I am here. You are there.
Az első angollecke s egyszersmind bevezetés |
az alapszerkezetbe: az én csak itt lehet, |
a te csak ott. És most, honey, valóban: |
én itt vagyok. You are there. |
De most nem a szubtilisabbik én sajog, |
nem a szemantika kénlehű kráterébe |
mered Empedoklészként az az én, |
aki itt maradt. Sajgás és meredés |
(ha már így szóba került) |
egészen más jellegű. Nem is igazi itt-ott ez. |
Én itt vagyok, you’re elsewhere. |
|
ötlet volt az a félangolos távozás. |
leegyszerűsödött, elmaradt. |
|
S ezen a ponton szörnyű nyitottá |
válik, Sarah, my dear, a vers, amit éppen |
Negélyezzek édes emlékezést? |
Vagy egy olyan „konkrétan-vastagon”-t: |
„Az R. utca (házszám, emelet, ajtó), |
ha beszélni tudna”-fajtát? Nem. |
Utóbbit semmiképp sem. Ezt a |
„hogy csináltuk kofferben, létrán, külön” |
konfiguratikát más kollégáknak hagyom. |
(És különben is – ha már… – hát hogy csináltuk? |
Ahogy a többi tahó. Vagy ékesebben: |
mint szokta pórral pórnő.) |
– Vagy inkább egy „jellemző” olyat-amilyet-szoktam? |
korhangulat, belterj (mindenki tudja, ki ki), |
a házasélet finomszerkezetéről |
s a viszonyok jármáról? Hm? |
|
Hagyjuk a francba. (Bár, ha negyven év |
nem változtatott azon, hogy alap- |
vetően színész vagy hobóc vagyok, |
nem fog mégegyszer ugyanannyi sem, |
és ennyi idő nem is marad már erre.) |
Amikor tavaly, két év után, újra találkoztunk, |
váratlanul (barátaink kölcsönös |
meglepetésnek szántak bennünket), |
végig csak röhögcséltünk meg ámultunk egymásra |
(a baráti házaspár értően mosolygott), |
aztán villamosoztunk a kórházparkszerű |
budai éjszakában, aztán fogtunk |
neked egy taxit. Kérdezted: Velem jössz? |
Én válaszoltam: Minek? Te mosolyogva bólintottál. |
|
I am here. You are there. |
|
|
|