Semmi különös
Minden folytatódik tovább |
|
Reggeli
Jacques Prévert költeménye nyomán
Anélkül hogy egy szót szólna |
Amiben a kávéjához a tej volt |
Amiben a tejeskávéjához a cukor volt |
Anélkül hogy egy szót szólna |
Anélkül hogy egy szót szólna |
És elnyomja a hamutartóban |
Anélkül hogy egy szót szólna |
Az esőkabátjában kalapjában |
Anélkül hogy és anélkül hogy |
|
A.-hoz
Úgy támaszkodnak, oly előnyös |
pozitúrában a szilárd, ám kecses |
bölcseletre, mint egy komód sarkára |
valami századvégi fényképészműteremben, |
körötted a sértékeny férfiak, |
az önmagukra eltökélten törők. |
|
egy magánál különb másat neked! |
– Hisz oly semmire-ajzottak. |
|
A helyzeten, amit a férfi |
mindig otthagy, mint a vetetlen ágyat, |
|
|
Ballada
az éjjeliőr zseblámpája bujdokolt. |
Elengedtem az ablakkeretet. |
Hátamnak feszült a szoba. |
álombeli mondattá vált a mély |
Ölelgettek és hangoskodtak, |
ajándékozó karok fogtak át, |
ellepett a feszélytelen gyalázat, |
|
A pillanat
(egyik lehetségesebb, mint a másik): |
Már, persze, föltéve, hogy |
|
De ez talán nem is olyan lényeges: |
|
|
Ábránd
Szeretnék klasszikus, lezárt |
rendet vinni a pusztulásba; |
remény a jóra: már kizárt. |
Haljak meg úgy, hogy más ne lássa. |
|
Aki majd csontomat kiássa, |
Isten mindegyik képe-mása. |
|
S mennyország azért nem lehet, |
illetve nem szabad, hogy légyen, |
velünk maradna mindenképpen, |
|
visszája sem kell: a pokol |
(abban volt-van-lesz némi részem |
– deszka nyüszít a láncfűrészen) – – – |
|
készületlen s mindenre készen |
|
|
A 301-es parcelláról
Az állatkerti dögökkel együtt? |
Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik? |
A kötél szelídebb, mint az elaltatás? |
Én nem felejtek (nem fenyegetőleg |
mondom ezt: ilyen a természetem: |
|
Másrészt mit is kívánnék magamnak, |
ha – ha-ha! – halott lennék, |
és visszalátogatnék ide, mint kővendég? |
Hogy hagyjanak már békén. |
A kegyeletre szarok. Az élőkkel |
kellett volna irgalmasabbnak lenni |
(élni hagyni őket). Most már késő. |
|
A halál ellen nincs remedium: |
özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek |
nincs jóvátétel. Nem érdekelnek |
a hóhérsegédek megkésett könnyei. |
Az én szemem száraz. Nézni akarok vele. |
|
a látnivaló, de a szürkületben |
|
|
Valami ismeretlen
– sodródunk vagy törekszünk? |
|
A „Legyen minden másképp!” |
kényszere és óhaja indokolt: |
olyan hajszoltak voltunk, |
Önsajnálat sem sérelmezhető. |
Hát ki sajnált bennünket? |
|
|
Mayának
Még mindig csak „próbálok |
csalás nélkül szétnézni könnyedén”. |
|
Sőt még a „szétnézni” sem. |
|
Közhülyeséget, közaljasságot |
– talán – sikerült elkerülnöm, |
no de a magánélet? Esendőségem |
|
biztos tudata: inkább komótcipő |
az, hogy én a falon is, ha |
|
szárnyacskáját lebbenti – |
– már ha egy légynek volna szoknyája, |
|
és a nők nem nadrágban járnának. |
csak kérni lehet a bocsánatot. |
Kérni sem lehet. Nem is akarok. |
|
Távolodom-közeledem; szeretlek; |
magam számára is: fel-fellobbanok. |
Kimaradok, maradok, nyugodt vagyok; vagyok. |
|
Ha van ilyen: tébolyult nyugalom |
– így jellemezhető állapotom. |
A világ pedig? Alom? Kőhalom? |
|
|
„Jövőkép”
Nagy kérdés: hogy lehet tovább |
rontani a javíthatatlant; |
s alulról fűtik már a katlant. |
|
Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”, |
