Valahol megvan

(1986–1989)

 

 

 

 

Kornishoz

Számít, hogyne, hogy találkozunk vagy sem.
Sok minden elmarad, illetve bekövetkezik
annak következtében, hogy igen vagy sem.
De amit kellett, megtudtuk egymásról.
Te úgy írsz, mint amikor a szél a függöny
miatt nem tudja bevágni az ablakot,
én, mint amikor leesik a hamutartó
a szőnyegre. Te a csattanás, én a cserép
lehetőségéről. (Te talán fordítva
gondolod.) Az üvegszilánkokat, a csikkeket
együtt szedjük össze, és a hamut is
együtt porszívózzuk a lakatlan lakásban
a gyönyörű szőnyegen.

 

 

 

I am here. You are there.

Az első angollecke s egyszersmind bevezetés
az alapszerkezetbe: az én csak itt lehet,
a te csak ott. És most, honey, valóban:
én itt vagyok. You are there.
De most nem a szubtilisabbik én sajog,
nem a szemantika kénlehű kráterébe
mered Empedoklészként az az én,
aki itt maradt. Sajgás és meredés
(ha már így szóba került)
egészen más jellegű. Nem is igazi itt-ott ez.
Én itt vagyok, you’re elsewhere.
Csak egy kitüntetett
pont maradt. Kitűnő
ötlet volt az a félangolos távozás.
Sok minden
leegyszerűsödött, elmaradt.
S ezen a ponton szörnyű nyitottá
válik, Sarah, my dear, a vers, amit éppen
irandó vagyok rólunk.
Negélyezzek édes emlékezést?
Vagy egy olyan „konkrétan-vastagon”-t:
„Az R. utca (házszám, emelet, ajtó),
ha beszélni tudna”-fajtát? Nem.
Utóbbit semmiképp sem. Ezt a
„hogy csináltuk kofferben, létrán, külön”
konfiguratikát más kollégáknak hagyom.
(És különben is – ha már… – hát hogy csináltuk?
Ahogy a többi tahó. Vagy ékesebben:
mint szokta pórral pórnő.)
– Vagy inkább egy „jellemző” olyat-amilyet-szoktam?
korhangulat, belterj (mindenki tudja, ki ki),
egyben évődőleges mélyke
a házasélet finomszerkezetéről
s a viszonyok jármáról? Hm?
Hagyjuk a francba. (Bár, ha negyven év
nem változtatott azon, hogy alap-
vetően színész vagy hobóc vagyok,
nem fog mégegyszer ugyanannyi sem,
és ennyi idő nem is marad már erre.)
Amikor tavaly, két év után, újra találkoztunk,
váratlanul (barátaink kölcsönös
meglepetésnek szántak bennünket),
végig csak röhögcséltünk meg ámultunk egymásra
(a baráti házaspár értően mosolygott),
aztán villamosoztunk a kórházparkszerű
budai éjszakában, aztán fogtunk
neked egy taxit. Kérdezted: Velem jössz?
Én válaszoltam: Minek? Te mosolyogva bólintottál.
I am here. You are there.
Néztem a távolodó
helyzetlámpák után.
Az első leckét tudom.
Most jön a lost forever.
De ehhez
már kevesebb idő elég.

 

 

 

Tart

Folyton ezek a ringlók potyognak
folyton ezek a darazsak zümmögnek
folyton ezek a pillék hozzám ütődnek
folyton ezek a madarak nyikordulnak
folyton ezek a folytonok folytonognak
ha kapkodom a fejem ha nézek magam elé
Vakarózás nem segít hunyorgás se
a bőröm összecsippentem kihúzom hagyom visszaugrani
az sem segít Felidézem főztem ebédeltem
beszélgettem ittam sétáltam Igen és
most merre is mozdulni Ujjak összeü
tögetése nem kezdet csak halogatás
Tart a tartam Ha valami fakadna legalább
fel Folyton ezek az autók
bődülnek halkulnak A számba kell
vennem a cigarettát amíg ezt leírom
aztán újra a jobb kezemben van
Aztán az egész egyszerűen abbamarad
Kezdődik új abbamaradandó

 

 

 

