Göröngy
„Végre egy nő, akinek a halálában |
Tulajdonképpen ez volt az első |
gondolatom, de a fiamnak, |
aki a hírt közölte, a telefonba |
valami olyasmit mondtam, hogy |
„Holtában sem tudom kevésbé |
nem-szeretni anyádat, mint amikor még élt.” |
vagy valami ekvivalenset. |
hullajtottam képzetes sírgödörbe, |
a lyuggatott, fekete bakelit-fedlapon át |
|
(Nem akarok jobbnak látszani, |
mint amilyen vagyok. De rosszabbnak sem. |
Bizonyos dolgokhoz viszont |
egyszerűen (?) nincs érzékem. |
Ezek a dolgok – sajnos vagy sem – |
Beszélik, hogy sokszor „kiadom magam”. |
Pedig az egész, amit csinálok, |
nem valami jajde személyes. |
Ellenkezőleg: a legszemélytelenebb, |
mint az endokrin funkciók. |
Csak úgy látszik, ezt olyan zsenáns |
tudomásul venni. Bár tudnám: miért?) |
|
Nyúzott és visszataszítóan elesett volt, |
amikor utoljára találkoztunk, |
a járomcsontjára szikkadt bőrével: |
ennyi maradt az egykor kedvesen telt |
nézegettem, amig ő az üres |
kávéscsészéjébe meredve beszélt |
halk, nazális, tárgyilagossá fátyolozott hangján. |
Valamit tisztázni vagy kérni akart. |
Majd egy úgynevezett óvatlan pillanatban, |
kézfejemre tévesztette a tenyerét; |
nem húztam el a kezem, néztem |
a lakkozott körmű ujjait: |
|
|
|