El nem küldött levél

Hiányzol, vén varnyú, formatökélynök,
reszelős hangod,
általában és engem különösen
korholó pillantásod az üvegpajzs mögül,
komótos megbízható rosszkedved; nejed
főápolónői méltóságtelje is,
amint derengő mosollyal
áthalad e túlzsúfolt rákkórház
bűzlő folyosóin, irgalmatlan nővér.
Remélem, én is Néktek. Már az iskolában is
notórius hiányzó voltam, és
ahogy az évek telnek-múlnak, ez
(mármint a hiányzás) előbb-utóbb
visszavonhatatlan és abszolút
képességemmé leend. A jelennemlét.
Addig is: Drágáim,
ide s tova a szél lótása-futása,
céltalan, mint az ebeké
az irdatlan, gazos kertben,
változatok,
ecsetre-száradt esték,
reggelek ragyogása.
Magányunk szurokéje.
Napszakok, holdszakok.
Emlékszel? „Ojvé, mekkora fasz!”
– gondolhattad rólam, amikor V. M.-től jövet
a Ferenc József (Szabadság) -híd felé haladtunkban
szóvá tettem V. I. londoni
verseiben a tőkés társadalom
ellentmondásainak kinemdomborodását. Istenem!
Hatvanvalahányban; utóbb alaposan
(gyökeresen, tövestül – mondhatni)
leszámoltam ezzel a korszakommal.
Hát ez. Tanulság: nuku. Csak
üdvözlet és kézcsókom.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]