot adna a találgatásra. |
|
Tengerparti elég
Te női mivoltod fogyatkozásával |
küszködsz verejtékezve – hosszú kín, |
mert nagyon nő vagy –, én meg a |
férfiasságom maradékát őrizgetem: |
döntőképesség, gyors ügyintézés, szükség esetén erély, |
ilyesmikre gondolok csupán, a hím |
elrestült bennem, és nem is restelkedik |
petyhüdöttségén. Ész? Még egy kevéske. |
Erő? Annyi sem. Oly szent akarat? |
Nyista. Nuku. Már egy szemernyi sem. |
Úgy értem, hogy nem szent. Bátorkodom |
szorítkozni a természetes önzésre |
(bármit is értsünk azon, hogy „természetes”). |
Fiatal hölgy nem kell: vagy lelkes liba, |
vagy pedig csak a pénzemre pályázik. |
Te csak beosztani akarod a pénzemet meg engem is, |
de tapintatosan. Tehát viseltes bár, de elviselhető vagy |
(elvben és többnyire): ez most egy bók volt. |
Mondhatnám: tárgyilagos és visszafogott |
szerelemnek megemésztő tüze bánt, |
s minő egybeesés! kedvenc virágod a tulipánt. |
Én penig alkoholista vagyok, mint Cs. V. M., |
csak én testben jutottam el a kupresszusos partokra, |
nem a gümőkór lázhullámain. |
E sorokat is egy olajfák övezte, |
tengerre néző teraszon írom. |
Petőfi meg sohasem látott tengert, |
ami mégiscsak égbekiáltó disznóság |
(már ha volna értelme beleüvölteni |
Isten vattával bedugott fülébe.) |
Shelley belefulladt. Én a kelleténél jobban úszom. |
Van pénzem. Mi rosszat mondhatnék még magamról? |
Ritkán tisztálkodom, gyakran piszkoskodom. |
Van étvágyam és ízlésem, szeretek |
középnagylábon élni (ez elkerülhetetlen is, |
mert negyvenhármas lábam van), sőt, |
minden megszorítás és peremfeltétel |
nélkül szeretek élni, csak úgy, mint az állat. |
Ráadásul a haláltól sem félek. |
Egyfajta orvosi kíváncsisággal |
regisztrálom az életfunkciók |
fokozatos apadtát/megszűnését. |
Wittgenstein megkerülte a problémát |
(„A halál nem eseménye az életnek.”) |
a lapos definíciós megoldásával. |
Na de a haldoklás. Az bizony |
esemény. Méghozzá a javából! |
Mennyi izgalmas és tovább nem adható tapasztalat! |
Hozzá fogható csak egyszer akad. |
Hogy képzelhetném, hogy mindezt megúszom |
s e törekvő világban lehetek |
szándéktalan, szelíd és élveteg, |
hogy békén sörözöm, vagy szürcsölöm az ouzóm, |
és a megérdemelt büntetés elmarad. |
|
A történő semmi
Napfény, lombzúgás, szellő, |
nyírott pázsit, a cseresznye érik: |
kutyák, macskák, galambok |
(és persze a respektív ürülékek), |
a világgazdasági egyensúly is előbb-utóbb. |
Van minden, és van úgyis, hogy. |
Hölgyem haja aranylik, szakállam és hajam |
koromhoz éppen illően ezüstös. |
A redőny nem szakadt le, és a halkonzervet is |
sikerült a háztartási légkalapáccsal kinyitni. |
Alig harmincöt Celsius fok van árnyékban. |
Van vonal (áram-, többpárt-, telefon-). |
És lám! Mégis! Mégis! Támad a hiányérzet. |
De mi után? Ez itten a bökkenő. |
Hisz mindenkit a pokolba kívánok, |
s az égvilágon semmire nincs szükségem. |
Kis nő? Könnyű kaland? Ugyan! Ebben a hőségben? |
Meg különben is: bonyolítsam az életet? |
Hát nem elég az, ami van: a történő semmi? |
Végülis boldog vagyok: nejem merő kedv és nedv |
izzad, mint a ló, s kedvdús mint egy hintaló. |
A külhoni történések az emberi nem |
globális hülyeségi indexének megfelelően alakulnak. |
Javakra nincs szükségem, anyagcserém |
oly szerencsés, hogy a levegőből (meg némi sörből) |
is megélek, és mégis! Mégis úgy érzem, |
hogy nagy folyamatoknak álcázott SEMMI történik. |
Persze lehet, hogy nem látom a fáktól az erdőt, |
(igaz, hogy fákat sem látok). Lehet, hogy |
látszerészhez vagy lélekbúvárhoz kéne mennem. |
|
Sáráról
Odafönt, idelent, földön-egen többé sose látlak. |
Péntek van, péntek, soha már számomra vasárnap. |
Fekszel a konyha kövén. A lakás tele gázzal. |
Hagytam, hogy meghalj. Gyászdallá sötétül a nászdal. |
Tettem, amit tettem. És nincs mentség, se bocsánat. |
Sajnos bűnhődés sincs, csak jártatom itt hiába a számat. |
Elúntam a formát is, mindenből elegem van. |
Nuku már hevület. Csak izzadok, és melegem van. |
|
Félgyászjelentés