A séta

Lassú sétánk kifelé az életből,
ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság,
ahogy elmaradozunk, összébbverődünk,
előresietünk és félreállunk
– érdemes figyelmünkre. Épp mivel
tanulságmentes és kimondhatatlan,
önnön teljesültébe vesző:
fullánk és cukor.
„Az édes szúrás diszpozíciója.”
Mondotta volna az ifjúkor, rég,
logikai örömök idejében.
Már a vénülés kedvét nem leli ilyesmiben.
Csak ami elemzetlenül is valami
– egy jó mondat, egy hibátlan kavics –,
az számít. Persze, mi az, hogy „jó”; persze,
mi az, hogy „hibátlan”? Felvethető, hogyne.
Csak éppenséggel nem vetem fel.
Az utánunk jövő
tuszkol is, marasztal is, ahogy terel.
De azért megőrizhető némi méltóság.
Irány és tempó
szabadságának több mint látszata.
Lassítás, szaporázás, elkalandozás joga
gyakorolható (még ha mint jogot
nem opportunus is emlegetni).
Sétánk, mindenesetre, sétaszerű.
Nem lehet mondani, hogy… Szóval, ezt hagyjuk.
Namármost a legvége, a pont,
ahol az eső víz lesz vízeséssé,
a gömbölyű átbukás pillanata – – –
Csak a gránitkáva abszolút síkossága
megfogható. Jól mondom: csak az – amennyire.
Térjünk vissza az útra.
Ha szórakozottságunk szóra bírja
a szóra nem érdemest – nem az út hibája.
Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép.
(Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk.

 

 

 

Alighanem

„Nem vagyunk gyerekek” – mondtad,
pedig bizony hogy azok voltunk.
S te szűz is, alighanem.
Csiszolatlan maradtál,
sőt kifejtetlen körülményeid meddőjéből.
Féldrágakövem, szűrt fényű,
egészen ritka szennyezésű kristály.
– Egy ostoba telefon! Igazán nem…
jóval éjfél után.
„Igen… Igen… Nem…” – egyik kezeddel
a telefont vonszoltad,
mint egy szűkölő piros kutyát,
a másikkal a kombinéd ügyeskedted magadra,
fáztál, vagy a hang elől takartad (vagy előlem)
mezítelenségben járatlannak tetsző tested
(nem sokat takart fenn a mély dekoltázs,
lenn a csipke), én az ágyból
figyeltelek, töltöttem és rágyújtottam.
Aztán nagyvégtére visszabújhattál,
de már inkább csak odakucorodtál
a tartalékolt közös hőbe, több
(vagy nem kevesebb) közöd volt az
ágyneműhöz, mint nemünkhöz.
Pedig az a „Nem vagyunk gyerekek”
az első csókolózást szakította
meg (hiszen közben nem tudtál volna beszélni),
és olyan becsületesen (kacérság, zsákba-
macska kizárva) vetkőztél,
olyan elszántan, alaposan,
vakmerő kamasznő: „Essünk…”
neki? túl? – s ez lett:
túl már soha (alighanem).
Reggelivel ébresztettél, mintha…
Pirítós, sonka, vaj, kávé, maradék konyak.
És a liftből és ki a kapun és fel a buszra
meghitten és gyöngéden (nem néztél rám)
tereltelek (váll, könyök érintése),
mint volt férj, hajdani barát.

 

 

 

Reggeli kávézás

Szeretem az őszi hideg szobákat,
ülni kora reggel összehúzott köntösben
a kitárt ablaknál, vagy a tetőn,
párolog a völgy meg a csésze kávé
– ez hűl, amaz melegszik.
Sokasodik a piros meg a sárga,
fogyatkozik a zöld, pereg a sárba
a sok levél – halomban
a nyár devalvált pénze:
oly sok! oly semmitérő!
Lassúdan kékbe vált
az ég hamvasszürkéje, enyészőben
az enyhe borzongás. Közelednek
a nappal-dagály
türelmes, óriás tolóhullámai.
Kezdhetek folytatódni. Megadom magam
egy személytelen felszólító módnak.

 

 

 

Februári hajnal

A fagyott hó helyén most
vizes a párkány,
vizesen ragyog!
Csöpögnek a méteres
jégcsapok.
Ó, lassú, szép, könyörtelen
fogyatkozás.
Aláfolyik az ablaküvegen
az eleven
víz.

