Örökhétfő

(1981)

 

 

 

 

A ronda csönd

A ronda csönd majd így szakad le rád – – –
nézed az édes, trampli lábakat,
a visszér kékjét, lógni kezdő
mellek nyárvégi végpillanatát – – –
Milyen öreg vagy.
Nahát, hogy a nők
frottírtörülközőkbe bújtatják testüket!
Megkívánsz minden asszonyt,
akin már dolgozik az idő – – –
Ó, nem a szokott formákat kivánod!
Hanem, mondjuk: a talpakat,
e partra vetett, ekcémás
virágállatokat.
Egyszerre kívánod összes feleséged
és összes feleséged összes barátnéit.
Eközben papírt eszel,
lüktető has,
és zöld vízarany csöndben
élsz, hogy meghalj.

 

 

 

Félá – – – – –

Föl-fölriadva alszom, vakon matat
kezem a lecsúszott takaró iránt –
rideg derengés bánt, húzom magamat összébb.
Fagyos ragyogás érzik. Az antipóduson
most kél föl a téli Nap.
Forgat a Föld.
Kegyes ájulás visszaránt
a sötét melegbe… De még tudom:
hálásan el is motyogom:
álmosodom el, el-elmosódom – – –
Így ragyog be a testi fájdalom
is szerveim gyanútlan álmába. Oly
hirtelen riadnak! Vergődve rázzák
testem ketrecét, mintha ól ég
barmok fölött, vagy a vízár
orruk likáig ér már,
vagy mohón szabadul, egyik a mást tiporva,
börtönnyi fogoly – – –
– – – hogy azt hiszem, reggel van
már, és elaludtam. Elkéstem valahonnan.
Künn ver a fény: réges-rég rámvirradt.
Csak a szemhéjam összeragadt – – –
Meghallom, végre is, a kimért ketyegést,
kiveszem a sötétből
nyugodtan fénylő számokat:
az éjből hátra
van még vagy negyedényi –
nyújtózom hát, s a
másik oldalamra fordulok:
még lehet egy kicsit élni.

 

 

 

Van úgy is, hogy jön

Korán ébred – – –
Az utca
hűvös, tiszta, kisepert,
akár egy vasárnapi parasztudvar.
A házak homloka tündököl,
s a járda téres.
Az ember még nem úgy,
mint koszos hajban a fésű – – –
Az alvás ragacsát
lemosta víz és szappan.
Kávé, pálinka, cigaretta, szél:
A kedvek és a nedvek frissen áramlanak.
„Az ember” még
csupa tettvágy, csupa jóakarat.
Merő hasznosulhatnék.
Húsz perc és félóra között
kezd el fonnyadni.
Aztán beszippantja
a helybenrobogó.
Zörgő szeméttartály
zömíti, zúzza
– azzá, ami.
Újabb húsz perc alatt
kész is a gombóc:
makulatúrából, kabátszőrből, lihegésből.
Lehet kilökni.
Mocsok, elpucolandó.
Persze, van úgy, hogy mindjárt jön a busz.
Akkor meg az emberben
éppen
se tettvágy,
se jóakarat.

 

 

 

Hatvanas évek

A melegcsákány-rendszerű
szerelmi élet mégsem vált be.
A váltótársak folyton torzsalkodtak.
Színlelt nagylelkűség egymás előtt,
kicsinyes számolás, mikor maguk maradtak.
Aztán vissza a bedöglött kamasz-házasságokba.
Piszkálni a motort,
birizgálni az alkatrészeket – hátha begerjed
még egyszer – – –

 

 

 

Változatok női mellre

 

1

Fonnyadt emlőjét úgy gyűrtem össze,
mint üres cigarettásdobozt.
Szórakozottan morzsoltam, markolásztam – – –
Szép parkban sétálsz,
kezedben akármilyen összegyűrt, fölöslegessé vált
papír,
előtted hosszú, csillogó
sétány. Sehol egy hulladékveder.
Eldobni visszatart
hely s helyzet parancsoló tisztasága.
Izzadt marokban ráncok és mocorgás.
Szemedben félelem,
és fölötted a park
hosszú, mély, boldog sóhajai – – –
 

2

És azután a hűtőszekrényből kivetted
a polietilén zacskóstejet,
áhítattal két tenyeredbe fogtad
a hullámlót, tömöret, hűvöset.
Holt, ifjú anya mellét – – –

 

 

 

Hadd menjen

„Nos: a naivitás nem megy.
Amit lehet: figyelni a felvillanásokat.
Ez mindig hiteles, s olykor találó.
Nem alakítás, csak kivárás.
Nem növekszik,
mindössze összeáll.”
Ilyeneket jegyezgetett föl.

 

 

 

Jó volna Mallarmét fordítani

Jó volna Mallarmét fordítani,
de közben folyton azon morfondírozok, hogy
én tulajdonképpen első osztályú utas akartam lenni,
nyugszékből nézni a foszló habokba,
tartozások és hozzátartozók
nélkül, ehhez képest nincs mit ennem,
és ami még rosszabb, mások etetnek
(bár ez hiú beszéd, és lehet, hogy az volna még rosszabb,
ha mások sem etetnének, így mégiscsak megvan mindenem,
mint ezeknek az ocsmány balkáni gerléknek
az udvarunkon), ezek a gondolatok azonban elvonnak
Mallarmétól, pedig nagyon jó lehet Mallarmét
fordítani egy másik életben
(oly napsütötte minden másik élet),
ahol Mallarmét fordítanak, nem ismerik
az evilági komor teleket.

 

 

 

Cédulák

 

1

ahogy minduntalan elhatározom hogy más leszek
nem tudom milyen más
csak nem ilyen
de már tudom hogy
nem leszek más
 

2

az emlékezetem lassan bebútorozva
meghitt és célszerű
halottakkal több kevesebb jogon
nevezhetem halottaimnak is
hisz törölgetem-kerülgetem őket
 

3

A jót azt nem
a jót azt nem adom
megmenthetetlenül személyes
ami jó volt

 

 

 

Mayának

A visszaszámlálás befejeződött.
Ezt neked adom, mondtad
tenyerembe csempészve kicsi öklöd.
Ezt neked adom, mondtam
lassan feléd nyújtva csukott kezem.
Nyitott kezem üres,
fekete napsütés,
nyitott kezed üres.
Te nyertél, mondtad.
Te nyertél, mondtam én.
Hamu nélkül elégek mosolyodban.
Ugyanez történhet most veled is.
Űrrandevúnkat nem közvetítették.

 

 

 

Öregasszony

Az udvaron lecsúszott
porharisnyában ténfereg a szél.
Fenyegetőzik, hülyeségeket beszél.

 

 

 

Éber-álomkép Mayával, gyerekkel

Hátadba nyomódik lejárt személyid száma,
az udvar lángra lobban, mint a karbid.
A gyermek álmában megint felül, ellopott
biciklijéről álmodik és a rendőrfőnökről,
ki ezüstsisakban és folyamitengerész-egyenruhában
vérpadra viszi a biciklitolvajt.
Komoran evezünk a gyönyörért,
hajnali Styxen.
Öregasszonyhang herseg az udvarban,
álmunk rothadt tökön tapos.
Szeretlek, kedvesem
tűzvész szemekkel nézel rám,
pillantásodban bozóttűz. Gyújtogatás
a gombás lepedőn.
Nyirkos falak
izzadják a szerelmi kínt,
hűtőszekrényünk felforr.
Izzik a margarin az aranypapírban.
A hajnal
ütésrekész. Nem mentesz meg te sem.
Gázóra kattog. Fürdesz. Gyerekek
várnak. Hogy tudsz rájuk nézni?
Mindig ezen gondolkozom. Én nem tudom…
nem érdekel… Elintézzük magunkban
az életet, aztán essünk egymásnak,
holt a holthoz, sietve, szétesőben.

 

 

 

Maya

Síma, tömör, egynemű, telített:
mint a méz. Mint egy kavics,
külön csöndjébe gömbölyödve.
Beálló állapot: megszülető jég.
Törésmutatója mosolynyit változik.
És persze, öregedés,
lábán a visszerek,
dagadó bokái.

 

 

 

Invokáció

Eltávolítom írógépemről a Napot.
Fölemelem papirostul a gépet,
hátradöntöm, és lecsusszantom róla.
Most ott hever a zöld abroszomon.
Aztán ülök a széken – fázékony úszó,
aki féli a hideg vizeket:
úszás borzongatában. Tényleg fürdő-
ruhában ülök. Nyár van.
Künn a kertben Maya fehér ruhája
függ a zsinegen. Maya másutt
s egy más színű ruhában függ
az adott körülményektől. Őrá várnék
most ebben a szobában, ha el nem
kezdem ezt írni, hogy ne várjak,
s ne akkor kívánjam majd, hogy ezt írnám,
amikor majd nem kell már őrá várnom.
Rögzítsem most tehát: a Múzsa – távollét.
Távolléte egy írógépkarok közé
redőzött napszalagnak. Távolléte egy
fehér ruhát kitöltő valami élőnek.

