Azt hiszik

(1985)

 

 

 

 

Halálrajz

Ki ezt, ki azt.
Rettegünk, rakosgatunk –
Ki hitte volna,
lepergetni életünk,
mint egy spulnit!
Reméltem, rendezett
kiskertben mívelek költészetet;
mint sufniban a vén, teszek-veszek.
Nem így,
másként alakul,
de ahogy, úgy van jól.
Nem adatnak a hűs nyárvégi esték,
csak a hirtelen, hideglelős öregség.
De úgy fordulok be az ismerős uton,
hogy a megállóig már nem. És tudom –

 

 

 

4 bagatelle

 

1

57 kiló lepkeszárny
sok összeragadt pillanatom.
Vonszolódok a beváltóhely felé.
 

2

Lábnyom a latyakban.
Dehogy a szerelmet
– szegény Laci! – a túlsó partra,
egy apróka, bár körmönfont tervet
keresztülvinni sem.
Metaforákban nem bővelkedek.
Gyulladt, száraz
disznószememben minden magamaga.
 

3

A nő melle, mint a gyermekkoromban
megilletődötten majszolt IKKA-füge
a Csendes Éjben.
– Ban-ben: harang szól.
A nő melle, mint a majálison nyert luftballon,
az évek során fffűűű –
ma már: akár egy csecsemőfütyi
(napszakonta azért még felfújjuk).
 

4

Felejtek. Leejtek. Félreértek.
Megkörnyékez a kert.
(Olyan, mint a „Hiányzol”: ki is csinálja?)
Szél támad. Esteledik.
Környező villák.

 

 

 

Néha kisüt a nap

Mán és holnapon a tegnap átleng,
visszavert vágy íze bujdokol,
mint kemény, zöld gyümölcsben a féreg:
sürgésünkben fészkel a kudarc.
Tudjuk mind – és mégis, hogyha reggel
tiszta ingben a kapun kilépünk,
s ránk pillant a megmosdott világ,
renyhe, zsibbadt érzékeken átüt
tökéletes térd káprázata,
illatos haj sepri végig arcunk,
egyre beljebb csal a női hívás
– kezdettel kínál, nem folytatással!
szót nem szól, de mosolygó szemét
ránk függeszti rezzenetlenül:
örömöt vagy méltóbb kínt igér.

 

 

 

Tényleg, miért a reggel

Tényleg, miért a reggel
a verseidben a –
szóval olyan gyakori?
Miért? – kérdezte volt egy illető.
Ezzel (vagy erre) ébredtem
egy milyen is? vasárnap (ma),
hogy ezt a mondatot mondja
mintha bennem, mintha valaki.
Közben igyekeztem
– ahogy a vizet a fülből, úszás után,
féllábon ugrálva –
óvatos én-rázogatással
el az álombuborékokat
távolítani az elméből,
maradéktalanul mégpedig, hogy
(nyomás-zúgás hirtelen elapadtán)
lehessek megint egy pillanatra:
tiszta
áteresztőképesség
– s a világ: szabad áram.

 

 

 

Fekete karácsony

Negyvenéves vagyok. Nem tudom, hogy mi lesz.
Enyhe a tél. Nem hóra,
rideg udvar durva,
törekes sarára,
mint elvágott vénából
a csak-fogyó idő spriccel.

 

 

 

Egy szép nap

  50 Vim, kolbász, tejföl, paradicsompüré
  15 krumpli, hagyma
  22 pálinka
  36 cigaretta
  18 papírzsebkendő
  18 eszpresszó
  15 posta, újság
154
  46 Nescafé
200

 

 

 

’80 telén

Negyvenkilenc
éves leszek a most következő
minikorszak végén. Nem tudom,
milyen bugyiminták, lelkiornamentikák
dívnak majd akkoriban.
Rég lesz
már, hogy fiatal voltam.
A férgesedő férfi
utána lesz-e és miféle alkuknak már?
Milyen nyelven
olvassa az újságot?
Ugyanavval hál-e,
akivel máig ébredt?

 

 

 

Nyaraló férj a feleségéhez

Fura idill. Most semmi kedvem itt lenni.
Nézni a szomszéd kéményének koromtól zsíros
eternit toldalékát, a másik szomszéd téglaboglyáit
(épít), vagy ezt a talpam alá törekvő hernyót
(továbbment lepke-céljai felé, mielőtt
eltaposhattam volna).
A túlpart: másik ország, ugyanilyen házakkal.
A folyó hideg. A vonat most megy el.
Az idegesség átragad a bokrokra,
a főtt krumpli kapálódzik a kés alatt,
a vaj sehol,
a törülköző viszont a lábvízben
Most jöhet akárki!
Föltéve, hogy nő.
Nő! Nem mint hajam az agyvízmosta csontból,
hanem nő: asszony, lány, hajadon, hölgy, csitri, fruska,
csaj, spiné, rüfke, pipi, repedtsarkú,
szűz, özvegy, koszorúslány, ara
vagy te (valamelyik „te”, biankó).
De így még jobb. Lassan leüledek
csituló nap aljára. Jobb így.
Habzsolnak a szomszéd disznói, én is
lebandukolok egy „böllérmájra”.
Aztán már csak
az elalvás
hepehupái.