 

 

 

Valahol megvan

Vissza
abba az őszbe.
Melyik őszbe? Hiába
kérdezed. Nem tudom,
de vissza kell menni az
egyik őszbe,
talán a dombra fel
kanyarodó utat kell megtalálni,
a tó fölé emelt
vörösbazalt kiugrót,
honnan a tó – – –
honnan a tó – – – A hatvannégyes őszt?
Nem, ez korábban volt,
fordulva tűnt el a
tó a fenyő mögött,
míg te leballagtál
a kőlépcsőkön,
az idény utáni hajnalokon.
(Ezután lett a kis
„ház a hóban”.
A kályhában megomló
szén
vörös csendje.)

 

 

 

Bosszú

Én bármit tudok, amit akarok.
Például elkezdek majd zsugorodni,
méretarányosan, ölelkezés közben,
s kifogyok belőled. Olyan pici
leszek, hogy a szőreid közé tudok bújni.
Összekeresel mindenütt a lepedőn,
tűvé teszed az egész ágyneműt értem
– míg végre hajszáldrótvékony vihogást
hallasz a hasadról: miniatűr
férfiasságom himbálva ott futkosok,
és ciripelek: „Kellenék neked?”

 

 

 

Rolf Bossert halálára

Alig sem ismertelek.
Ötletszerűen vetődtem be azon a fagyos estén
az EinSteinbe. Furakodtam, illesztgettem a fejem
más fejek közé, hogy a tiédet lássam.
A fülemig csupán töredékek
jutottak el, bár tudtam: mondatokéi.
Legalább a szememnek, gondoltam, valami jusson.
Később egy kerek
asztal körül ültünk, két úrral beszélgettél,
és sört ittál kísérőül, talán kornnal, én figyeltelek,
közben bemutatkoztam, beszélgettem
– már a magam angol-német pidginjén
(nagynéha ritka vagy eltalált szavak
mazsolái – hja, az a sok olvasás! –
a silány szintaxis keletlen tésztájában).
De azért beszélgettem, elszántan, idegesen,
egyik vodka a másik után. Vajon te szeretsz inni,
töprengtem, nem látszott rajtad,
igaz, nem mindig látszik az emberen. Nézegettelek.
És egy mondatod forgott a fejemben
még hazaúton a taxiban is, amit az ismerősök rendeltek
nekem, ügyefogyott kinnszülöttnek
első itteni napjaim egyikén. Egy mondatod, még
odafenn is, amikor kibámultam a homloknyomaimat
viselő ablakon. Valami olyasmit mondtál (még az előadóteremben),
hogy te csak írói munkád (ezen a „csak”-on is eltűnődtem)
háborítatlan folytathatása végett
folyamodtál útiokmányokért, nem tartod magad –
minek is? A „Dissident” szót használtad.
Ez magyarul… Magyarul? Mondjuk egy létezett-szocialista nyelven
egy időben az állampolgári kötelék alantas indítékú,
illegális úton (teszem: rókacsapáson, bivalygázlón át)
történő elhagyását jelentette.
Így nem érthetted. A mondott jelentés a te nyelvedben
nem is létezik, és útleveled érvényes volt.
Te annak rendje és módja szerint
(mert ott annak ez a rendje és módja)
áttelepültél, de „nem azért, mert…” na jól van, hagyjuk a
politikai „szemantikát”. Tudjuk, miről van szó.
De hogy fel kellett – s fel kellett – hogy merüljön,
hogy ezért vagy azért, pláne, hogy nem azért, hanem csak…
Méghogy mi áttelepülünk, kivándorlunk!
Micsoda félrevezető igekötők!
Micsoda félrevezető igekötők! Állhatatosan rójuk
a magyarázkodás möbius-szalagját.
Hol annyi szabadság, vagy legalább gőg,
hogy egyszerűen azt mondjuk:
„Ott voltam, most itt vagyok. Kész.
Érjék be velem. Megmutatkozom.”
(És hol ennek a lehetősége?)
Még hogy minek nem tartom magam! Hisz annyi mindennek
nem tartom magam – s még ez is
csak rám tartozik.
csak rám tartozik. Fogalmazgattam,
hogyan mondanám el ezeket
neked, ha (valószínűnek tetszett)
alkalom adódik.
alkalom adódik. Nem adódik. Nézem a telefont.
Néhány nappal később a brilliánsan szerkesztett,
kellemes tapintású papírra nyomott magazin Register rovatából
kivágok félhasábnyit, hozzátűzöm két korábbi közleményhez.
Kiveszem a blokkfüzetből a jegyzeteket, amiket ehhez a
szöveghez készítettem. Mindez együtt egy dossziéba kerül,
ahogyan ez a szöveg is, ha elkészült.
És várom, küldjék már a verseidet, hogy fordíthassam.
Ez az, aminek értelme látszik lenni.