 

 

 

Tik-tak

Szerelmünk holtjátéka.
Valahogy
majd véget ér. Csak azt nem
tudjuk: hogyan?
Magamban élem már a szerelem
felkínálkozó változatait.
Begyűlvén bizonyos tapasztalat,
amit ama szervünkkel művelni tudnak
nővéreink:
képzeletben teszem.
Itt melletted az ágyon.
S ahogy Istennek bármelyik időpont
alkalmas meghallgatni egy imát:
mindegyik pillanat tökéletes.

 

 

 

Szonett-jel

Következzenek el már a szonettek
(életemben az elmár van soron),
e precíz szógépek iszonyú nettek:
-sorok legyenek most műsoron.
Koronként közök: takaros szünettek
(s közönként korok; „korok”-ban szoron-
gtunk, -gtatok, mitiők…). Végső soron:
TÁRGY mind – akár egy asztal („azon ettek… ”).
Három kettest! És kattognak a nikkel
fogókarocskák, várni is alig kell
– s kész a kávé (csak húzzuk le a plexit!).
Megisszuk s mire kezünk megmelegszik
a pvc-poháron: illanik el
a Nincs-Akinek-Mondd-Utóíz (exit).

 

 

 

Női hang

A feleségedről álmodtam. Sok értelme nem volt:
vigasztaltam valamiért
– valami teljesen hétköznapi bánata volt.
Elvesztette a táskáját vagy mi. És miközben
azt ismételgettem, hogy szedje össze magát,
nem történt semmi különös:
állandóan azon törtem a fejem,
hogy miért nem ő vigasztal engem?

 

 

 

Erotikus

A „te kis…” kezdetű
elfulladó nyelvi kisérletek
hatására elzsibbadsz.
A hajhagymáidig beleborzongsz, ha
„mézbenfőtt fokhagymának”, vagy „vaniliás
makrélának” becézlek.
Minden igazi nő
ösztönösen érzi,
hogy csak irónia
sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…

 

 

 

Casanova kihunyó öntudata

Nők
nők
kikben töltöttem perceket
locsolócső
a házmester kezében

 

 

 

Férfihang I

Te kivétel vagy.
Te nem vagy undorító – csak viszketsz.
Hogy hol? Kérlek, mindenütt!
Hogy is mondjam, itt. Szerte a szobában…
Úgy szeretlek!

 

 

 

Férfihang II

Csak azt nem értem, miért
kérdezte olyan szemrehányóan
a múltkor, hogy „Hát már nem vagyok
a te kicsi feleséged?”
Tíz éve elváltunk.

 

 

 

A kukkoló éji dala

Végigvizsgáltam a kis
sportkukkeroddal a még
világos ablakok
mögötti világokat
a szomszéd házban.
Igazad van, sehol se basznak.
Mi itt nem baszunk.
Dugom is el a rémült hernyót.
Akár a szomszéd házban is lehetnénk.
Jóllehet ha az (innen nézvést)
szomszéd házban lennénk,
akkor te bugyirózsaszín bugyikat
áztatnál kék műanyag lavórban,
én meg tréningalsóban, atlétában
ellenőrizném a kaktuszokat.
És nem lennének ilyen gondolataim.
Mi volnánk az ország.

 

 

 

K. M. szerelmes éneke

Miért nem szeretnek engem a nők?
Gyuri, mondd meg nekem, miért nem szeret egyik
lepedékes nyelvű, pállott picsájú
lankadt kurva sem?
Imáimba foglalnám a nevüket,
lihegnék, mint egy trubadur,
kacagnék, mint egy bajazzó,
elvenném feleségül (le van szarva!),
miért nem szeretnek engem a nők,
ezek a tetves kis pinamancik,
én áhítattal ejtem ki a retkes nevüket
minden fogmosás előtt,
és most otthagyott ez a Margit is,
miért? mer’ mondtam neki,
mikor a múltkor bőgni kezdett,
hogy fújja már ki (a szemét)
vagy hagyja abba,
én nem bírom a tocsogós csajokat
(az anyja halt meg neki vagy kije),
há’ most mi rosszat mondtam neki,
hogy mennyen a kurvaannyába,
mert én most dolgozom és utálom,
ahogy a szőrök recsegnek az orrában,
amikor levegőt vesz,
és ettől nem hallom a konczsuzsát
gépelés közben.
Erre elment.
Ezek a szar kurvák, öregem,
mindentől felhúzzák az orrukat.
Ez az Enikő meg – – –
hát nem igaz!
Én szeretem
a nőket, meg nem vagyok prűd meg minden…
de háromszor láttam,
és nem le akart smárolni egy kapualjban?
Így ahogy mondom:
nyelvespuszit akart
adni. Belelógatta azt a ronda nagy
piros nyelvét a számba.
A meztelen számba. És nem hord nyelvtartót sem.
Hát megmondtam neki,
hogy álljon meg a menet,
előbb lakás és egzisztencia,
aztán akarjon puszizkodni. De akkor se velem,
mert engem nem így neveltek.
(Pedig szerettem volna,
ha megkéri a kezem, nagyon snájdig lány volt),
de hiába, nálam első az elv:
mindent a szemnek,
semmit annak a ronda folyós kezének
– le akart tapizni! hát ezt neki!
Mért nincs egy rendes nő? Aki nincs.
Ezek mind vannak: szelelnek, párolognak,
szaguk van. Akkor is nő a hajuk,
amikor gépelek. Pedig csak azt kérem, hogy ne.
Ez a legkevesebb.
Én tökéletesen tudok alkalmazkodni,
mosok lábat, tisztán tartom a teflont,
perfekt agglegény vagyok, valószínűleg
az a baj, hogy túlságosan tisztelem
ezt a sok riherongyot.

 

 

 

Apokrif

Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát,
József nem tud elaludni,
keres valami piát.
Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,
lemegy a Háromkirályba,
hogy egy fröccsöt legalább – – –
– – – „Megint Isten?”
– – – „Megint Isten?” – – – „Az hát, megint.”
Sóhajt, nagyot húz, és legyint:
– – – „Különben,
múltkor kivertem a huppot.
Ha az orrom előtt dugtok!
– – – de így megmondtam a Marinak,
legalább tartsad a pofád,
úgyis szól mint a földrengés
mindig az a rohadt ágy,
közben – de komolyan! – ne halljak
több ha-ha-ha-halleluját!”

 

 

 

Nagyapámnak mindig

Nagyapámnak mindig kétheti
restanciája volt az újságokkal.
Amit elolvasott, azt a kenyér-
vágó késsel felszeletelte vécépapírnak.
Így mindig kéthetes
Népszavákat használtunk a klozettra.
Ahogy nagyapám
elmaradt a korától.

 

 

 

Megtermékenyítés

fűrészpor és vér
fel-fel új nemzedék
bocsánat-nem-tudó
kis gyilkosok az alvadástan-órán
lehull egymásra néző
még hebegő fejünk.

 

 

 

Gyász 1971 – – – –

Az asztalomon semmi.
Csak a professzor úr
Fényképe (az, amelyiken két
Végsősoron közt mosolyogni tetszik).
Majdnem az utolsó évekből.
Meg egy (állitólag párizsi)
Utcából kiszaggatott utcakő,
Az ugyancsak majdnem
Utolsó évekből.
Asztalok cserélődnek.
Kihátrálunk hol-ilyen-hol-olyan
Asztalok
Lábai közül.
Keresünk szabad asztalt.
Mint ezt, amin most írunk.
Kitesszük a Professzor úr fényképét
Erre az asztalra.
Es nézzük. Hogy mit néz?

 

 

 

Berlioz-dosszié

A nehézzenekar felvonulási terve (részlet)
Nehézzenei előkészítés:
a nagyöbű rézfúvós alegységek az
(alább részletezendő)
vonós magasabbegység
„felpuhító” műveleteinek alárendelve
szükséges mennyiségű és erejű
hangot szórnak
széles, horizontális síkban
az ellenséges széksorok teljes mélységébe,
elterelendő a figyelmet
a csoportokra bontott vonós magasabbegység
változatos,
váratlan irányú
és koncentrált
támadásának várható kezdetéről.
A főcsapást az összes vonósnemek egybehangolt
tűzakciója vezeti be.
A beásott bőgőlövegek
lassan emelkedő lősíkban
több lépcsős robbanóakkordokkal belövik
az ellenséges terepszakasznak
a zenekari ároktól
a ruhatárig terjedő mélységét.
Az önjáró gordonkák (az ún. „fülbemászók”)
eközben elsősorban az ellenség
élőállományában idéznek elő kárt,
míg a könnyűhegedűk pergőtüze
hivatott fokozni a pánikot. Ugyanakkor
már az előkészítés során sem hanyagolandó el
a kalibrált, távcsöves klarinétok
igénybevétele értékes egyedi objektumok
megsemmisítésére.