Az ablakból, ahonnan tükröződöm, |
egy fáradt, öreg arc néz vissza rám. |
Tekintete döglődő légyként ődöng |
szemüvegemnek piszkos ablakán. |
(Jaj, hány szemüvegtörlőt hagytam el, |
dehát vesszen, aminek veszni kell. |
Úgysem vagyok semmire tekintettel, |
s ami még (egyáltalán) van: az hátra; kint; el.) |
|
Egyszerű, dalszerű
Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak. |
Nyitjára nem jutok a kódnak, |
és mielőtt még meghatódnak: |
az anódnak, meg a katódnak, |
|
Boldog szerettem volna lenni, |
mint mindenki; vágyam csak ennyi, |
aztán már boldog sem. Csak Én. |
Boldogtalan, vén, hiú lény, |
és az értelmét megkeresni, |
hogy mért vagyok egyáltalán, |
s mért épp fiú, mért nem leány? |
|
Lesz, ami lesz. Van, ami van. |
De úgyse hagyjuk annyiban. |
Volt, ami van. Van, ami volt. |
Mi meg jól elvagyunk. Pedig… |
Nem lesz már semmi úgy soha. |
|
Maradjunk mégis annyiban: |
|
|
Semmi se lesz már úgy
Eltelt ismét egy kis darab élet, |
Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt, |
hat könyörtelenül a centrifugális erő, |
vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj, |
Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak, |
megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen. |
Minden olyan végtelenül idegen. |
Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán, |
sőt már síremlékét is belepte borostyán. |
De ne búslakodjatok, édes feleim, |
az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín. |
|
Ha minden kötél szakad
„Nem tudtam mire menni Stanley-vel.” |
Mondta a regényhősnőm. Az a baj, hogy én se. |
Mondom én most meglehetősen utólag és meg |
késetten, sőt megkéselten (előfodrul <sic! sicc> ilyesmi, |
mint most a vékonybelem). Nem sok |
időm van … hová is, ja igen előre,
|
mert hátra, az kérem szépen: |
roskad rám dögivel. Az van. Múltam. Rovott. |
Mint mindenkinek. Ember voltam (végtére is? valahol? |
valaha?). Kinek mi köze hozzá? |
Nehéz volt az élet. Én is nehezítettem. |
Másokét, persze. Már ahogy ez lenni szok. |
Hát eképpen lettem ily tündöklő zsebpiszok |
(a barátaimnak: „pipamocsok”). Zárójel zárva. |
Mint a boltok vasárnap délután. |
Az összes lehetőség már kizárva: |
anyám még él, így nem lehetek árva. |
Sem. Úgy tetszik, afféle sem-sem vagyok, |
félelmemben el-eldalolgatok; |
voltaképp azt akartam csak mondani: |
hogy a legkevésbé sem mindegy, hogy a kötél |
vagy kötéltáncos lába alatt szakad. |
|
Vagyok, mit érdekelne
Mikor nem írok verset: nem vagyok. |
Illetve úgy mint hulla körme és haja, |
valami nő tovább, de nincsen valaki, |
nincs centrum, én, nincs „szervező közép”. |
A versen kívül nincsen életem: |
a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok, |
s elég ritkás, fogyatkozott e létezés: |
füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés |
– az is mind ritkábban. Torkig vagyok, |
és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is. |
Persze egy fácán vagy egy őzgerinc, |
vagy egy egészen zsenge, rózsaszín malac, |
citromszelettel a szájában egybesütve, |
netán lazac – az ilyesmik még lázba hoznak, |
fokhagymával pirított osztriga (persze csakis |
aznap halászott, friss sellőpicsa). |
De ez sem old meg semmit igazán. Mert igazából |
mégiscsak költő volnék – hogyha lennék. |
Átmenetileg a politika megoldásnak tetszett |
(na, hogy tetszett az túlzás: annak tűnt). |
Aztán kitetszett, hogy csakis elméletileg érdekel: |
az elméleti politizálás meg… mit mondjak, |
olyan mint zokniban lábat áztatni. Hiába: |
költő vagyok. (Ez nem kérkedés, inkább diagnózis.) |
És mi az, hogy „mit érdekelne…”? |
Hát mégis, mi a frászkarika érdekelne? |
Persze van Mari, meg néhány tűzönvízenát barát, |
de nékik is csak mint költő létezem, |
illetve én csak ilyeténképpen tudok létezni számukra. |
Költőnek lenni: örökös rettegés. |
Hátha ez az utolsó. Ez a jutalomjáték. |
Nos, ilyenek a profi kínjai – ha költőnek |
küldetett el e lélegző világra. |
Ha kivénhedt, nem lehet edző, szakértő, manager, |
nem eszközölheti a stadionban |
|
|