lendkerék forgatja magát; |
tudjuk mindennek az okát, |
megbontjuk a megbonthatatlant – |
|
Mint a bohóc vagy mint a pék, |
ki zsemlét süt, ki viccet el |
|
– nagy mulatság lesz így az élet – |
miért is van, hogy mégis félek? |
Kérdezek. Senki nem felel. |
|
|
Mackie Messer szonettkísérlete a siralomházban1
A félelemben megfogan a csend, |
a félelemben attól, hogy nem lehetek jó |
– mint nagy, sötét erdőben ág ha reccsent: |
a félelem mindig kiváltható. |
Ok mindig van rá. Sőt, cél is akad. |
Még sőtebb: cél-ok:2 „Üdvös rettegés”; |
fogmederből a fog ha kiszakad, |
figyelj! az is ilyen halk reccsenés! |
|
A félelemben megfogan a csend – |
fut mint a homok, köt mint a cement, |
a félelemben attól, hogy nem lehetsz rossz – |
a félelemben attól, hogy mindent szabad |
lelkiismeret-furdalást így okoz, |
mint asztallap fonákjára odacsent |
rágógumi: a szabad akarat. |
|
|
Közzene
a felső ajka pihéibe ragad, |
– vagy épp könnybelábad), |
hogy ugyanez sajtos spagettivel, |
tükörtojással, törökmézzel… |
|
Szent a béke
Ahogy nézem egy idegen erkélyről |
(nem az én lakásom; a tied se; bérelt-baráti). |
Te! Gondoltál már erre? Talán nem is lesz. |
Marad a szabad ég, meg az alatt. |
|
Szóval, ahogy nézem, hogy tünedezik |
őszülő szőkeséged át a lombözönön, |
ami meg rozsdállik (Isten tartsa meg őtet |
ilyen állapotában), mert a rozsda jót tesz: |
|
kívülről rohaszt, befelé konzervál: |
és ha a játszma végülisre áll |
– akarhatunk-e többet. Hát persze, miért ne? |
|
Akarni – ha épp akarunk – szabad. |
Akarhatjuk, mint rozsda a vasat? |
mint vas a rozsdát? elmúlásukat? |
azoknak aki én, te, ő, mi vagy? |
|
|
Nem voltál otthon. Vagy?
Nem voltál otthon. Vagy a telefon |
máshová cseng ki? Nem halok bele. |
Nana? Tényleg nem? Hát akkor mibe? |
– kérdezi a kisördög. Belefon |
|
az életembe mindenféle ez-az azt-ezt, |
elviselendőt (: ki kinek a kije), |
melegszem, fel nem; izzok, mint az azbeszt, |
pedig, ha egyáltalán valamire |
|
jó az életemben, erre lehetnék még, |
hogy mint a gyújtózsinór végigégnék, |
sisteregnék, lassan, türelmesen, |
|
és az utolsó pillanatban te is át- |
látnád, hogy – amennyiben – másként van tovább, |
s ha nem: irgalmazzon nekünk az Isten. |
|
|
Elégia
Ha nem vagy itthon, üres a lakás. |
Én csak tátongok. Üresség vagy űr? |
Csupa menés vagyok, meg maradás, |
jaj, miért hagytál ilyen egyedül. |
|
Horgon, önmagam nehezékeül, |
nagy halra várok. Lesz-e harapás? |
Konzisztens vagyok, mint egy farakás. |
Nézd csak! Madár vagy kődarab repül? |
|
Én zuhanok. Magamba, egyre beljebb, |
és nem azért, hogy némi örömre leljek. |
Vágyok egy szilárd, sík felületet – |
|
nem tart soká, úgyis meg kell, hogy haljak! |
– ez mostan a hányadik emelet? – |
Hadd szürcsöljem ki, mint az osztrigát: |
a Veleteket, Nélkületeket. |
|
|
Körül-belül
Körülbelül hét másodperc alatt – – – |
egy-egy másodperc egy-egy emelet, |
és közben emlékezni is lehet, |
két emelet közt már mindent szabad. |
|
Itt tulajdonképpen véget is érne… |
ha én elértem volna végemet, |
de nem, drágám, itt minden gyöngeségre |
utal, vacillálok, játszom az eszemet. |
|
Vacogok. Fogam koccan. Nagyon félek. |
Azt hittem mindig, hogy erős vagyok, |
bátor, hogy ezt a kín- és színpadot |
|
úgy hagyom itt, hogy olyan lesz az Abgang!