 

 

 

A konyhafőnök ajánlata

Amikor majdnem színültig van már
hínárral, algával, nyaralómócsinggal
(a víz épphogy ellepje!),
megvárjuk, amíg egyenletesen,
szürkén izzik a Nap fűtőspirálja,
akkor a gyorsfőző KEMPING-patentfazékra
rákattantjuk az eget.
Az aprítórákokat elevenen
hajítjuk a lobogó lébe,
ezek berregve kockára darabolják
az egészben feltett
üdülőgerincet, és agóniájuk közben
levendulaszínű felhőt lövellnek
ez kölcsönzi
az önálló fogásnak is bőséges
„Beutalt-ragu”
különleges színét és zamatát.
Tálalás előtt gondosan lemerjük
a tetején úszó hajolajat.
A tálba szűrve két evőkanál
állon érlelt borotvahabbal elkeverjük,
csípős szappant reszelünk rá gazdagon,
ízlés szerint ólomecettel
és körömfeketényi „Atléta”
lábpúderrel fűszerezzük.

 

 

 

Mondogatnivaló

Cipőmre nézek: fűző benne!
Nem lehet, hogy ez börtön lenne.

 

 

 

Széljegyzet egy vitához

Radnóti Sándornak

 
Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak,
azt tiszteltük volt liberalizmusnak;
ha virágnyelven küldtek el a francba:
a Repression átment Toleranz-ba.
Túl az Oderán, innen az Uralon
szerveződik a rémönuralom,
a trafikokban rágógumibot
– prefogyasztói világállapot.
S mert mindez csak kritikailag tetszik,
tituláljuk kommunának a kreclit?
S ezentúl kritikailag kúrunk,
míg tűri személytelen kult-Úrunk?
Te a politikai szférát transzcendáltad
– én még mindig csak tartom itt a számat.
S mert minden megy szét, és gyűlölni fáradt
vagyok, csupán álmatagon utállak.
Nebich. Vollendete Sündhaftigkeit!
A jövő – bízom – mindkettőnket ejt,
orrontja majd, hogy alle beide stinken,
s egyformán: összefügg mindennel minden
– s egymást alázza: aljas düheink,
nemes huzavonáink – mint a fing:
gyötrelmesek és nevetségesek – – –
szerelmek bántanak minket s szelek,
ezért szellentem e széljegyzetet,
verssoraim a görcsölő belek.

 

 

 

Katonai tiszteletadás

A Vereség Napján
kardélre hánytam

 

 

 

Szerelmes vers

Buffogó szürke homokzsák egek
koponyaűrömben,
talpamban
suhogó gumibotutcák.
Korszaknyi só– és
mákostésztaevés
után úgy szürcsöllek,
nem érdekel az őrzők
500-wattos nézése,
mint a WC-kagyló vizét,
amíg a víz csurgott, hasztalan
rángatott, és ütötte fejemet
a pisztoly agyával…

 

 

 

Ha az ember

Ha az ember a Batthyány
utcában lakik
harminc-egynéhány éve
s megért egynéhány miniszterelnököt,
óhatatlanul elgondolkodik
a vég
mikéntjeiről-módozatairól.
Én szurkolok magamnak,
hogy mint Batthyány,
utcahuszonháromom, példaképem,
féltérden,
hamm! bekapjam az elmés ólmot.
És ólmos elmémben,
amikor a beszélőközpontig
ér a mindent gyógyító érckúp:
Cambronne
szava döngjön
az agy visszhangos folyosóin.
(Persze, hiszem, hogy erre nem kerül sor.
Szeretnék Pákozd, Isaszeg után
a Honvédmenhelyen
egy poloskamentes vaságyat,
egy karbolszagú folyosót,
ahol büszkén mélázva pöfékelem
a hálás haza csikkadományait.
Vagy – álmok netovábbja – gondolok
adókedvezményes
dohánytőzsde-bérletre.)

 

 

 

Egy fényképre, amelyen kezet ráznak

(1948. június 12.)
(Rekviem a magyar demokráciáért)
Hogy nem lehet?
Inkább azt írnám: nem helyénvaló
gyűlölet nélkül gondolni Reá.
(Elsőre majd’ azt mondtam: nem szabad – – –
de: tanúm és bírám legyen Petőfi Sándor,
hogy a szabadság szent szavát ajkamra
parancsolólag többé nem veszem.)
Mondjuk tehát: gondoljunk megokolt
utálattal reá – mivel halott, és
halottabb nem lehet már.
Bosszúnak ekképp módja és alkalma nincs.
Még hamvait sem
fogadta be e föld (ha jól tudom).
Így hát: legyen a nemzet könyörületes iránta
– mert jobb, ha egyebeken gondolkodik.
Viseljük el, oly sok más rossz után:
ez sem fog megbűnhődni semmiért.
Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót:
az alkuképes alkusz s a történésbe magát beleártó
ártatlan áruló kézfogását:
A vaku
felfényleti tökfejét
a röltex-méretre szabott tömeggyilkosnak
(emlékét össznépi felejtés őrzi),
csakúgy mint a tanakodó s tanácstalan,
ennenbuzgalmú áldozatnak is,
ki vesztét érzi bár – hozzásegít még.
Megtekinthető – éles rendőri fényben –
rá rossz fényt vető félszeg mosolya
az olcsó OTI-szemüvegkeret mögött – – –
gyanúsítottzakója, gyanúsítottnyakkendője,
zakóján a három gyanúsítottgomb
s mögötte a nyílni kész zárkaajtó.
Fáj mondanom: mindközösen utálom
a foglyot és a foglárt.
A sanda ravaszság
s a fontolva halódó hülyeség:
ugyanegy ütemre skandálható
változatai az álokosságnak.
Két megtöretett,
bepiszkolt
kéz egymást rázza.
Egy áramkör
reszketteti a közös gyávaságot.
Két handlé rázza
egymás nyirkos kezét.
(Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Na és?)
Hát: így végződött, mi épphogy kezdődött.
Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.

 

 

 

Petőfi tér melody

Megyünk az Agyrém-térre,
Megyünk az Agyrém-térre,
Megyünk az Agyrém-térre
Tün-
Tet-
Ni!
Megyünk az Agyrém-térre,
Megyünk az Agyrém-térre,
Megyünk az Agyrém-térre
Az Agyrém-téren
Nincs
Sem-
Mi.
No, akkor menjünk haza,
No, akkor menjünk haza,
No, akkor menjünk haza
Föl-
Ten-
Ni!
Az üres fazekakat,
Az üres fazekakat,
Az üres fazekakat
A
Gáz-
Ra!
Tegyük föl a levegőt,
Tegyük föl a levegőt,
Tegyük föl a levegőt
Meg-
Fő-
Ni!

 

 

 

Vizigót vasárnapok

Mi nem a vizigótok köztársaságát akartuk felépíteni

(Danton)

 
a vizigót köztársaságban csönd van
a vizigót köztársaságból édes rádiózene szivárog
a vizigót köztársaságban rádiózene van
a vizigót köztársaságból édes csönd szivárog
terebélyes elhanyagolt gáztűzhelyasszonyok
álmodoznak a vizigót köztársaságban
samottszínűre érett rózsáikból
csöpp savanyédes tej buggyan olykor
vízcsapférjeik nyitvafeledten
száraz horkanásokkal alszanak
a vizigót köztársaságban nyitva vannak az ablakok
enyhe szélben leng-nyikorog
a vizigót köztársaság valamennyi ablaka

 

 

 

Utcakép sétálókkal

Árnyéksziták és még valótlanabb
dolgok! Ég s föld közt csakúgy leng egy ablak
nemugyan szélben, de elég vidáman:
Hárman fölfele néznek. Télies nap
süti arcuk, sápadtak, szótlanok.
Figyelik. Tán figyelték már korábban?