 

 

 

Egy kevéssé vizsgált, ám lényeges hőstípus

November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét. „Soha többé, soha többé” – ismételgette, mintegy önkívületben. A lakótársak csillapították.

Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre. Megsokasodtak azokban a napokban a tagkönyvszaggatók és a fogadkozók. (Bár egy ilyen könyvecskét – fizikai értelemben – nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják csak meg! De nem erről akarok beszélni.)

Ráadásul Szabó úr elég hamar (úgy a MUK idejére) kijózanodott, belépett az utódpártba, és idővel, persze elég nagy idővel, mikor veszélyek már elmúlvák, piszkos munkák elvégezvék, a munkásőrzubbonyt is magára öltötte. (Pufajkás azért Szabó úr nem volt.) Szokvány történet. Mégis. Valami figyelemre méltó van ebben a kis epizódban. A dátum. Mert az egész más volt, amikor október huszonötödikén az erkélyen állva svungosan leívelő fehér tárgyra lettem figyelmes, és a röppálya görbéjéből (meg kizárásos alapon) kikövetkeztettem, hogy a később Rákosi Mátyás asztali mellszobrának bizonyuló gipszvalami csakis Vadasék ablakából indulhatott utolsó útjára. Vadasék gesztusa a léggömbutasé volt. Vagy a – kissé elbóbiskolt – öntudat riadott fel. Régi mozgalmi emberek voltak.

 

Szabó úr azonban 46-os (vagy 47-es?) sodralék-párttag, minden múlt híján. Az időpont (és a helyszín) nem kedvezett holmi pezsgőkönnyű szabadságmámoroknak.

 

És Szabó úr mégis ott és akkor háborodott fel, a pince többször belélegzett levegőjében, a huszonötös égők világánál, amikor a ház a maga aknáját is megkapta már. Nem mintha célpont lett volna, csak úgy. Amikor már félnie kellett volna.

 

A pillanat kétségtelenül elkésett volt praktikus szempontokból. A lépés helyezkedési értéke, sakkjelöléssel, nem is tudom hány kérdőjelet kívánna maga után, közösségben-feloldódási együtthatója zérusközeli. A lakótársaknak, mint mondani szokás, „más sem hiányzott”. De Szabó úr most háborodott fel. A körülmények közömbösek voltak neki. És azt hiszem, a jelenlevők is. Ha egyedül van a pincében (mert gyakran kitódultunk a földszintre, friss levegőt venni, megjáratni magunkat), Szabó úr akkor a poros matracoknak beszél.

Gesztusából hiányzott az „Esküszöm, uraim…” megszólító személyessége. Esetében helyénvaló a nyelvi beépíthetőkocka: Szabó úr maga volt a fölháborodás.

 

Szabó úr számára tehát nem létezett e pillanat helye az előző-következő pillanatok sorában. Felháborodása abszolut volt, eksztázisa tökéletes. Szabó úrnak igazi pillanata volt. Kiterjedés nélküli. Amikor visszatért az „ébrenlévők közös világába”, azt sem tudta, hogy volna mire emlékeznie.

 

 

 

A sötét előszobában

Na, elég legyen már ebből. Phü, de szeretnék hirtelen abbamaradni! Nem meghalni, dehogy! Ostoba, patetikus szó… nem, elfogyni, mint orsóról a szál.

 

Sok volt ez a nap. Ma megint belém költözött egy árny, a tömérdek régebbi árny mellé. Mától fogva majd te is…

 

Lám, negyvenéves korára a férfi, ha élt is valóban, és odafigyelni sem félt: túltömött kísértet-zsák lesz, veszélyes kacatok raktára. Elszáradt virágcsokrok, könyvjelzők, tüllök között matatsz, aztán hirtelen – s-sz! –, egy rozsdás tű!

