Alighanem
„Nem vagyunk gyerekek” – mondtad, |
pedig bizony hogy azok voltunk. |
|
sőt kifejtetlen körülményeid meddőjéből. |
Féldrágakövem, szűrt fényű, |
egészen ritka szennyezésű kristály. |
– Egy ostoba telefon! Igazán nem… |
„Igen… Igen… Nem…” – egyik kezeddel |
mint egy szűkölő piros kutyát, |
a másikkal a kombinéd ügyeskedted magadra, |
fáztál, vagy a hang elől takartad (vagy előlem) |
mezítelenségben járatlannak tetsző tested |
(nem sokat takart fenn a mély dekoltázs, |
lenn a csipke), én az ágyból |
figyeltelek, töltöttem és rágyújtottam. |
|
Aztán nagyvégtére visszabújhattál, |
de már inkább csak odakucorodtál |
a tartalékolt közös hőbe, több |
(vagy nem kevesebb) közöd volt az |
ágyneműhöz, mint nemünkhöz. |
Pedig az a „Nem vagyunk gyerekek” |
az első csókolózást szakította |
meg (hiszen közben nem tudtál volna beszélni), |
és olyan becsületesen (kacérság, zsákba- |
macska kizárva) vetkőztél, |
olyan elszántan, alaposan, |
vakmerő kamasznő: „Essünk…” |
túl már soha (alighanem). |
|
Reggelivel ébresztettél, mintha… |
Pirítós, sonka, vaj, kávé, maradék konyak. |
És a liftből és ki a kapun és fel a buszra |
meghitten és gyöngéden (nem néztél rám) |
tereltelek (váll, könyök érintése), |
mint volt férj, hajdani barát. |
|
|
|