 

 

 

Test

Ez a test,
ez a kifizetetlen ikszikszes,
begyújtva vár és alkoholt zabál,
meg sajtot, húst, salátát.
Ez a nap még az enyém
(ha lehet ezt mondani egy napról).
Ami a gödör mélyén füstölög,
az a büdös valami nem én leszek már,
de aki voltam, arra emlékeznetek
legyen kedv, és ne kötelesség dolga.
Ha úgy gondoltok rám,
mint egy nő gyermekéhez hazasietőben
helyére gombolva kabátját, félrelépés után,
kicsit bosszúsan, de elégedetten,
és a férje jut eszébe, ki a második párás
üveg sört veszi ki a mélyhűtőből,
és az, hogy mindjárt kilép a csizmájából,
amit a férje pucol, míg ő sóhajtva
belemerül a párálló kádba
és felnéz a plafonra – ki kéne festeni,
akkor, akkor – – –

 

 

 

Rapszódia

Miért kell folyton szeretni benneteket?
Mint hólabda a kézben:
vagytok olvatagok vagy eldobandók.
Pillanat, annyi nyugtot sem hagyhattok.
Viszkettek
testünk zugaiban,
mint égnek csillagok.
Gabi mamán szétnyílt a pongyola,
s ő később összezárult, mint kavics után a víz.
„Hozz egy bugyit a szekrényből,
te kerge birka. Veled nem kell vazelin.”
És fölnevetett, mint egy dallamkürt.
Azóta azt a
lábaközöttiséget kajtatom
(hasas nő, tömérdek térd, parasztanya, rengeteg
mell: végeladása egy búcsúzó testnek).
Még él. Már öregaszony.
Emlékszem a tükörből,
ahogy végigsimítja az ölét,
és nevet, nevet.
Jóval később:
próba – szerencsétlenség.
Merő újrakezdődés.
Mint háttérfüggönyök
rebbennek szét a szemérmes ajkak,
haladunk,
mint hosszú sorban uszodapénztár felé,
dörzstörülközők közt,
strandtáskaszagban.

 

 

 

Isten szeme mindent lát

Endreffy Zoltánnak

 
Csak ne lenne olyan mókás ez az életke,
ne nők hasaalji szalonnáján múlna
minden, meg azon a fázékony meredendőn,
amit Levegőszépe Károly szerint
a konvenció ércpelenkába gyúr.
Csak ne lenne megint október, mint már annyiszor,
csak ne lennék én párnagyűrődés
Isten megmacskásodott félarca alatt.
Csak ne lenne Ősz! Lekvárrá rothadó
avarban rendőrök őrzik a
lengyel tábornok szobrát. Amíg mi
az ablakon-kiugrás művészetét
gyakoroljuk keccsel.
Csak ne lenne annyi eszem,
ebben az őszben, ahol magam teszem-veszem,
és növök (majd meglátjuk mire), mint a gyom.
Vagy bízzunk, hogy egy kandi szem
azért leskel reánk,
és nincs hiába semmi sem?

 

 

 

Elégia

Jó volna hosszabb, embermentes ősz,
a rozsdállódó éven itt tűnődjek,
összeszedve a potyadékdiót
útfélről, séta közben, no meg a „saját”
mogyoróbokraink fukar termését.
Nem adatik. A városi telek
szokott mizériája fagyos-ünnepélyes
végrehajtó-orcával közeleg.
Leltárba veszi az ősz jószágait,
és megértő szigorral képed el
a pazar pazarláson, amit a
Szépasszony megengedhetett magának.
Egy kicsit itt is voltam. A nyár
égmélyi tárnájában még robbantanak,
idehallik a dörgés, omlasztják be
augusztus csillagbányáit.
Dió koppan a háztetőn, alágurul
az ereszcsatornába. Dér, fagy, hó:
ott korhad ez a finom agyvelő,
míg házunk e ház (vagy nem kotorják
ki a ciszternát, ha eszükbe jut).
A vonaton majd rosszkedvű leszel
(: lesz a feleségem). Megint hurcolkodunk,
és megint vissza. Elbűvöl engem is
az eszközöknek ez a tolongása,
kihűlt célok ekkora gyászmenete:
fürdőruha, Wittgenstein, spanyolszótár,
mandulaolaj – mire ekkora fölszerelkezés?
(És ez mind csak, amit fönn felejtettem.)
Elég, ami van. Maradhatnék-mehetnék
gyömködni egymás kezét, mint hülye vendég
és túl illedelmes házigazdája
az előszobában: „Hát akkor majd hátakkor.”
„Jövőre, ha megérjük.”
Ideje menni.