 

 

 

Nagymama

A nagymama
növesztett engem
ilyen roppant nagyra,
szívósra, szépre, erősre.
Mikor elkezdtek lőni,
az aranykarkötőjén
vett két libát, lesütötte,
aztán, nyomás! le az óvóhelyre.
Azóta: süt, süt, süt
ebben az átmeneti helyzetben.
Nagymama előre tudja
a világháborúkat,
a tanácstalan köztársaságokat,
illenforradalmakat,
ollanforradalmakat.
Egy háziasszony – – –
vallásilag közömbös:
de annyira,
hogy a közeli katolikus
templomba
jár, evangélikus pedig – – –
de én libát faltam
az óvóhelyen,
miközben a forradalom
fölfalta gyermekeit.
Hát egy ilyen LÉGÓtalmi
pince volt az én gyerekszobám.
itt etetett nagyanyám,
ott könyvelt nagyatyám,
onnan járt be anyám,
onnan akasztották a bácsikám,
onnan emigráltak a nénikéim
Házasságba, Angliába, Mennyországba.
Volt egy sárkányunk,
a Szálasi Mátyás – – –
Hogy sziszegett, pisszegett!
Ő ette meg a libabelet,
a csótányokat,
a kengurukat,
a farkasokat,
a mihályokat,
a kártevőket, az árvetőket,
mind, mind ezeket a
fantasztikus vadállatokat,
akik benépesíték
gyermekkoromat.

 

 

 

Song

Ez a hazám,
ez a hazám,
ez a hazám: Vadkelet,
a fényben úszó
szépséges
Comecon-szigetek.
A levegő:
van!
És olyan…!
És van!
És olyan is!
Még.
Nálunk a levegőt
harapni lehet!
Nálunk a levegőt
lehet harapni!
Ezt a
fölséges leget!
Varázsos Vadkelet,
megszokni nem lehet,
titeket,
csillagfényes
Comecon-szigetek!

 

 

 

Örökhétfő

Miután a hétfő
– a szervezők legnagyobb
csodálkozására, sőt, minden
várakozása ellenére –
sikerrel lezajlott:
az apróságok,
akik nem emlékezhettek
már a kedd, szerda és a csütörtök
fokozódó nehézségeire,
sőt a pénteki
színpompás katasztrófa
is csak annyi nyomot hagyott bennük, hogy
„durrogtak a staneclik”:
bírálni kezdték
a szabadszombatot,
a virágvasárnapot
(a felnőttek azt sem tudták,
milyen nap van,
együtthaladtak korukkal,
és – korukhoz képest – egyenletesen
kinyúltak).
Csak az óvoda meg a bölcsöde
toporzékolt:
hogy miért dobszerda, hogy miért
szerelemcsütörtök, hogy a
kiskedd átcsap nagypéntekbe,
hogy az ezüst – illetve aranyvasárnap
között ésszerű határt
csak a hamvazószerda dinamikus
perspektívájából lehet vonni, és ami
az úgynevezett „húshagyó”
keddet illeti – korántsem hagytak húst, illetve
korántsem hús volt
az, amit hagytak.
 
A megnemszületettek
undorral figyelték
az egész komédiát,
mondván, hogy minden mondvacsinált,
amíg ezekről az izékről
beszélnek, s nem mondják ki világosan, hogy
hosszabb a péntek,
mint a szombat.
A felnőttek ezek után
sem tudták,
milyen nap van, de jelentették
a szervezőknek, hogy állítólag
folyton nap van.
A szervezők a nagy időzavarban
úgy értették: tegnap van,
ezért évfordulókkal
kezdtek kísérletezni, ilyeneket
mondtak: „Ma volt 150 éve tegnap.”
Majd áttértek a kerek
számokról az ellipszis számokra
(Holnap lesz 132 éve tegnap stb.)
de az óvodások,
a bölcsödések,
a megnemszületettek
és (sajnos immár)
a felnemnőttek is
obszcén mozdulatokat
tettek időnyalókáikkal,
homokóráikkal;
telefingták
a korszagalkotó lékgömböket,
teleszarták a Telstarokat,
phalliújságokat ragasztottak,
francparenseket és
zölddisznókat hurcoltak
az ezeréves Pillanatnyilag téren
rendezett Momentánnál, és
egyre ezt ordították:
Ma mi van? Ma mi van?
Az Örökhétfő bevezetése óta
az Örökkévalóság (azelőtt Pillanatnyilag)
téren ezeréves
gyeptéglák zöldellnek
élőképek körül.
Harangvirágok, tölcsérikék
harsognak: hétfő! hétfő!
Csak a sírkertészek
motyognak maguknak:
hétfő, kedd, szerda,
csütörtök, péntek,
szombat, és rozsdás kannáik letéve
a napsütötte temetőn:
vasárnap.

 

 

 

Büszkélkedés

Nézz szét ezeken a.
Ezt mind én hagytam abba.
Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.

 

 

 

Éjszaka

 

1

A vizes járdák
rücskein most a holdfény
senkinek csillan.
Megvilágít
mogorva
Háztartási Bolt-kirakatokat.
 

2

Fejed
mint egy szétrugott vekkeróra
kócos rugóival:
időtlenül hever.
A fej. A törzs.
A dúlt lepedő mosta két kontinenset
épphogy
összeköti a nyak.

 

 

 

Valahonnét néznek

Valahonnét néznek
e szürke, nagy
felhőhideg szemek?
Akin már átütött
– az tudja csak! –
a megfordító rettenet:
eddigre s ezutánra életet
a villám, ami tép.
Én nem tudom.
Néznek e szürke, nagy
felhőhideg szemek.

 

 

 

Az öngyilkos

 

1

Alá csőszörcsögésbe.
Alá szélcsoszogásba.
Éjszakád elzárhatatlan csapja.
Égve felejtett csillagok.
Isten, ki merően
nézi, mint rágod a párnád.
 

2

Ugyanaz a fal. Ugyanaz a szőnyeg.
Ugyanazok a feslések, kopások
Csacsogás, sírás, vádbeszéd – család:
mindez egy képhely fehérsége már.
Elfog a világirtó szeretet.
 

3

Az emlékezetben néhány szavad
fénylik, recseg, akár a sztaniol.
Láthatatlan vagy már. A tényközökből
szembántó ellenfény süt.

 

 

 

A fakír

Fölkúszni fürgén a kötélen,
aprófogással tűnni-szökni
a sűrű, tűrhetetlen zajból,
a csomósodó kásából, mely
körülöttem fröcsköl és fortyog.
Szökni, alákacsintva orvul,
magasba dobott kötelen!
Kitárt karokkal hullani
az elenyésző égen átal,
és földet érni, véget érni
egy iszonyatos puffanással.

 

 

 

Ballada

Villanyfényt
a mezítelen testekre!
mintha nem tudnád mit!
– szappanosvíz a szembe.
Mindenkit
elhagyni, becsapni.
„a lélek egyre
igényesebb,
magadban építed fel,
mi hátra van…”
A földdel-egyenlővétevés
mámora.
Istenné lenni.

 

 

 

Kitekintés

Micsoda szétnézett ócska üveg!
Kinézések mocska vastagon
Pillantáskosz az ablakon
Szemzugba alvás enyve beszárad
Résnyi szivárgó sárga hideg

 

 

 

Cetlik, avagy búcsú, avagy közelít a tél

 

1.

Egy pillantást előre vess,
borzadj el pontos terv szerint,
és: kanalazz!
Most megy
torkodra a túlerőleves.
 

2.

Hízik a hideg.
Véget ér
botorkálásom e földi világban.
Fogytán a kenyér.
Zsugorodik a májam.
 

3.

Holtpontra jut (délután öt)
ez a tétova sors,
mint a kínnal kiköpött
slejm, amit egy hosszú harákolással
az üresen forgó
garatból
kikotorsz.

 

 

 

K. S.

Az a halott nő
az a tizennégy éve halott
ifjú nő
átjárkál a szobánkon éjszaka
szórakozottan tesz-vesz
ki-becsászkál
ezt-azt felemel elemel
reggel nem találom
vagy áll a falnál
és csak rémülten néz
pedig halott
mintha kivégzőosztag előtt
vetkőzni kezd
veti le azokat a
amiben el
a bugyit a harisnyát
én meg kérlelem hogy ne
ezt itt most képtelenség
ő veszi a kabátját
egyszál kék csipkepáncél-melltartóra
és oldalazva hátrál mintha
félne hogy megütöm
összehúzza
magán a „teveszőr” kulit
vacog
„miért nem fűtesz?” – kérdi, és:
„minek élsz még?”

 

 

 

Építkezés

Zuhog az ész
a gazdátlan tényrakásokra.

 

 

 

Találkozás

Jössz felém a szobán át
örök jövésben, lépteid
alól nem fogy a tér,
ugyanabban a lehetetlen színű
zöld kardigánban, a félhosszú flanelszoknyában,
amit a koporsóban viseltél,
lábadon a szürke gyapjúharisnya,
jössz a szobán át
(anyám a teakonyhában matat),
gyermeki, bízó, csupafog mosolyoddal,
felállok, nézlek, ideges mosollyal:
– úristen, hogy mondjam meg?
Hiába… nem tudok veled élni.
Hiába támadtál föl.

