Radnóti Sándornak
Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni, |
Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot, |
a férgestül is tápláló napokat. |
|
Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok. |
És míg az idő el nem fogy előlem, |
maradok is helyt, záróra előtti |
|
végvendég. Felőlem csak borogassa |
a székeket négy lábbal az ég felé, |
szégyentelenül, hogy hasuk kitessék, |
a személytelen személyzet. Jogos |
|
időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve, |
újságom van, ha mást nem, azt olvasom |
visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény |
kérdéseit próbálom felidézni. |
|
(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember. |
S lehet, hogy még kisírok egy pohárral |
a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben |
forgok, mint kulcs a zárban.) |
|
Ha nem: nem. Unatkozni se kutya, |
sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te, |
s hátha továbbállunk, támad egy ötlet, |
vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé. |
|
|
|