 

 

 

Ó, Leuconoe

Leányomnak

 
Ó, Leuconoe, a jövő, a hosszútáv
ejt – mibe is? – kétségbe.
Szőke fejed tele széllelbélelt igékkel,
mézcukor-ragacsos ígéretekkel (mint mindenkié),
s főként a felejthetetlen érzéssel, hogy: vagy!
A Jöhetőt nem tilos tudnod (ó, a boldogult
tilalmak aranykora, kultúrányira!
Azért majd elboldogulsz nélkülük). Inkább
nem szükséges. Az alapállásra figyeljél.
Se túlközel, se túltávol. A szerva,
hogy honnan jön, azt látod. Hogy hová megy,
ahhoz érezned kell az asztalt meg a
labda hangját. És az ütő tenyérként
folytatódjék csuklódban. Eddig az egyik
hasonlat. (Tudod, szeretem, ha a dolgok
kezdenek hasonlítani egymásra. Mint cseperedő
gyerek mind jobban a házibarátra.
Ez kínos, tehát ok szemlélődő örömre.
Ezért jön még egy:)
Életed egy nagy zsák: benne két-, öt- és tízfilléresek.
A napjaid. A kétfilléreseket (mert lyukasak)
fel lehet fűzni zsinórra nyakékül,
fekete vagy zöld mélybársony ruhához.
Az ötösöket a villamossínre téve kis fém-
lepénykéket nyerünk (miután a kerék
átnyilallt testükön), ezeket ott lehet hagyni,
vagy elrakni emlékbe, kidobásig.
A tízfilléresek – az viszont komoly!
Be kell rollnizni őket géppapírba (van otthon)
százanként, leragasztani és ráírni, hogy 10/100.
Vagyis ezer fillér. Sok ilyen henger
árán vehetsz további papírt és ragasztót,
és kapsz sok visszajáró tízfillérest.
És sorbanállás közben lehet beszélgetni.

 

 

 

Matolay Magdi halálára

Nem holmi fenntartások miatt nem voltam ott, Magdi,
objektív okok, ellenőrzőkönyvbe is beírható
akadályoztatás: forgattam volna – ha kisüt a nap
délig: és négyszáz forint az ideát négyszáz forint:
húsz deci „Cs-vitamin”, egy fogpótlás, egy tüzelőrendelés csúszópénze
vagy egy előre nem látható célú, igéretes befektetés.
Szép voltál a múlt nyáron. Folyton nyafogva is.
A letörött szemfogaddal is. Milyen világ, mondd,
lett volna kellő neked? Férfiak krepp-papírból?
Börtönebb viszonyok? Strand Floridában?
Polgári házasság (áldozatos élet beleértve) a nyolckerületben?
Vagy még egy utolsó koloratúr bolyongás?
Gyerek fölé hajlás? Apácafőkötő? (Sziklafal mohosította látkör?)
Az evilág, amelyre való már nem akartál lenni,
végzi tovább a testi-lelki gyakorlatokat (olyanok ezek
többnyire, mint egy összevont hittan-testnevelés-osztályfőnöki óra).
Szerettünk (azt hiszem), de társaságodat ritkán kerestük,
túl sok (vagy épp elég) volt és maradt a
recsegő padlókon és műköves konyhákban kijárkált szenvedés.
Mi az ablakon inkább csak kinézünk,
hogy lélekben legyünk egy kissé az utcán is,
amikor testben nem vagyunk kénytelenek igénybe venni a lépcsőházat.

 

 

 

Három sárb ódler

 

1

 

„Nagy embernek és szentnek lenni önmagunk számára: ez az egyetlen fontos dolog.” (Ch. B.)

 

Imp

Nagy ember vagyok-e? Szent vagyok-e?
És e kérdések érdekesek-e?
Vagy a többiek igyekezete?
Törekedjünk-e, és ha, mire?
Vagy tartózkodjunk? Igen? Nem? S mitől?
Befogad-e, s ha mégis, milyen öl?
Szabad-e elcsevegni bármiről?
S az oltalmat adó fal merre dől?
Szabad-e bármit nem gondolni el?
És ha nem, ki büntet meg és mivel?
És ha szabad, ki mondja, hogy szabad?
Lehet-e soha nem igaz szavad?
Rulett-e a rulett, ha nem forog?
Lehet-e fontos egyetlen dolog?
 

2

 

„A művészet civilizáló tényező.” (Ch. B.)

 

Romptu

Öt percen belül: vakartam a seggem
(diszkréten, persze) egy jobb étteremben,
hova a kulcsfontosságú nőt cepeltem,
a homárleves közben megemeltem
kissé magam: hadd távozzon a szellem!
majd belekezdtem egy hosszúkás, fellen-
gzős döglesztőbe a szerelem ellen
s heteroközömb mellett, hogy ne kelljen
az elcsöppenő orromra ügyelnem
(a damasztot kezem ügyébe vettem,
s vissza a kenyérkosárra ügyessen).
Nem látta. Kanalazott, hálaisten.
Kis kenyeret kért. Mondtam neki: tessen.
S este ő: „Laposod nincs?” – mászva testem.
 