 

 

 

Ami azóta történt

Én visszamentem ahová,
újra elmentem onnan is.
Az új magyar zene beindult,
a gyereked hülye maradt,
anyád meghalt, csináltam még egy
gyereket (nem annak: neki más,
de azt te még nem ismerhetted),
egy harmadiknak, aki most egy
– felőlem nézve – másodikkal
osztja meg ágyát, amíg én a
felőled nézve negyedikkel;
itt is van egy gyerek, de őt nem
én eszkábáltam. Az a lányom,
aki épp arra született, hogy
én az anyukájától hozzád,
az is megvan, tizenöt éves,
és hegedülni tanul, mint te.
B. Z. meghalt (egyszer volt nálunk),
egyszer én is jártam kinn nálad,
azóta, jól össze is fagytam
(anyád temetéséről késtem le),
s hogy ne maradjak dolgavége-
zetlen, a sírkőböngészdében
elindultalak fölkeresni.
Meg is találtalak. Kivártam,
amíg odafagy a talpam a talpbéléshez, aztán a
Sörkert talponálló-részében támasztottam a
pultot és azon töprengtem: ki lehetett az az
állat, aki a SÍRKERTI úton egy vendéglőt SÖRKERT-
nek nevezett el?

 

 

 

Születésnap előtt

Én voní– és tanítanék
szökőnapom ha volna még
szöknék is én szökdécselnék
bozótban tűzszemű sakál
kuporog retteg és kakál
harminchat évem oda már
gyűl éveimnek soka már
nagy baj nem érhet sem nagy kár
sötétebb folyam sodra vár
kanyargó szürke folyosók
leolvasók, oltogatók
leolvasgatnak – oltogatnak
eltévednek és békén hagynak.

 

 

 

Anya gyermekéhez

A világ, kisfiam,
egy kád kihűlt víz,
és megint nem mostad ki
magad után.
– Jó, jó, ezt már ezerszer
hallottam: megoldhatatlan
anyagi és életproblémák,
lapozhatatlan lapok,
hirtelen hírek,
személytelen követők,
igen, tudhatnád,
ha szarsz se vagy egyedül, ott van
meggörbülve az S-szifonban – – –
Nem erre szültelek,
de hát egy anya öle sem világóra.
Szedd össze magad!
Mert ez így fog menni
még harminc-negyven évig.
Mi szívós fajta vagyunk. Nagyapádat is
úgy kellett agyonverniük
az országúton.
Hát mért nem tudsz a seggeden megülni?
Majd eljön,
ami eljön.
Várd ki a véged.

 

 

 

Magyarázom az anyámnak

Magyarázom az anyámnak, hogy nem kell
így beszélni, hogy hiába gürcölt
annyit, végül is hagytam némi nyomot
a világban, mondom,
mint a nippek a kredencen,
ha felemelsz, alattam sincs por.
De a gyomrod, fiam, a gyomrod,
mondja ő. Az anyák mind élelmiszer-
technikusok. Az én gyomrom meg az ő
teje. Papi.

 

 

 

Dal

A hold ragyog. A nap ragyog.
– Mint vurstliban a motorok:
dübörgetik, felpörgetik
– de ki nem tudja trükkjeik?
Görgőkön lohol a kerék:
egyhelyben pörög minden év –
Az, aki még ott ácsorog,
elmegy majd. És a motorok,
mint nyitva maradt vízcsapok – – –

 

 

 

Három vers

 

(Agónia)

Halót a mély
álmatlan éj
kivet magából
tört szem felett
ferdén lebeg
az égi tábor
 

(Végtisztesség)

Másoknak fontos tetem,
tengetik halálodat,
ők, a jók, az igazak
– megmosnak, megszárítanak.
 

(Halotti tor)

Személyem az öntudatomról
lefőtt, ahogy a hús a csontról:
együtt, elválva enyves lében
– tálalhatnak Istennek éppen.

 

 

 

Anzix

A kezdeményezés
a falé. Csak
mandinerből munkálkodhatunk.
És ha a labda átmegy a falon?
Arra gondolni is rossz.
Mi itt telelünk ki.
Kelet-Európa Alsó, feltételes megállóhely.
Utolsó posta: Bécs.
Utolsó posta: Bécs. Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj)
Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj)Utolsó posta: Bécs. Nejem köszönt.
Nejem köszönt.Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj)Utolsó posta: Bécs. Gyuri

 

 

 

A kis októberi forradalom 24. évfordulójára

Egy icipicit igazítottak a világon
Imre bácsiék, Pista bácsiék.
Fölakasztották, bekasztlizták őket.
Mátyás bácsi és Ernő bácsi
megpucolt Moszkvába. (Másokról ne történjék említés.)
Azután eljött János pap országa.
„Sose halunk meg!”
Három- és harmincezer
közöttire becsülik
az itt tartózkodó és a betolakodott
hullák együttes számát.
Nehéz ennek
utánaszámolni utólag.
A valóság nem számol önmagával.
Elszámolja magát? Vagy leszámol?
Meg se tanult számolni,
elhúzták negyedikben
ezt az egységes és megbonthatatlant.
Két számot mondok:
56
68
Összeadhatjátok, kivonhatjátok,
megoszthatjátok, megszorozhatjátok.
Csődött mondott
aljasságotok számtalan tana.

 

 

 

Apróhirdetés

Kopásálló, vízhatlan, gyűrtelenített,
ütésbiztos, önszabályozó, hétpróbás,
félfolyékony és mégis formatartó,
svejfolt, alápincézett, kisállat tartására is alkalmas
nagy múlttal rendelkező, legyőzhetetlen,
egységes, nagyképernyős, megbonthatatlan,
felsőfokú nyelvvizsgás, Kiváló Áruk Fórumát nyert,
mérlegképes, messzifénylő és küldetéstudattal
át- meg áthatott, vegyestüzelésű, de luxe
Birodalmamat
elcserélném
roskadozó kulipintyóra megegyezéssel.
Válaszokat Madárijesztő ’80
Jeligére a Kinemadóba.

 

 

 

Andrzej és Wanda

Egy vécékefe és egy láncosbomba
elment a Pártközpontba.
Bemutatkoztak:
„A bátor Andrzej, a szorgos Wanda”.
Rájuk mordul a géppisztolyos őr:
„Merre? Honnan? Miről?
Hol a passzport, az ukáz?”
Szól bátor Andrzej, a láncosbomba:
„Szépen kérlek, ne pofázz!
Nekem robbanékony a természetem,
máris bizsereg az ütőszegem.”
Szólal a szorgos Wanda:
„Vitéz úr, te fess alak,
megcirógassalak?”
Több szarházitelefon berreg,
forrósodnak a drótok,
megy fölfele Andrzej, a bátor,
megy fölfele Wanda, a szorgos.
„Kik vagytok? Mit akartok?”
Kérdi az Első Titoknok,
bíborlik a céklafeje.
„Én volnék a nép.” – így Andrzej.
S Wanda szerényen: „Én a neje.”
„És? Mit akartok?”
„És? Mit akartok?” – így a Titoknok:
„Vagyok tárgyalni kész.”
S felel Wanda: „Dolgoztam
vakulásig, és mostan
látom, szar az egész.”
Előlép Andrzej:
„Sok beszéd nem kell,
harcoltam hatalomért,
gürcöltem nyugalomért,
de éj-s-nap zúg a tévé
mint rosszul lehúzott vécé,
s úsznak a csészelében
a kommentátorok.
Félek, hogy fölrobbanok.”
A Főtitoknok erre a hangra
kirohant a márványgangra,
haragjában kis híján beizélt,
benyakalt egy kis Courvoisier-t,
s energikusan visszatért:
„Folyton laknátok, jóllaknátok,
takarodjatok el, ti átkok,
kik ellenségeink malmára
hajtjátok a nehézvizet.
Omolnak a szirtek, s ti szartok,
örökké csak élni akartok!
Hogy kik az ellenségeink?
Akik nem mi vagytok!
Ti, mind!”

 

 

 

Nagy Bálintnak

Mint fenyők ködbe – – –
fáradtságba, undorba
bugyolálódik a jóakarat.
Ha heten: öten.
Öten: akkor hárman.
S ha hárman: akkor inkább ketten.
A többiek
többségükben kibírhatatlanok.
Magunkon kívül:
vagyunk egynéhányan.
S magukon kívül vannak
egynéhányan.
A levegőég herseg
(vadászgép szeli át),
mint rétesalma húsa.
Kik jönnek most az agya-
fúrt politikusok után? Buta
katonák? Újabb agya-
fúrt politikusok?
Laza póráz?
Börtönök? Kussok?
Kivándorol egy ország önmagából?
Megjött a villamosod.
Siess. Szerbusz.

