|
November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét. „Soha többé, soha többé” –
ismételgette, mintegy önkívületben. A lakótársak csillapították.
Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre. Megsokasodtak azokban a napokban a tagkönyvszaggatók és a
fogadkozók. (Bár egy ilyen könyvecskét – fizikai értelemben – nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják csak meg! De nem
erről akarok beszélni.)
Ráadásul Szabó úr elég hamar (úgy a MUK idejére) kijózanodott, belépett az utódpártba, és idővel,
persze elég nagy idővel, mikor veszélyek már elmúlvák, piszkos munkák elvégezvék, a munkásőrzubbonyt is magára
öltötte. (Pufajkás azért Szabó úr nem volt.) Szokvány történet. Mégis. Valami figyelemre
méltó van ebben a kis epizódban. A dátum. Mert az egész más volt, amikor október huszonötödikén az erkélyen állva
svungosan leívelő fehér tárgyra lettem figyelmes, és a röppálya görbéjéből (meg kizárásos alapon) kikövetkeztettem, hogy a
később Rákosi Mátyás asztali mellszobrának bizonyuló gipszvalami csakis Vadasék ablakából indulhatott utolsó útjára.
Vadasék gesztusa a léggömbutasé volt. Vagy a – kissé elbóbiskolt – öntudat riadott fel. Régi mozgalmi emberek voltak.
Szabó úr azonban 46-os (vagy 47-es?) sodralék-párttag, minden múlt híján. Az időpont (és a helyszín) nem
kedvezett holmi pezsgőkönnyű szabadságmámoroknak.
És Szabó úr mégis ott és akkor háborodott fel, a pince többször belélegzett levegőjében, a huszonötös égők
világánál, amikor a ház a maga aknáját is megkapta már. Nem mintha célpont lett volna, csak úgy. Amikor már félnie kellett
volna.
A pillanat kétségtelenül elkésett volt praktikus szempontokból. A lépés helyezkedési értéke, sakkjelöléssel,
nem is tudom hány kérdőjelet kívánna maga után, közösségben-feloldódási együtthatója zérusközeli. A lakótársaknak, mint
mondani szokás, „más sem hiányzott”. De Szabó úr most háborodott fel. A körülmények közömbösek voltak neki. És azt
hiszem, a jelenlevők is. Ha egyedül van a pincében (mert gyakran kitódultunk a földszintre, friss levegőt venni, megjáratni
magunkat), Szabó úr akkor a poros matracoknak beszél.
Gesztusából hiányzott az „Esküszöm, uraim…” megszólító személyessége. Esetében helyénvaló a nyelvi
beépíthetőkocka: Szabó úr maga volt a fölháborodás.
Szabó úr számára tehát nem létezett e pillanat helye az előző-következő
pillanatok sorában. Felháborodása abszolut volt, eksztázisa tökéletes. Szabó úrnak igazi pillanata volt. Kiterjedés nélküli.
Amikor visszatért az „ébrenlévők közös világába”, azt sem tudta, hogy volna mire emlékeznie.
|