3

 

„Hasznos embernek lenni: ezt mindig meglehetősen utálatosnak találtam.” (Ch. B.)

 

A dandy

Ebben találkozunk. Moá oszi,
lézengésedben lankadatlan Mester.
Elég feladat a túltengő testtel
elbánni, mint nőjével a strici.
Khöltő?! Szorgos színész. Csak a hülye hiszi,
hogy lelkiél. Vesződik a szereppel,
tanulja este, elfelejti reggel,
de délután előáll: Voászi!
No persze, örökös epizodista:
„elkapott pillanat”, „ahogy megállt”. Ilyesmi.
Olcsó nők, rossz cigik szaga ráncaiban,
düh, dölyf, szabószámlák, a gázsilista
hátulról elsője. – Ez a szívet kikezdi.
De ahogy megszólal!: „Tálalva van.”

 

 

 

In memoriam Hajnóczy Péter

 

1

Meghalt egyszeri, egyszerű barátom,
e hánykolódó földön sose látom,
mert meg nem adja a féltékeny föld,
hogy íly magábólvalót visszaküld.
 

2

Bocsáss meg, ha zavarlak.
– Mintha még ott
elfogadnának efféle indítékot…
De oly kevés ember maradt,
akinek telefonját
bosszús-aggódva várnám:
ilyen selyembivaly még egy már nem akad rám;
életemet ugyan változatlanul telefonják
szöszös hírek, szakadós üzenetek,
a szájmenésesek, a számfelettiek,
több „roppant fazon”, több egynapi nő,
és az ügyeim, az ürügyeim – – –
Nyugodj békében. Telik az idő.
Elég legyen a kínon már a rím.
 

3

Mind több kedvem van
mind kevesebb napom
lemorzsolni az utolsó szemig.
Bőven számítva 2030-ig
feleségestül és ellenségestül,
ránk lesőkkel és velünk lihegőkkel
együtt, mind, mind, mind talajgazdagítók
leszünk, dózerek fura forgaléka.
Gyerek örömködik, kiütve szemüregünkből
a finom gyökerekkel átszőtt földet:
„Apu! Hazavihetem? Ez néni volt vagy bácsi?”
 

4

A köztetemeket tekintve az idei
hullatermés sovány volt.
Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok,
egymás saját halottjai.
Pusztulás vén ínyence, húznád a szád,
mint mikor egy önki választékát
olvastad már tizedszer.
A népesség a szokásos ütemben
halálozott. Aki dolgozik, az megboldogul.
Épülnek a magánerős sírok. Nekem mind kevésbé komikusak.
Teótad figyelmesebben
böngészem át a halálhíreket,
s olvasom a márvány személyiket
a halótelepeken.
A szolga föld termi taxusait, fenyőit,
szól a harang, hív valaki után,
az út két oldalán kövér csigák
húzzák hátuk. A pap hülyeségeket
fog beszélni, a két kövér ministránsfiú
izeg-mozog, mint a sülő töpörtyű.
Isten nem tesz a nap alá egy felhőt,
gyarló szolgáját hallgatja rezzenetlen,
nézi a bugyijukig fekete verítékbe pólyált
fehérpiros asszonyokat, figyeli a rekedt férfiéneket,
és hogy az összenéző szakemberek mint formálják
a virágdíszes televénykuglófot. Próbál belőlünk
valamit megérteni. Mi, szétszéledők
pogácsát veszünk, Estéli Hírlapot,
hölgyeink bajuszkája hubertusztól ragacsos,
az özvegy reng, püffed a villamoson,
a vigasztaló: dolgos, mandzsettás mancs, hozzáoson.
Valamit bedobunk még a Műmárványmenyasszonyban.
Megadjuk a módját.
Ezt tudom mesélni, Péter. Érdemleges egyéb
– különöst onnan nézve: a te porszemeiddel…

 

 

 

Radnóti Sándornak

Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni,
túl- és feléldegélni.
Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot,
a férgestül is tápláló napokat.
Miért pont én ne?
Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok.
És míg az idő el nem fogy előlem,
maradok is helyt, záróra előtti
végvendég. Felőlem csak borogassa
a székeket négy lábbal az ég felé,
szégyentelenül, hogy hasuk kitessék,
a személytelen személyzet. Jogos
időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve,
újságom van, ha mást nem, azt olvasom
visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény
kérdéseit próbálom felidézni.
(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember.
S lehet, hogy még kisírok egy pohárral
a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben
forgok, mint kulcs a zárban.)
Ha nem: nem. Unatkozni se kutya,
sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te,
s hátha továbbállunk, támad egy ötlet,
vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé.