 

 

 

Lakótelep

Tízemeletes kilövősilók:
a munkaerő sorozatvetői.

 

 

 

Krízis

Háromhete alkonyodik,
nem tud lemenni a Nap,
Isten torkán keresztben,
mint egy csirkecsont,
megakadt.
Próbálja lenyelni,
próbálja felköhögni.
Eredmény semmi.
Hívták konzíliumba
a leghíresebb orvosokat.
Testületileg
hümmögtek, harákoltak sokat.
Tragikus redőkbe
vonták homlokukat,
diszkréten átvették a
degesz borítékokat.

 

 

 

Kert

Pottyanó gyümölcsök:
körték, maradék diók
nem érzik súlyukat
a puha hóban.
Hirtelen tört a tél ránk.
Fél, nagyon fél
a szőrtelen élőlény.
Piros alma
himbálódzik a tar gallyak közt.
Mint akasztott csecsemő.

 

 

 

A személyi követő éji dala

Zuhog az eső,
te rohadék.
Te meg alszol
a jó meleg szobában,
vagy megpinázod a madarat.
Én reggel hatig rohadok
a csöndesedő esőben.
Ki kell várnom a váltást,
ki kell várnom
amíg kikászálódsz a vackodból,
anyu mellől. Hogy leadhassam
a drótot: merre reppentél.
Szállsz, szárnyalsz.
A kezembe ne kerüljél.
Mert röptödben megkopasztalak.
Én nem felejtem el azt a rohadt esőt,
amikor dupla súlyára dagadt
az esőkabátom,
a cipőm talpa.
Te meg
a meleg
szobában cicáztál.
Eljön még az idő,
amikor Dunát rekesztek veled.

 

 

 

Ezt megbeszéltük

Kéjmáz és Fénytemető KFT
Korlátolt
Felelősségű
Társaság
Elloptuk már a Napot,
A Holdat most csalogatjuk be
A mi utcánkba,
És az éj sötét ürestelkein
Tapogatjuk az égi
Testeket.
Agyunk: puskaagy.
Szavunk: dörrenés.
Hozzászólás?
Van pajtások?
Nincs pajtások.
Köszönöm pajtások.

 

 

 

Elkezdek félni

MINAP NAPI NAPI NA PINA NADRÁG NA DRÁGA
Minap
óvatlanul kinyitottam a tévét.
Azóta is kamillás
vattával borogatom az agyam.
Azt hittem a Kékfény megy:
Két államfő fogadta egymást. Két államfejetlen.
Elbóbiskolhattam. Azt álmodtam,
hogy egy robogó autóban ülök,
és a volánnál egy orángután ül,
és nem a kormányt fogja,
hanem két mellső lábával a mellét veri,
és fölajzottan üvölti: VÁVÁVÁ
De aztán láttam, hogy kormány sincs, próbáltam
a fékpedálba taposni,
de jeges vizeletbe
toccsantam, és nem volt rajtam cipő,
és az orángután nem látta, hogy kormány sincs,
csak verte a mellét, és se motorház, se csomagtartó
se semmi,
csak két ülés – – –
és gördültünk
én meg az orángután
nem tudni hogy min.

 

 

 

Tojástükör

Hogy mit akarok e szőrtelen nyetegek
markai közt?
E szőrtelen arcú bevivők karmaiban?
Mit lehet itt akarni? Szarni? Marni? Maradni?
Én itt lakom, miért én menjek ki?
Ez az ország legalább annyira az én országom.
Menjenek ők ki,
ha feszélyezi őket a társaságom.
Homályos föltételeket nekem
többé nem szabnak.
Szeretném, persze, ha jönne Oz,
a játékmester, a varázslóterem
főgondnoka egy kis villogó-durrogó
hazugsággal.
De Oz nem jön. Ugyanis Oz nincs.
Senki nem jön.
Mindenki egyedül
várja álmatlanul,
a díszpárna spirálján,
a szem össze-vissza jár a félsötétben.
Várja, amit vár.
Csöndet magunknak!
Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány
korszak nem volt még? Miért ne lett volna?
Feleljünk magunkért.
A régészek, kik ha megtalálnak
egy Arany Összessel, két szénné sült
tükörtojással a gázsparhelten,
majd megállapítják:
jellegzetesen magyarkori temetkezés.

 

 

 

Kaputt

Fölégetett erdő gyökerei merednek.
Faszénfaliget zöldellt itt egykor.
És a csontok
fehérlenek igyekvőn,
mint szenilis apókák,
hogy lám, nekik is van még valami dolguk.
Fehérlenek a ház körül,
ami már nincs.
Fű többé nem nő.
Hiába verik durva
esők a talajt,
mint dühödt gazda
nyírfacsutakkal a makrancos ebet – – –
Úgy látszik, Isten
nem tervez ide újabb kertet.
Maga elé néz, magában beszél.
Motyogó vén. A nemzések örömét rég feledte.
Ezekről az aszott vagy hájas
vénekről, kik körülülik az asztalt, nem jut eszébe
a pufók, rózsás – –
Az anyjukra sem emlékszik.
Mit is akart? Köhög. Letörli nyálát
a kabátujjával. Amennyire tudja.
A túlélők fog és köröm nélkül
dideregnek a vakondjáratokban.
Kis, dermedt pihecsomók.
Fülelnek, szimatolnak:
mikor temetik be
reves gerendákként
városaik
végleg a kijáratot.
Fülük mered.
Kis orruk forró, száraz.
Iszonyú szélroham
préseli tüdejükbe
utolsó lélegzetüket.

 

 

 

Sándorhoz

„Itt benn vagyok a férfikor nyarában”
– írtad huszonöt évesen.
Kegyetlen ősz tört ránk, tépi a fákat,
esők ostora sebzi
a lomha folyót.
Láttam lakatlan házad
meg a tölgyfát, amely alatt állítólag…
Tizenkét évvel túléltelek már.
Hallgatom az esőt
(híjas a tető a szüleid házán),
tintás ujjamat bámulom és téged,
vagyis a PETŐFI ÖSSZES
KÖLTEMÉNYEIT
lapozgatom Dömsödön:
„Sors, nyiss nekem tért.”
Majd nyit.
Szóval téged olvasgatlak
ez őszeben, melynek nem is volt nyara.

 

 

 

Ősz

Ezek ezek ezek
Ezek a didergő gyerekkezek
Ezek az eső
Vert levelek
Ahogy
Kapkodnak nyúlkálnak
Melegért fényért
És lerohadnak mielőtt a tél
Megdermesztené őket
E fonnyatag kérlelő kezecskéket

 

 

 

Bibó temetése

Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten
a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom.
Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket,
hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt
lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie,
közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket,
micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem
tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év,
így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt,
kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el,
így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat
átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába,
ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is,
ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig.
A cinteremben összetorlódott a hullaszag és a jelenlét.
A barátom sírt a hátam mögött, én úgy éreztem, hogy tanúja vagyok
valaminek, amiről majd nem tudok beszámolni, úgy éreztem N. O. és P. Q. sírbeszéde során,
amit haladéktalanul kiértékeltek a sírgödör felé haladtukban
a résztvevők, miközben köszöntötték egymást és felfigyeltek egymásra
jellegzetesen temetési arcberendezéssel, csak a szemek mertek
mosolyogni és a hang a gyomorból szüremlett, mintha
használhatnának ezzel a halottnak, és ez tuladjonképpen helyénvaló,
így legalább valami nem volt funkcionális a temetésben, a feszengés,
a szordinó utalt arra, hogy idegen szobába léptünk illetéktelenül,
s ettől az egész napvilág egy pillanatra a sírgödör előszobája lett.
Ezt helyeseltem, mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha
meghal akárki.
Ez a kopár idétlensége a jelmezkölcsönzői gesztusoknak legalább
valami valódi helyett volt.
Útközben valakinek elmagyaráztam, hogy ki ki,
miért van itt, vagy miért nem szabadna itt lennie, vagy miért meg-
lepő, hogy itt van, aztán egy írótársam segített
elhelyezkedni egy másik írótársam mellett, emblématikusan
és némi iróniával, a fényképészek és a kései utókor számára
– mindkettőjüknek felfoghatatlanul –, szóval túlélői ocsmánysággal
helyezkedtünk, én, szégyen, el is röhögtem magam ezen,
meg azon, hogy a síron túl észrevettem átmeneti kedvesemet,
fekete alkalmi ruhában, és tudtam, hogy feleségem
rézsút a hátam mögött áll, és egymást nézik,
és ettől gondolataik igencsak elkalandozhatnak
az ideillő témáktól, megláttam Z-t, aki még nem tudhatta,
hogy az év hunyta előtt elteszi magát láb alól,
nem tudhatta, hogy valaki néz minket: van úgy, hogy súlyosan bólint,
máskor ujjal pattint, vagy együttérzően kacsint: elég?
Vagy egyszerűen kézzel söpör: kifelé!
Szóval még éltünk, amikor a hátára döntött lift vitte
Bibót a szuterénbe, honnan a halottak országába nyílik.
Egy nagy szürke vasajtón mennek át, nem is hallják
az élők kopogását. Azonnal elkezdődik
a minden érkezővel újból kezdődő játszma, amelynek címe:
Lehetséges Történelem. Erdei, Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre,
Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel a tolongásban, és
kezdődik máris a Kiveszítma!

