Bibó temetése
Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten |
a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom. |
|
Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket, |
hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt |
lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie, |
közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket, |
|
micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem |
tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év, |
így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt, |
kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el, |
|
így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat |
átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába, |
ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is, |
ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig. |
|
A cinteremben összetorlódott a hullaszag és a jelenlét. |
A barátom sírt a hátam mögött, én úgy éreztem, hogy tanúja vagyok |
valaminek, amiről majd nem tudok beszámolni, úgy éreztem N. O. és P. Q. sírbeszéde során, |
|
amit haladéktalanul kiértékeltek a sírgödör felé haladtukban |
a résztvevők, miközben köszöntötték egymást és felfigyeltek egymásra |
jellegzetesen temetési arcberendezéssel, csak a szemek mertek |
mosolyogni és a hang a gyomorból szüremlett, mintha |
|
használhatnának ezzel a halottnak, és ez tuladjonképpen helyénvaló, |
így legalább valami nem volt funkcionális a temetésben, a feszengés, |
a szordinó utalt arra, hogy idegen szobába léptünk illetéktelenül, |
s ettől az egész napvilág egy pillanatra a sírgödör előszobája lett. |
|
Ezt helyeseltem, mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha |
Ez a kopár idétlensége a jelmezkölcsönzői gesztusoknak legalább |
valami valódi helyett volt. |
|
Útközben valakinek elmagyaráztam, hogy ki ki, |
miért van itt, vagy miért nem szabadna itt lennie, vagy miért meg- |
lepő, hogy itt van, aztán egy írótársam segített |
elhelyezkedni egy másik írótársam mellett, emblématikusan |
|
és némi iróniával, a fényképészek és a kései utókor számára |
– mindkettőjüknek felfoghatatlanul –, szóval túlélői ocsmánysággal |
helyezkedtünk, én, szégyen, el is röhögtem magam ezen, |
meg azon, hogy a síron túl észrevettem átmeneti kedvesemet, |
|
fekete alkalmi ruhában, és tudtam, hogy feleségem |
rézsút a hátam mögött áll, és egymást nézik, |
és ettől gondolataik igencsak elkalandozhatnak |
az ideillő témáktól, megláttam Z-t, aki még nem tudhatta, |
|
hogy az év hunyta előtt elteszi magát láb alól, |
nem tudhatta, hogy valaki néz minket: van úgy, hogy súlyosan bólint, |
máskor ujjal pattint, vagy együttérzően kacsint: elég? |
Vagy egyszerűen kézzel söpör: kifelé! |
|
Szóval még éltünk, amikor a hátára döntött lift vitte |
Bibót a szuterénbe, honnan a halottak országába nyílik. |
Egy nagy szürke vasajtón mennek át, nem is hallják |
az élők kopogását. Azonnal elkezdődik |
|
a minden érkezővel újból kezdődő játszma, amelynek címe: |
Lehetséges Történelem. Erdei, Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre, |
Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel a tolongásban, és |
kezdődik máris a Kiveszítma! |
|
|
|