 

 

 

Karácsony 1956

Huszonkettedikén egy pillanatig
(reggel háromnegyedhétkor), baljós gyerek,
Joszif és Jézus között,
tizenhárom éves vagyok. A karácsony
ekkor ünnep utoljára. Enni
van bőven: nagyanyám előtt a hiánygazdaság
– mint a Vörös-tenger: száraz lábbal és pulykával
kelt át. Ajándék is adódik, mármint nekem,
még monopolhelyzetben vagyok, egyetlen
unokatestvérem lány és még csak négyéves,
én pedig a család utolsó férfisarja
(akkor még). Borleves, hal – van itt minden,
ahhoz képest, hogy nemrég jöttünk fel az óvóhelyről,
ahol F. G. egy tárnélküli davajgitárral
hadonászott („Menjen innen, Gáborka – mondták neki –,
kell a nyakunkra hozni az oroszokat?”).
Gáborka (majd csak orgonanyílás előtt akasztják fel)
bejön kellemes ünnepeket kívánni,
éjféli mise nincs a kijárási tilalom miatt,
én a Capitalyt tanulmányozom – ezt kaptam,
kéz alatt szerezte a nagynéném, a játékboltok
kínálata még hiányos. Nagynéném
némileg búcsúzik is: távozni készül
via Jugoszlávia, de aztán a határnál nem várják be,
ezért tizenegynéhány évvel később
itthon kénytelen meghalni gerincrákban.
Capitalyt játszani senki nem tud,
az ostrom előttről maradt „Orion” rádiót
csavargatom, Londont, Amerikát
hallgatom, mint az anyám negyvennégyben,
csak hangosabban: már és még lehet.
A kívülről tudott karácsonyfadíszek most úgy hatnak rám, mint
sok évvel később
egy nő, akit sok éven át szerettem.
Reggel még meztélláb elturkálok a Capitaly
szelvényei közt, beszívom a fenyő- és gyertyaszagot,
behozok az udvari erkélyről egy tányér kocsonyát,
a nagyanyám már főz, citromot facsar,
kenyeret szel a kocsonyámhoz, pizsamában kuporgok
a hokedlin. Ünnepszag, alvásszag van.
Nagyapám köhécsel a cselédszobában,
fogpiszkálóvékony könyvelőtestét
egy roppant köhögés kiveti a dunyha alól,
anyám is ébred, megtelik a konyha
családtagokkal, s én, mint egy megfigyelő,
akit rossz helyen ejtettek le:
kicsi, idegen, kihűlt.

 

 

 

Nagy Imréről

Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál
hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam
a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.
Ki mondja meg, mi lett volna mondható
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,
ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,
mikor arra ébredt
a város: lövik szét.

 

 

 

65 karácsonya

Sára halála után haza éppen nem költöztem,
ámbátor, hogy hol a NÁTHÁSBAN – mint mondani szokás,
már ahol – laktam, ez jószerivel eldönthetetlen.
Ez a haza, ahová, mint mondom, nem költöztem
65 Szentestéjén, Budán volt (van
is némileg rútabbá alakítottan), ottan
nem laktam ekkor, bár jóllaktam
a nagyanyám (még élt) eltette befőttel,
aztán elbeszélgettem a nagynéném férjével
(unokasógorommal, vagy hogy ezt mondhatni?),
aki ekkor a fentiekből kitetszően még szintén élt,
a helyzetről meg az erőviszonyokról
(ő is, szegény, a maga szerény módján
eleme volt a helyzetnek,
tényezője az erőnek, majdnem-főmérnök).
Aztán a tévében kékesen villogott
valami Jézusról meg jászolról (az ateista állam
akkortájt kezdte hülyének tettetni magát).
Szóval a kékfényben megszületett a kisded,
és a lehetséges témák is kiszikkadóban
voltak, a befőtt már kiemelkedett a szaftból,
mint a hajóroncs, és bőrösödött.
Nagyapám, csakhogy ő akkor már mintegy
féléve nem élt, ekkorra már bizonnyal elaludt volna
a házilagos meggybor-spriccer mellett
(kevés betett neki), és öreganyám élesztgette volna
karácsonyiatlanul: „Anti, az istenedet
ne horkolj az asztalnál!” Még ajándék is
volt, én azt hiszem egy kesztyűt kaptam,
a család nőtagjai fel nem használt bőrápolószereiket
testálták egymásra elkövetkező alkalmakig,
mikor is újracsomagolást szenvedve,
lomlét után megújra ajándékká lényegülnek.
De Sára nem pofozható újra,
kis sminkkel, ruhácskával: ajándékul férfiaknak.
Így hát, nyilván a frissen kapott kesztyűben
(amennyiben azon a télen kaptam) éjféltájban
elindultam sétálni, csikorgó lépteimet a havon
egy szellemfül tekervényei talán őrzik,
a mondott budai helyről a Margit híd felé,
átlábolva az éjféli mise elszivárgó közönségén
a Ferencesek templománál, hogy ácsorogjak a hídláb fölött,
amin bölcs öreg jégtáblák zúzzák szét majd
olvadástól hemzsegő fejüket.

