„Ötven felé”
Tekintve a szívem, a tüdőm és a májam |
állapotát, hatvanhárom (pluszminusz |
két) évek gönnolok, valószínűsítek magamnak. |
vagy nagyon önfeledt lesz. |
|
Az áhított tökélyt elérni nem fogom. |
közelébe sem férkőzhetek. |
Szépség, boldogság: ilyesmivel ifjan sem |
kecsegtettem magam; illetve igen |
(hogy még ilyen vénen is hazudok!): |
erre ment rá, pazaroltatott el |
de azt tényleg nem gondoltam, |
elérhetőek ezek a „-ságok”, „-ségek”, |
|
Véltem volt ifjúkori szertelenségnek |
|
Most már tudom, hogy igazam volt. |
|
De megváltozni mégse nem tudok. |
Köpönyeg előtti esőre várok |
az időt-látott pásztorok szerinti |
évszázados aszálynak közepette. |
|
van úgy is, hogy nem süt, |
hol északi, hol délszaki szél fú, |
és mégis, mégis ezek a túlzások folyton! |
A költőket be kéne tiltani.) |
|
Mármint a múltba. Ha már így |
szóba hoztam az ötven évet, |
akkor ez illendő, sőt némileg elváratik. |
|
egy igen híg, mócsingokat is |
badella-gulyást látok magam előtt, |
szétfőzhetetlen, édeskés-üveges |
burgonyahasáb bukdos le-föl: |
lányok, később: nők (még később: gyerekek, |
következményként, súlyként; |
terhükre csak az anyjuknak voltak; |
ennyit a pontosság kedvéért). |
|
Tudok főzni, szeretek még… |
– de már nem(igen) tudok, |
valaha verset írni is tudtam. |
Mindenesetre: mondták. Látásom romlik, |
autót, országot vezetni már nem mernék, |
egy alkonyati lépcsőn is óvatosan |
minden meredélytől (20 centitől fölfelé), |
és nem bírom a csípős ételeket. |
|
Ötven év. Olyan nagy számnak tűnik. |
(Pláne, hogyha félszáznak mondanám, |
vagy 0,05 évezrednyinek.) |
Holott: hullong, mint a pernye, |
nyúlik-szakad, utálatos!, mint az ökörnyál. |
Itt van. Itt van. Rám terpeszkedik, befon, |
pedig valami telítettnek-szépnek |
gondoltam ezt a kerekded számot, |
jóllehet tudhatnám: mindig tévedek, |
Ez csak egy szám a számegyenesen, |
folytonosság, monotónia, megbízhatóság, |
|
|
|