 

 

 

Macabrette

János és Péter.
Perdülünk odaátra, pajtikáim.
A túlélő zavartan mered:
Ábelre Káin.
Mentegetődzik: nem akart ő
ittmaradni.
De a hűtőszekrényben ott a marhafartő,
a kosárban a zöldség, karaláb, zeller
– pocsékba nem mehet; a családnak leves kell.
Meg hát a beteges kiváncsiság,
megkeresni a saját halálát.
Ha van ilyen.
S nemcsak áltatta magát Rainer mester.
Meg a hajlam,
hömpölygetni az életet. Pedig nincsen jó abban.
Az ember bensője csak férgesedik az idővel:
félelem rákosítja, hatalom, pénz kell, új nő kell.
Ideje utánatok mennem mind gyorsabban.

 

 

 

Hidegbéke

Béke híján – vélnénk a paraszti eszünkkel:
háború lesz. Háború nem lévén
– a tanult eszünkkel – azt hinnők,
béke van. Ám egyik sincs/lesz.

 

 

 

Európa?

Ünneplik a falat, ideát-odaát
(itt-ott a kéznél levő ideát),
miközben a meghasadó egekből
visszazuhog a csatornalé. S holnap jön föl,
egész az orrunkig, sőt: ÉS TOVÁBB,
legorrabb Orrig (Urunkig tehát).
Ki viszontzúdítja megint a mennyből
(miből van a Megváltás? takonyból? enyvből?),
vissza reánk e langyos nyavalyát.
Hagyj nekünk békét, menj békével innen,
családapák volnánk, vagy mi az isten?
Addig: amíg? Na és? Coki a francba!
Rossz játékokat játszó Vén Gyerek,
vidd felhőidet, vidd kéklő eged!
Vidd az egészet! Nem esünk már transz-ba.

 

 

 

Csak egy kérdés

„Ach, wir” – írtad volt, kedves Bert –
„Die wir den Boden bereiten wollten für Freundlichkeit
Konnten selber nicht freundlich sein.” Enyhén szólva.
De miért akartok kedvesek lenni minden áron?
Némi jog (burzsoá, egye fene!)… Kedves Bert!
Kevesebb: több lett volna.

 

 

 

Részlet

 

1

Azok a szép (feszült!)
napok az ifjúsági mozgalomban.
Nem emlékszem már igazán jól,
őrá is csak homályosan,
ahogy a szeme
derengett elő a mindig maszatos
szemüveg mögül,
de mintha Plotinoszból olvastam volna
föl valamit neki (A Szép nem egyéb, mint…
mittudommármi), mire ő:
„Te! Ez tisztára marxista gondolat!”
– ugrott fel,
idegesen igazgatva a melltartóját.
Én feszengve hallgattam a
duzzadt ajkai,
mókás egérfogai közül patakzó
csacsiságokat. Utóbb csókolóztunk.
Részemről kissé indignáltan,
mintha magam volnék Plotinosz,
aki szintén egy (utóbb porig égett)
Akadémia könyvtárában görnyedt és unatkozott.
Később ő szavazott a kizárásom mellett.
 

2

Igenám, de:
minden későbbnél
van még később.
Például, amikor
megint mohón
egymásnak estünk:
siklókígyó a levelibékának.
(De melyikünk volt melyik?)
Hol volt már akkor
mozgalom, ifjúság, ügy?
Hol Plotinosz? Hol Marx
(a ’68-ig egyre ifjuhodó is)?
És hol – túlcsillagos ég! hol
a népen belüli ellentmondások
folyamúszó bajnoka? (Azt mindig utáltam. Az ágyban is
zavart egy olyan lénnyel keveredni,
akinek ez a falusi rendőr: orákulum.)
 
Most
a későnél később: a vita nem újult ki.
Elomló volt és édes,
akár a beteljesült kamaszálom:
postáskisasszony-hús.
 

3

Filmen minden szebb, könnyebb.
E siralomvölgyben nincsenek vágóképek.
Még délután háromig
vonszoltuk egymást komor fővárosunk
kibírható nyilvános helyein
(én a cukrászdákat utálom, te a kocsmákat),
és nem volt miről,
amiről meg – – –
Arra úgysincs szavunk
egymásnak. Magával számol el,
magában számol
minden élő
minden élő – gondoltam –
miközben egy leleményesen kedves és gyors,
méghozzá személyedre szabottan kedves (de gyors)
búcsúformula mikéntjét módolgattam
melletted
és egy (enyhén) penészízű
paradicsomos vodka mellett.
 