 

 

 

Pillanatfelvétel

Mikor a nyafogó hangodon azt mondtad:
„Nekem sokkal jobb lenne, ha meghaltál volna”,
elfelejtettem soká, orrvérzésig röhögni.
Csak néztem arcom a szemüvegedben,
ott, abban a presszóban, a pihés orrod,
a kávéfoltos szádat.
Ott mosolygok az őszi teraszon,
gesztenyerozsdás autógumiszagban.
S azt kellett volna felelnem:
„Miért nem mondtad?”

 

 

 

Távolodóban

Azok a hülyeségek
a maguk idején nem voltak hülyeségek.
Azok a hülyeségek –
hogy „szeretnél-e olyan kicsi
lenni, hogy elférhess a belső zsebemben?”
Csakhát most már, mint lukas fogak
véres tamponok közül.
A vödörből.
Egykor: kellékei egy kisfiús mosolynak.

 

 

 

A játék vége

Soha: „meleg!”
vagy legalább: „langyos! langyos!”
csak kék foltokat gyűjtető bolyongás
a röhej csengő oszlopai közt.
Ami kerestetett (mi is?),
az ott sem, itt sem,
kívül, se belül.
A kendőt lerántod:
vakító vihogás.
Héjaként nehezül
fáradt szemedre Isten.

 

 

 

Tél lesz

Elkésett virágok
tapogatóznak a hideg őszben.
Remélnek még
gyümölcsöt? A legszívósabb
darazsak is a téli
repedésekbe
húzódtak. Nem akarnak
semmit e szirmuk-ejtett
virágok,
csak összeütötte fejüket
a mindennel játszó szél.

 

 

 

Égve hagyott vén szivar

Dunyhát, jégcsapokat, kocsonyát
az Abszolút Télre.
Egy mindig langyos cserépkályhát,
dohánybarna háziköntöst, kényelmes papucsot
a tébláboláshoz,
özvegy csoszogáshoz
csikorgó hajnalokon.

 

 

 

A jó regények

Mosonyi Aliznak

 
A jó regények beteljesülnek,
hibátlanul, mint a végzet.
Ócska ponyvára vágyom,
ahol van szerencse és van bocsánat,
és a logikus következmények
elmaradnak.

 

 

 

If

Ha az ambiciózus szimbirszki ügyvédbojtár
elsakkozgat Gorkijjal Capriban,
tovább hallgatja az Appassionatát
és, ó igen, hahogy mint merengte volt,
inkább simogatja,
mintsem üti,
ha mindörökre elbámészkodik
a genfi Főposta csodáján
(álmélkodhatóbbat kormányzósági agy
találni nem bír), akkor:
jött volna valami lapos
Kerenszkij/Miljukov-stílű megoldás:
kevesebb állammá dermedt forradalom,
több túlélő.

 

 

 

1949. május 1.

Mint a muslicák,
nyüzsögnek szemgolyóm
piszkos búrájában,
ütődnek, surrognak
fény bűvöletében
a fölkavart férgek:
gyilkosok és éljenző,
terelt tömeg.

 

 

 

Ellágyulás

Rákosi Mátyás selymes hajfürtjei,
a rózsás kis tappancsa,
első botladozási…
Végsősoron: neki is
kellett, hogy legyen anyja.
Az ember csak később lesz
R. M. Művek.

 

 

 

Állítólag

Buharin a kivégző helyiség
felé haladtában elérzékenyült a halandóságán,
szerette volna megsimogatni
az emberek fejét. De egy sem volt kéznél.
Így csak dúdolt magában
(befelé mintegy):
„Mert mindenki meghal, aki igazán szeret.”1
Aztán belegondolt, s:
Herbert, Herbert, Bauer Herbert,2
te barom, te lila állat!
vélte,
és a féligszítt Bjelomor Kanált3
az egyik pribéknek odakínálta.4

 

 

 

Egy vezér gyermekkora

Be szeretnék lenni
kegyosztó és kártékony!
Élesen őrzött
villa meg gk.
Előkóstolt étkek.
Országnyi
beszarás.
Gonoszság
megoszthatatlan gyönyöre.

 

 

 

A tábornokhoz

A politikus hangszere az idő.
Te megszólaltatni se tudtad. Nagylelkűség és akarat közül
az egyik legalább kívántatik
a politika műfajelméletileg igencsak
problematikus művészetéhez.
Ha más nem: téma az improvizációhoz.
És ilyen soká váratni a közönséget
a fűtetlen, rossz
akusztikájú koncertteremben,
míg a pódium deszkáiból, ahol toporogsz
lilás körmeidet lehelve,
száll fel a por, száll.
No, játssz már valamit,
az üres-piros
plüss-közönségnek!

 

 

 

Mentálhigiénia

„Ne szólj szám, nem fáj fejem.”
De akkor meg minek
a fej, a száj?

