Elégia

Jó volna hosszabb, embermentes ősz,
a rozsdállódó éven itt tűnődjek,
összeszedve a potyadékdiót
útfélről, séta közben, no meg a „saját”
mogyoróbokraink fukar termését.
Nem adatik. A városi telek
szokott mizériája fagyos-ünnepélyes
végrehajtó-orcával közeleg.
Leltárba veszi az ősz jószágait,
és megértő szigorral képed el
a pazar pazarláson, amit a
Szépasszony megengedhetett magának.
Egy kicsit itt is voltam. A nyár
égmélyi tárnájában még robbantanak,
idehallik a dörgés, omlasztják be
augusztus csillagbányáit.
Dió koppan a háztetőn, alágurul
az ereszcsatornába. Dér, fagy, hó:
ott korhad ez a finom agyvelő,
míg házunk e ház (vagy nem kotorják
ki a ciszternát, ha eszükbe jut).
A vonaton majd rosszkedvű leszel
(: lesz a feleségem). Megint hurcolkodunk,
és megint vissza. Elbűvöl engem is
az eszközöknek ez a tolongása,
kihűlt célok ekkora gyászmenete:
fürdőruha, Wittgenstein, spanyolszótár,
mandulaolaj – mire ekkora fölszerelkezés?
(És ez mind csak, amit fönn felejtettem.)
Elég, ami van. Maradhatnék-mehetnék
gyömködni egymás kezét, mint hülye vendég
és túl illedelmes házigazdája
az előszobában: „Hát akkor majd hátakkor.”
„Jövőre, ha megérjük.”
Ideje menni.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]