|
Na? Mondjad csak, kispajtás! Milyen is? |
Hangod a kórusban halk, de hamis. |
|
|
Visszapillantó tükör
fenyegetően jön egy kamion |
|
az ellenirányú sáv telített, |
nem lehet előzni, se gyorsítani. |
|
|
Lesz ez még rosszabb
Lesz ez még rosszabb, Irma, |
könnyet fakasztok szemedből, mint a torma, |
úgy szeretlek, ahogy már nem szabad. |
Vénülök; megy még a szerelmi torna, |
de a test egyre lankatagabb, |
ha ráparancsolok, még szót fogad, |
pedig magam: mint zápfog, hogyha korhad. |
|
Amikor azt hitted, teherbe estél, |
összerándultam az őrült örömtől, |
olyan volt, mint egy álom: estély, kastély – – – |
|
ha eszembe jut, még mindig dörömböl |
a szívem – beveszek egy Nitromintet – |
nem metafora volt ez. Rád tekintek: |
tükröződöm: én vagyok a gyerek. |
|
|
Ez esetben
Nem volt a levélszekrényben a kulcsod, |
és már sok minden történt aznap, túl sok, |
lefelé menet a lift elakadt, |
|
aztán magától továbbment – mint minden, |
legjobb fatalistának lenni a liftben, |
s gyakorolni a klausztrofíliát. |
|
Aztán még egyszer, kétségbeesetten, |
kerestem: de se benne, se alatt. |
Már mindenféle „harisnyádról egy szem”, |
meg hogy „örökre”, meg hogy „kimaradt”… |
|
Mindegy. Magában miért ne lehessen |
az ember eszelős, feminin, hülye? |
Minden jel jó, mert jelez. Ez esetben, |
|
|
Érezni általában problematikus
Nehéz, vagy mondjuk inkább így: |
nem könnyű – fosztóképzők, eufémizmusok |
emlékeztetnek a közös nyelvezetre – |
veszek egy nagy-nagy lélegzetet: |
|
utálom a múltnak azt a részét, amibe |
belekényszerültem, jobb híján, |
károkat okoznom nem adtatok |
|
Viszont most, hogy múlófélben vagytok, |
maradék empátiámmal azt sugallom: |
szublimáljatok gyorsan! Tudatom |
(bár lehet, ez kellemetlen meglepetés): |
|
|
Én itt egész jól
Én itt egész jól elszórakozom, |
sőt, néha úgy vélem, kár lenne értetek, |
sok béles ordas, utánzó majom |
híján hová lenne az állatszeretet |
|
bizonytalan tárgya. Közelebbről: |
Hiszen a hír meg is alkotja azt, akit megemlít, |
ezért nem beszél az ember az Ebről, |
|
ki csahol, csóvál, háromlábra áll, |
óriástörpe, palotakomondor, |
sosem fogja el magától az undor, |
|
pedig van esze, tudja, mit csinál. |
Kár érte? Talán. Felnőttek vagyunk. |
Mi magunk pelenkázzuk az agyunk. |
|
|
Smiley karácsonya
A férfi, aki bejött a hidegről, |
zavarban volt: hogy is lesz ez most? |
Lehet, hogy többet nem kell fáznia? |
|
Vagy legyen inkább kibogozhatatlan |
minden? Csússzanak egymásba a részletek? |
Kisvártatva ötven lesz. Aztán hatvan? |
Kérdéses, hogy lesz-e legközelebb. |
Minden menedék: csapda is lehet! |
|
Ez is. Csak tételről tételre mindent |
– mint revizor hamis csődtömeget. |
Minden, amit megmenthet, ami megment: |
csak az abszolút bizalmatlanság lehet. |
Ami nem fél, hogy valaha fölenged, |
és amit – épp ezért – veszélytelen melenget: |
|
|
Hogy elérjek a napsütötte sávig
Szokványos nyári éjszakának indult. |
Sétáltam kocsmáról kocsmára. |
Talán éppen a Nylonban ittam, |
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál |
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom, |
lehet, hogy a Boráros téren. |
reggelig vagy épp két napig tartottak, |
Mindenesetre, valahol ültem, ittam. |
(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.) |
Még nem olvastam a kocsmákban, |
nem, nem, még nem temetkeztem |
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját. |
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám. |
|
„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos |
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt. |
„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven |
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt, |
koszmós, egykor világosbarna haj; |
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas |
kötőhártya, aquamarin szemek,1
|
megsárgult, fehér műszálas pulóver, |
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő. |
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam. |
„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem. |
Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is). |
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár. |
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét |
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren. |
Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet. |
De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere, |
akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.” |
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam |
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom). |
No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj. |
Hiszen űzött voltam és zavaros, |
mint a fölkavart iszap akkoriban, és |
csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben” |
érezhettem némi álfölényt |
