Egy fényképre, amelyen kezet ráznak

(1948. június 12.)
(Rekviem a magyar demokráciáért)
Hogy nem lehet?
Inkább azt írnám: nem helyénvaló
gyűlölet nélkül gondolni Reá.
(Elsőre majd’ azt mondtam: nem szabad – – –
de: tanúm és bírám legyen Petőfi Sándor,
hogy a szabadság szent szavát ajkamra
parancsolólag többé nem veszem.)
Mondjuk tehát: gondoljunk megokolt
utálattal reá – mivel halott, és
halottabb nem lehet már.
Bosszúnak ekképp módja és alkalma nincs.
Még hamvait sem
fogadta be e föld (ha jól tudom).
Így hát: legyen a nemzet könyörületes iránta
– mert jobb, ha egyebeken gondolkodik.
Viseljük el, oly sok más rossz után:
ez sem fog megbűnhődni semmiért.
Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót:
az alkuképes alkusz s a történésbe magát beleártó
ártatlan áruló kézfogását:
A vaku
felfényleti tökfejét
a röltex-méretre szabott tömeggyilkosnak
(emlékét össznépi felejtés őrzi),
csakúgy mint a tanakodó s tanácstalan,
ennenbuzgalmú áldozatnak is,
ki vesztét érzi bár – hozzásegít még.
Megtekinthető – éles rendőri fényben –
rá rossz fényt vető félszeg mosolya
az olcsó OTI-szemüvegkeret mögött – – –
gyanúsítottzakója, gyanúsítottnyakkendője,
zakóján a három gyanúsítottgomb
s mögötte a nyílni kész zárkaajtó.
Fáj mondanom: mindközösen utálom
a foglyot és a foglárt.
A sanda ravaszság
s a fontolva halódó hülyeség:
ugyanegy ütemre skandálható
változatai az álokosságnak.
Két megtöretett,
bepiszkolt
kéz egymást rázza.
Egy áramkör
reszketteti a közös gyávaságot.
Két handlé rázza
egymás nyirkos kezét.
(Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Na és?)
Hát: így végződött, mi épphogy kezdődött.
Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]