4

Felejtem.
Mintha zuhanna. Pedig
összetegeződtünk, verejtékeztünk együtt.
Majdnem gyerekünk lett.
Nem lett. Legalábbis, gondolom, nem.
Én, részemről, nem kérdeztem, ő nem említette.
Hogy ténylegesen hogy s mint van?
Erről tudomást, könnyen lehet, már nem szerzek.
Az eleddigi tapasztalat szerint
találkozási ciklusidőnk: 25 év.
(Egy esetből kell általánosítani; kettő már összezavar.)
Legközelebb tehát hatvanhat éves lennék,
s a gyerek akkor (amennyiben mégis)…
– de miért a falból kitépett kézszárító,
miért a kimondhatatlan falrafirkák,
miért olvad a vaslábakon álló kád el,
míg forrójég dübörög a rózsából,
s én kinyújtózom a málló cementen,
bömbölöm önfeledten,
hogy ”lo giuro, lo giuro, lo giur’al no-o-ostr’amor”,
és hallom jól, hogy hiába dörömbölnek,
dörömbölsz
a felém csempével; feléd
kacattal teli gardróbszekrénnyel takart
rabicfalon túlról.

 

 

 

Papír, papír, zizegés

Mikor írhattam ezt a levelet?
Kedves E rzsike? lvíra?
Nincs okunk szégyenkezni
a meg nem történtek miatt.
Hotelszobákban olykor
átutazómámor?
megfeledkezünk magunkról
Ennyi. Hely, év – s folytatás nélkül.
megfeledkezünk?
De KI lehettél?
És miért éppen hotelszobákban?
Közterek árnyas padjai, kapubenyílók,
kinemvilágított telefonfülkék,
couchette, villamosperon Hűvösvölgy felé…
– konyhaasztal is lehet
erényszünetnek, -szűkének melegágya
túlnépesedett partin.
Ki lehettél Kedves E?
S miért megnemtörténtek?
Nem ment? Valaki bejött?
„Hangulatilag” nem jött
össze? A „szitu” nem volt „olyan”?
Összement, mire…? Mire ment „ki” a játék?
Valami rilkézés volt? „Két magány
óvta, védte és köszöntötte egymást?”
– A papíron lévő jelek szerint: sikerrel.
(Köszöntés: nyilván. Szoktunk. Óvás és védés:
ment úgyszintén.)
És mikor történt nem meg?
Én mindig, mondjuk: majdmindig
pali vagyok a helyzettragikumra.
És valóban nem?
Egy nézés vagy érintés – – –
Nézés megtapadása
(a nézett által
észrevéve és tűrve, netán: sőt)
a test valamely
domborulatán vagy homorulatában
(a kebel völgyében, honi soit!);
ottfelejtkezett
kéz a csípőn
előretessékelésnél,
haj könnyű, aranyló
söprése arcomon, vonatfolyosón.
Amire mint meg nem történtre gondolgatunk,
az – sajna vagy hál’isten –
megtörtént, meg bizony.
Ki voltál? Ki lehettél?
Néhány esetlen bókom ott bolyong
hallójárataidban?
Az emlékezet alantasan szelektál.
Mint ahogy szűk cipőbe is képes
beletévedni kavics,
hogy azután egy hosszú séta során át
nyomja talpadat, vagy a lábujjad közét
(miközben csevegnie és gyönyörködnie
kell a társaslénynek).
És ilyeténképpen a szavak is:
halálunkig hangoznak
az elhangzottak:
becézés, bántás
(az előbbi gyakran utóbbinak
bizonyul – a kavics sem
akar sérteni).
Nájlonharisnyás lábad
egyszer majd nem lesz már,
fura mondani: „elporlad bokád”
(ennyi vélhető rólad: divattörténeti,
enyészettani evidenciák),
fájó agyvelőnk (engedtessék meg! Mondhatok
„fényszomjas szem”-et is)
pár tizedgramm porrá lesz,
nyakkendőim és ingeim kidobják,
bolhapiacon árulják szemüvegünket,
szoknyád felmosórongyként hasznosul.
(Hízelegne
a gondolat, hogy az én
poraimból fakadt a partvisnyél,
melynek fejét szoknyáddal pólyázzák be.
FELSAJOGNÉK, Kedves E)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]