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között. |
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt. |
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem, |
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt |
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében. |
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom. |
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját. |
„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok” |
– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre, |
magam is csak a legszükségesebb mértékben, |
meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött. |
„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen. |
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve, |
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban |
kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem. |
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok, |
ettől viszont röhöghetnékem támadt, |
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg |
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze |
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik. |
„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival |
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta, |
„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később. |
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő |
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna. |
„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem |
volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy |
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas |
meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –, |
„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy” |
– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből, |
nem kéne a huszasod” – mondta logikusan. |
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal. |
Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”), |
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm, |
és botorkáltam fel a lépcsőn. |
Hogy elérjek a napsütötte sávig, |
hol drapp ruhám, fehér ingem világít, |
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, |
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, |
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, |
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, |
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy. |
|
|
Nem baj, elvtárs, szabadok vagyunk
végre, kicsit, félpillanatig |
hinni, remélni, szeretni, |
a hat-huszassal érkezni (hova?) |
Nem árt, ha valaki a karácsony- |
átérezi az életlen láncfűrész- |
a rugóig vásó szénkefék finom, |
maradéktalan szétporlását, |
Nedves fűrészpor keveredik |
|
Mégse bízom, és könnyezve se intlek. |
Folytonos, épeszű tevés-vevés. |
(Bosszú? Majd, módjával, és csakis ízlés szerint.) |
Nota bene: jobbak az élőhalottak |
önmagunktól nem ártana, de lazán! |
Szociál? Liberál? Sürgősen tisztázandó, de: |
|
|
Dalszöveg
mindenek csaholnak loholnak |
felejtenek igéket magolnak |
csapágy biztosíték be-kiolvad |
a pillanatok szétkenődnek |
mikor jutsz végére erődnek |
géppisztolyból tüzel Isten |
|
Önarckép 1990
állja, mert nem áll ellent: |
|
|
Egy szerződés hátoldalára
ki magamat e tesz-vesz város
|
|
ahol nem kell hogy legyek |
tevés-vevésük része, se feltétele, |
|
köveként a falnak? Hogyan |
lehetnék észre- és részvétlen, |
|
|
Valamit valamiért
Ha majd szilánkokká, latyakká repedezik |
a roppanó, felpöfögő jeges sár, |
van egy-két ötletem, hogy akkor mi lesz itt: |
remélem, hogy akkorra: nem leszek már. |
|
Az „e kettő”-ből, ami kellett, az utóbbi |
így-úgy-amúgyse: vissza-összejött |
– hiszen mint nyári ég: tündökölnek a nők, |
magára vessen, aki bennük tud csalódni. |
|
Hanem, ami az előtagot, a |
sz… ságot illeti: maf- és pornográfia |
(mókának itt nincs helye, vén hülye!) |
|
Jó. Az azért szerelmemet. Szerelmemért az életet. |
De mit az életem helyett? |
De mit az életem helyett? |
A lelki odvam-üdvömet? Kellene egy |
Instancia, amely betiltja az ilye-1
|
n nézlelőpontokat: hiszen a |
líra – végső soron – minden, csak nem logika. |
El kéne állítani a gondolkodásoma- |
|
|
Ne mondd, hogy nem
Hogy hiányzol: nyilvánvalóan helytelen. |
Valamiként az is, ha én neked. |
Törölni kellene pár szubrutint. |
Kikap-bekap. Az üresjáratok |
helyébe: nyelvtanulás, kocogás, |
elmaradt tanulmányok bepótlása: |
pl. „A filmművészet kezdetei”, |
kedelmi arithmetika összefü- |
ggése. Számrendszerek”. Baromi érdekes. |
Nem? Hát akkor mi? Folyton úgyse lehet. |
Egy férfi résziről. Ebben a korban. |
(ehhez viszont: nem lehet viszonyulni). |
Tehát? Tehát semmi. Vársz vagy várlak. |
elég érdekesek, meg a megélénkült |
reménytelenség, ami ahhoz képest, |
mikor csak pangtunk, pangtunk, |
Azért most mégiscsak jobb? |
|
|