 

 

 

Hattyúdal

Mi van még hátra?
Egy magyar író utolsó évei.
Nem is utolsó dolog
– mondjuk (a teljesség igénye nélkül)
egy albán vagy afgán
kolléga ugyane vonatkozásában.
Ha jól belegondolunk.
Gondoljunk jól bele!
„Egy magyar író utolsó évei”
értekezés-címnek is elmegy,
van benne valami nemesen molyette,
elméláztató: utolsó évei…
Szegény, ki hitte volna?
Csak hát, a helyzet az,
hogy minden magyar író,
kivétel nélkül!
az utolsó éveit éli,
minthogy a korábbiak már leélvék.

 

 

 

Futam

Sorok írója hajdan merészléptékű vállakozásba fogott:
meg vágyta írni az – enciklopédikusnak tervelt –
Nagy Kaka Könyvet. A fokozódó körülmények azonban
ha lassan is, kikezdték még a Szerző elpusztíthatatlannak
vélt infantilizmusát is. A NKK: terv maradt.
Emlékét őrizze ez a – kis rakás.

 

 

 

Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére

Felfordult a ferdeajkú vén trotty,
az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni.
Jaru és Csau, a két rossz arcú temetőőr,
Kelet-Európa csődtömeggondnokai,
latolgatják, hogy lesz-e borravaló.
Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal.
Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt.
Mindenesetre: halott.
Nem veszi elő többé
a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.

 

 

 

Október

Olykor a gyűlölet trágyatüze lobog fel,
olykor a levizelt salak
füstölög alattomosan a kazán mellett
– halottak! halottak! –
Olykor a nép utcára réved-széled, fölkel,
a lehetségesből valamit megragyogtat
mint lopott fülbevalót: nem tudja, hogy az övé.
Olykor, tűntödben, kicsit, még rágcsálnám a melled.

 

 

 

A versírás csapdái

„Múlt időben cukorhadó személy.”
Erre ébredtem. ’No igen, ez mély.’
– Mondtam magamnak, – Ugorjunk bele!
Azóta egyfolytában koppanok.

 

 

 

Munkanapló

Juditnak

 
Ma ő ír. Én csupáncsak a zabáról
gondoskodom. Körülményes tevés-
vevés, időmet elporlasztani.
Két fakanál, két lábas,
a vágódeszka, a bicska, a kanál
(majd mosogathat), készül az ebéd.
Egy úgynevezett „savanyú vetrecét”
adok elő, citrommal, tarhonyával.
Ül a napon, kimérten kopaszodik
a feje búbján, te jobban tudod.
Körülöttünk a kert és távolléted.
Bocsánat, ez túl mélyre sikerült.
De mégis: távolléted, mint a kert:
környezetünk: hiányzol, megbeszélünk.
Látod, veszélyes magunkra hagyni minket:
elkezd veled mindenféle történni.
Mi pedig irdogáljuk a színművet,
és közben kipiszkáljuk a világot,
precízen, mint köröm alól a koszt,
s megmutatjuk egymásnak az eredményt,
majd tesszük diszkréten a csikkek mellé.
Emlékeink vannak. Elemzőkedvünk
nem marad éhen. Két őrült vegyész
turkál, titrál, szikkaszt. Valami lesz.
Ha nem ebből: belőlünk. A nyárvég,
mint égő ág, hamvadva kunkorodik.
Kopog a gép, most írja át, amit
felköhécseltem, mint egy rossz álomban.
Aztán majd én átírom, amit ő ír.
Ezt az életmódot, ezt kitaláltuk:
falu, szőlőlevél, kacsahápogás,
se túl közel, se túl távol a várostól,
éjjel zuhog, nappal tündöklik, a göröngyök
között araszol a kövér szöveggiliszta.

 

 

 

Bagatelle

Orrot fújni jó.
Szabadulsz valamitől,
ami nyúlós, csekély, mégis nehéz:
nincs hová odakenni.
Orrot fújni rossz.
Zajként terjed tova,
szomszédos szobák
csendjében kavarja fel
alvások nádvizét.
Kanyarban a motoron
jártasság vagy bátorság.
Papírvattába higiénia,
ha éppen lába nem kelt a pedálos
tisztasági vedernek.
De mandulafagylaltba
prüsszenteni nyálkasörétzáport,
a keményített tejszínfityulára:
csak egész fiatalon
vagy majd egész öregen, öregem.
Addig a vasalt zsebkendő legyen
zsebünkben figyelmeztető
minden kívül-belülről
jöhető rosszra.

 

 

 

Graf August von Platen-Hallermündéhez

(fordítása közben)
Te gróf voltál, buzi, német s talán tüdőbeteg,
porosz tájban mocorgó fura állat,
arany tölgyleveles gallér, törzstiszti váll-lap
képzelhető reád, s ontod szonettjeidet.
Egy garnizon mélyén találtál rejteket,
pórázon sétáltattad gőgöd, és a német állap-
otokat csontig hatóan utáltad.
És véltél ismerni minden gyötrelmeket.
Veled vacakolok, ez a grófi weltschmerzli
porózus, törékeny, százötven éves sercli
– vásnak, öregfiú, tőled a fogaim,
jó Ágoston gróf, Platen-Hallermünde,
ki megferedtél mindenféle bűnbe,
kész az omázs, itt poroszkál a rím.