 

 

 

Az út vége

Unom már, hogy kiötlöm
a szavakat, s azután egymásba öltöm
a kiötölt szavakat. Kopott öltöny
testemen az európai líra.
Hivatalos vagyok egy házibulira.
Még egy szavam sem váltottam valóra.
Kopás. Csökkenés.
Van még egy dobás.
Meg egy-két zökkenés.
Azután megérkezünk
a pályaudvarra.
Még lesegítjük
egy hölgy poggyászát, mintha.
Persze, tudjuk,
hogy azok ott ketten,
csak nem akarunk feltűnést kelteni,
újságjuk mögül, az ívlámpák alól,
fölkászálódtak,
s diszkréten mögénk léptek.
Két nőnyi előnyt adnak.
Betartják az iratlan szabályokat.
Otrombán settenkednek. Majd látni fogom szájukat
gyér mosolyra húzódni.
„Pindarosz Madridból” – szól az egyik.
„Dzsé. Dablju. Gőte. Ohájó állam” – így a másik.
Két automata pisztoly csöve ásít
a gyomromra és a halántékomra.
„Önök, nemdebár, képzeletbeli lények?”
– kérdem.
– kérdem. „Ki tudja? Számít ez, öreg?”
És a hátamon jön ki a hatlövet.

 

 

 

Ez a hang is megy még

Most még mindennek előtte vagyunk,
olyan jó így rádnézni,
előtte csalásnak és csalódásnak.
Ez a tekintet
nem előzménye, nem következménye
még semminek,
olyan jó így nézni rád:
se félelem, se okolás, se vád.
Mintha a szél végigsimít egy kavicson,
mintha a víz magának hullámlana,
mintha, mintha – – –
Ámde mi: se víz, se szél, se kavics.
Gyöngédek (talán csak gyöngék?) vagyunk s kegyetlenek.
Valahogy kimódoljuk,
hogyan is lehetne elrontani
ezt a még-nem-tudjuk-mit.
Te szánandó, te szép!
akitől megborzong cinikus testem,
ez a kómikus leendő tetem,
boncasztalnak e várományosa.
(Persze, sajnos, te is
ugyane lehetőségek elébe nézel.)
Ó semmi, hiszen ez csak egy nő!
(Mondom magamnak.)
És mi egy nő?
Némi szőr, bőr, nyálkahártya.
De mért, hogy minden épp-ott-s-úgy-ahogy-kell?
Reggeledik: átpillantok a szemközt omló
szecessziós kastélyra
(most számítógép-istálló).
Legyen csönd:
a fény futó kegyelme most váltja meg
a madármocskos gipszcirádák bűnét.
Hogy aztán minden újra.

 

 

 

Hommage à Baudelaire1

Kushadj már, kelmegyógyász! Elmefestő!
Nem hív a lepedő fehér sivataga?
Oázis kéne. Test, nő…
Oázz csak, csecsemő! Eljött a csikarásos éjszaka.
Olyan egyedül leszel most az ágyon,
mint kadáver a bádogtepsiben.
De ébren! A hasüregbe pakolt agy
gondolkodni fog. És nézni a szem.
Hm. Ezek szerint belőled is ez lesz
Két órányi magány után. Csöpögni kezdesz,
mint egy rosszul tárolt mirelitcsirke.
Nem te mondtad magadnak: „Vágy nem élhet
bennem személy iránt” s hogy: „Tárggyá kell tenni a személyiséget”?
S most érzel? Fájsz? Mint bárki? Mint a csürhe?

 

 

 

Ne lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet

Ne lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet
írni a nőről, akit szeretünk,
Gyermekei anyjáról. És eléghet
a szerelemben férfiszerepünk.
Egy hűlő test, mely nyugalomra vágyik
– vágyik egy hűvös, mosdott test után.
Melléfeküdni. Vagy a vágyra vágyik?
Ilyen ravaszkodva? Ilyen sután?
Ki tudja. Ilyenek vagyunk. Egy félig
leélt (-élt?) élet mögöttünk, s még mit tudom én mi!
A jövőtől, remélem, megkímélik
szellemem pusztulékony szerveim,
igazán valami szépet akartam írni neked, te kedves,
hát ez nem ment, és ráadásul aludni se hagylak,
akkor legalább gyorsan véget vetek ennek a kurva szonettnek
Minden folytatódással szemben van némi
averzióm, s ha valamit: tudom, mitől kell félni.

 

 

 

Rozzanett

A fájdalomba magam beburkolám,
mikor elbúcsúztunk a pályaudvaron.
Aztán jött Budapestis, külváros, dudva, rom.
Elfoglaltam a fővárost. No lám!
Érzelmeim, miként a porcelán-
készlet pótolhatatlan tartozékai, egy barom1
hibájából széttörtek: úgymint a majom-
éz-melegítő, a csonttányér, a halfogókanál.
Most néha a hónaljadra gondolok
(úgy is mint magányember). De nem tisztán.
Egyszerre több dolog
fordul meg fejemben. Bonyolultabb vagyok,
mint teszem azt egy gépkocsi-motor,
amely gyügyü célok után lohol,
mint az ír tengeren a vizet nézve Trisztán.

 

 

 

Egy vers elindul az imádott hölgyhöz, de etikai melllékösvényre téved, és többé nem talál vissza

Kötelesség és szenvedély drámája?
Nem. Ez nem Corneille kora.
Mindössze némi
(igencsak némi) jóízlés-maradék
az ész félig kitunkolt porcelánján
(otthagyott mirigyek, féliglerágott püspökfalatja,
kenyérhaj, gyűrt, zsíros papírszalvéta).
Különben Corneille kora
nem is volt „Corneille kora” a maga korában.
Örömtelen lakomáink
maradékát pedig lássuk annak ami:
mosléknak,
mosogatnivalónak.
De az sem lehetetlen,
hogy néhány fokkal különbek vagyunk,
mint vélni akarjuk.
Ez így van jól.
A mértékkel űzött
önutálat jó ösztöke a jóra.
Csak túlzásba ne essünk.
Közöld nyugodtan: egy szar vagyok. Mit csináljak?
Fordulj el tőlem,
fogd be az orrod,
menj ki.
De föl ne becsméreljük magunkat:
Ezt nézd meg!
Láttál már, mondd, ilyen éktelen szart?
Hercegnőhöz illő
koronaékszar!
Szarnagymogul!
Szarkohinoor!
Dél Szarcsillaga!

 

 

 

Utóhangok

 

1

Na nehogy egy pillanatra
elpilledjünk, és kedvesek legyünk!
A tartás egyetlen
lehető alakja az embertelenség.
Szelíden, de szívósan
szégyellni a bennünk lapuló jóságot.
Szögekként
állnak ki fejemből a gondolatok.
Kifordított tűpárna az agyam.
Fülemből kiolvasztom a viaszt,
és eloldozom magam az árboctól.
Várom: énekeljenek
a légvédelmi szirének.
 

2

A világ: működőképes rendetlenség.
A világ: elvan.
Kifordítom-befordítom: mégis világ a világ.
De akkor miért muszáj
folyton „lépnünk”?
 

3

Hóhérok vagy bohócok
voltunk? Vagy csupán letudtuk
az életet mint munkaidőt,
lógással s fizetetlen túlórákkal?
Méltányos ítéletet
egy nemzedék se várhat.
Mért lenne hálás
a szórakozott vagy elsietett
nemzésekért e nemtelen világban,
minékünk az Utókor (fiaink, lányaink)?
Szenvedés? Bátorság? Jóakarat?
Senyvedés. Botorság.
Lehet, hogy ennyi fakadt
belőlünk?
Forrás voltunk? Vagy kelés?

 

 

 

Egy férj a kínpadon

Drága Maya, fére ne ércsed,
én a Judittal nem,
sőt, nem is a rossz értelemben nem.
Drága Judit, én viszont a Mayával
igen és szükségképpen.
És nagyon jó volt. Majd felhívlak.
Drága Én !
Imádd egy kicsit még jobban magad.
Imáimba foglalom bűneidet.