 

 

 

Tapintat

Hommage à Freud

 
Mikor a tehén
a négy félig lenyúzott lábával
felállt,
és láttam, hogy az anyámat
próbáltam agyonverni,
még egyszer ütöttem
a halántékára,
nehogy rájöjjön.

 

 

 

Nagyanyámra (1894–)

 

1.

Kevés időt jósolok a Mamának,
ha ugyan ez idő még,
ez ízehagyott, kímélő időpép,
amin sorvadt elméje nyámmog.
 

2.

Nem találsz haza már az előszobából.
Nincs itt keresnivalód. Kikísérlek.
 

3.

Mi egy kicsit még elnézzük a hajnalt,
más ablakokból, ahogy idevillog.
Gyereket fürösztünk, és tésztát gyúrunk.
Telünk-múlunk. Néhányat alszunk még.

 

 

 

Búcsú

Mind szemérmesebb és tartózkodóbb
pozitúrában keresel álmaimban.
Legutóbb a bokáig érő, kékpöttyös
szoknyádban álltál a Népszínház utcai
antikvárium kirakata előtt.
„Anton Webernt, szegényt – suttogtad –
egy részeg amerikai altiszt…
Maustot… Mit jelent az, hogy egérhalott?”
– suttogtad, és: „ne nézz a csődületre,
én se vagyok élő, megyek is”
– suttogtad, Sára.

 

 

 

Öreg napjaim

„Ami késik, az nem múlik.”
Badar, ostoba beszéd.
A nyugdíj késik, én meg múlok.
A nyugdíj késik,
vásárlóereje múlik.
Zörög a névérték a hideg őszben.

 

 

 

Ahogy így a halállal szembenézünk

Be nem teljesült szerelmeimet
mohó vénasszonyokká perzseli
az elhúzódó ősz.
Hevernek e túlérett
sajtocskák reszeletlen.
Pökésnyire pedig
a túlvilág.

 

 

 

Nász

Kis kiáltás a csillagok alatt,
asszonyi jaj-jaj.
Így vész el
mindenünk.

 

 

 

Amikor a cigánytelepen

Amikor a cigánytelepen
sok kutya, sok gyerek, sok
gyöszös fa között
hagytam a vénasszonyt
a tenyeremből jósolni
(jó sok hülyeséget
összebeszélt azért a húsz forintért),
és a barátom azt mondta: húsz forintot
adok, de a sorsomra nem vagyok kíváncsi,
és a cigánynő nem fogadta el,
hanem (átkozódva ugyan) elkullogott,
igencsak
eltöprengtem: ki vagyok én,
ki növényt nem tartok
s nem védek állatot – – –

 

 

 

Élektra

Azt hiszik, a politika fortélyai
foglalkoztatnak, azt hiszik, Mükéné sorsa.
Hercig, érzékeny Krüszothemisz kishúgom
erkölcsi túlajzottságot tulajdonít
szegény nekem, azt képzeli, apánk
fonák halálát nem bírom kiheverni.
Bánom én az otromba geci-gejzírt,
gyereke gyilkosát! Túl szappanos
volt a kád lépcseje – a bárd meg túl éles.
De hogy ez a borbélysegéd-képű Aigiszthosz
uralg s pöffeszkedik nyomorult városunkon,
s anyánk éltes, tokás vén kurvaként
enyeleg véle, negédeskedik – s mindenki úgy tesz,
mintha nem tudna-látna semmit. Színarany
hazugságként tündököl a Nap is
fölöttünk – istenek hamis pénze!
Hát ezért! Ezért! A feltolakodó undor okán
álmom és kenyerem a bosszulás.
S ez az undor nagyobb az isteneknél.
Már látom, hogy Mükénét ellepi
a téboly és a pusztulás penésze.

 

 

 

Teozófia

Aliznak

 
Isten, ha van:
parasztból lett generális.
Csillagos zubbonyát
célozva tévedünk
mind távolabb portánktól
– hóba, tajgazúgásba.
Ő káprázik folyvást
a fagyban előttünk: Ő,
Kutuzov, Moszkva nélkül.

 

 

 

A zenekar még csak hangol

Minden – mondogatjuk magunknak –
még ezután jön. Semmi
nem jön ezután.
Ami a nélkülemet megelőzi:
görcs a köztiagyban,
lágy alábukás
forgó homoktölcsérbe,
vagy a gyomorszáj
álmélkodva, hirtelen – – –
Vagy a máj,
vagy a rendszer.
Terveket hát ne szőjünk.
Az ősz könyörületes.
Az ecetfa
lazán nyugtatja kecses,
zöld ujjait
a szél billentyűin.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]