 

 

 

Noctivigilia veneris

Na, essünk egymásnak!
Ebből is elég legyen.
Essünk túl rajtunk.
Nincs esély méltóbb,
másik nyoszolyára.
Ringassatok, rugótlan sezlonok!
Na, essünk egymásnak!
Holnapja nincs az éjnek.

 

 

 

Van Maya. Mi is van még?

Van Maya. Van az összestöbbinő.
Ez a felosztás netán sértő lehet,
vissza- és előremenőleg.
Ezért szíves elnézést és kegyelmet kér
kartácstűzben is lovagias Lényünk.
Mármost miről is volt szó?
Mármost miről is volt szó? Igen,
hogy az „összes”-be sorolás sértő lehet
az Összestb-re nézvést. Minden
kategorizálás megfoszt
az egyetlenségtől.
(Furcsaröptű emberlény
csupaszín tollazata.)
De hát a búcsú zubogó vizében
a legszebb madár is
megfosztatik tollától. Lesz csupasszá. Lesz a becézett,
fenyőmagon nevelt, pihés madárka:
nyers
hús.
Amit utóbb majd, így vagy úgy, elkészít
magának,
s fűszeres szósszal, dús garnírunggal,
magányos asztalánál (damaszt szalvéta-dárda,
tömör ezüst, törékeny porcelán, metszett poharak,
fajansz fogvájótartó komor, parvenü kellékei között)
bekebelez az ínyenc emlékezet.
Maya VAN. Ablakot pucol, gépel, vagy a körmét
a lábujján. Fürdik az Örök Téma.
Lépdel. Hajladozik. Belátni neki. Ahogy a padlót mossa.
A hajcsatját keresi. Három
cigarettája ég (három főbűne)
a lakás három különböző pontján.
Átrendezi a tükörgyűjteményét. Rágyújt a negyedikre.
Vihetem utána a hamutartót.
Kávét főz. Mayálkodik.
Ejti le magáról a szoknyáját, félkézzel még
behúzza a függönyt. Él.
Persze az ÖSSZESTÖBBINŐ is van.
Mennek az utcán. Férjhez.
Válnak. Beválnak. Szülnek.
Özvegyülnek.
Könnyeznek, mosogatnak, mosolyognak.
El-feltünedeznek. A nagy teknőben
buborékokat vet a kelő tészta.

 

 

 

Sári, ne vigyorogj rajtam

Sári, édes, milyen
boldogan vigyorogsz, abban az aprómintás
ruhádban, ami még akkor is megvolt,
amikor összekerültünk.
Föl is vetted néha.
Túl sok alkalmad nem volt
azon az egy nyáron.
Milyen boldogan vigyorogsz
ezen a jóval korábbi felvételen,
amikor egy még jóval korábbi
férfival éltél.
Vigyorogsz a fal előtt.
És úgy néz ki, mintha volna melled – – –
Meg az érettségi fényképed is itt van.
Ódri Hepbörn
stílusban villogtatod
a fogsorodat.
Az aprómintás
kékfestő ruhát
elajándékoztad
valami Zsófinak vagy Zsókának.
Az biztos, hogy egy kék bugyi volt rajtad.
Mert amikor a barátnőd
fölpróbálta a ruhád,
le kellett hogy vessed.
A próbához persze, neki is le kellett
vetnie a magáét.
Megkért: „Fordulj el, légyszives.”
Én természetesen elfordultam,
s természetesen a tükör felé.
És összenéztünk a tükörben,
ő alig észrevehetően kacsintott.
Te észrevetted,
és jellegzetesen megrándult a szád,
de egy szót sem szóltál.
Ő maradt a ruhádban,
te fölvettél egy másikat.
(Csak az lehetett rajtad,
az a kék bugyi,
mert az az az este volt, amikor
rád zártam az ajtót,
hogy magadra nyithasd a gázcsapot,
és alig hiszem, hogy a boncmesterek
tiszteletére nadrágot váltottál volna.)
Deguszta egy bugyi volt.
Utáltuk is mind a ketten:
te fölvenni, én lesodorni rólad.
De akkoriban
(64-65)
nem lehetett még kapni ezeket a mai
poklokig hevítő fehérneműket.
Amikor utoljára láttalak,
a dögcédula ott volt a bokádon,
utált asszonyneveddel.
(Milyen fiatalok
voltunk! Én nem vagyok „né”!
mondtad és eldobtad
a jegygyűrűdet a VIDÁM
presszóban, ahol először üldögéltünk együtt.)
Aztán a dögcédula a bokádon,
és vigyorogtál.
Vidoran, hamuszürkén.
És én szerettem volna rád feküdni,
lehúzni azt a bizonyos bugyit,
a koporsófödelet meg magamra.
(Azok a szarbarna munkakoporsók,
amikben az elföldelendő
anyagot mozgatják.)
Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek,
hogy engem is veled együtt,
ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve
az egyikük – az igazság kedvéért
ezt hozzá kell tennem – azt mondta:
megérti a lelkiállapotomat.
A lelki
áll a potom
potomság.
Adtam a főhullásznak egy kilót. (Az akkor még pénz volt.)
Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam
tetemes mennyiség elfogyasztása után.
S még ugyanaznap minden magyarázat nélkül
kiléptem utolsó munkahelyemről.
Aztán egy másik
eszpresszóban kiesett a kezemből
a kávéscsésze.
De te most már örökre
boldogan vigyorogsz:
mint a széncsúszdára tévedt macska.
(Úgy hat évvel később lapátoltuk ki
a szén alól. Mosolygott.)
Te meg abban az aprómintás
ruhádban, ami még akkor is megvolt,
mikor összekerültünk.

 

 

 

Cím nélkül

Egy jó csipetnyi fűszeres pokol
marad az ember után mindenhol.
Mindenünnen elillanunk. S felhőtlen,
mosolyunkat otthagyjuk felelőtlen,
mint avas zokniban a lábszagot.
Rosszal mindig így viszonozzuk a jót.

 

 

 

Mintha

Mintha ez a nyár nem nyár volna
nap helyén kopasz fej lángolna
mintha e könnyű vászonöltöny
volna tikkasztó párabörtön
mintha fuldokló buboréka
a vízről elpattan egy béka

 

 

 

Önarckép

Izzás szagára bódul föl a baromlény.
Tisztálkodik a tisztátalan állat.
Pucolja pórusait,
harminchét éves, balkáni módon agyonhasznált testét.
Botorkál a világító porrudak között,
kiokádik a pinceablakon,
a sietős-kopogós cipőorrokra.

 

 

 

?

Harminchét évet?
Vagy három napot
tartogat még számomra a sors
mint egy születésnapi virágcsokrot,
diszkréten, a háta mögött szorongatva?
Meg még egy kis ezt,
meg egy kis azt?
Selyempapírrecsegés.

 

 

 

Jövő

Beteljesül majd minden, mire vágyom.
Egyszerre leszek férfi és gyerek,
majd bevizelek, és elélvezek,
ha megfeszül a kötél csigolyámon

 

 

 

Édesség

Jelen nincs
Majszolgatom a kandírozott múltat
Hagyom a szirupidőt
Cukorrá dermedni

 

 

 

A végén

A végén minden, mint a tejfogak – – –
harcok, barátok, nők: kihullanak.
Nem emlékszik az agg a kisgyerekre,
mint járta ki az „életiskolát” remegve.
Korhadt ínyében (duzzadt emlő rémlik,
édeskéz íz, meleg erős kéz)
csikorognak a rozsdás vasfogak.

 

 

 

Horatiusi

Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet,
tyúkok és emsék között eszmétlen meghúzódnék.
Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék
újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik.
Ambícióm annyi se, mint a síri holtnak,
kit bizgatnak a kukacok és haló
pora fölé nem-romló sírkövet álmodik.
Eleget éltem, s láttam. Kurta időm
a csikkes, összeköpködött váróteremben
eltöltöm a horpadt bőröndön
nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel.
Újság, dohány, dühítőital nélkül is.
Zsebemben van még görbe cigaretta,
lesz ragacsos likőr elhányt üvegben.
Tüzet is ad egy kóbor. S magamra húzom
rossz álmaim a hatalomról, erőszakról.
Álmomban fényes szőrű rendőrkutya leszek.
Merő értelemmé omolva baj nem érhet.
Csak a megsavanyodott Tejút
üszkösíti fölsebzett szellemtalpam.
Míg az ember a styxi révbe jut.

 

 

 

Én

Isten egy szem
rohadt szőlője, amit
az öregúr magának tartogat
a zúzmarás kertben.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]