Novella
Szép rendet csináltatok. Túl szépet is. |
Kerestem – a fene tudja miért – valami nyomot, |
a nyomaitokat. Talán másért se |
jöttem ilyen késő ősszel ide. Nem tudom, |
de egy üveget ha nem dobtok ki, |
vagy elölhagyott pohár (amire |
ráképzelhetném a tenyér melegét), |
írtál rá valamit emlékeztetőül… Ilyesmi. |
a háromlábú vadászszéken, még ki se csomagoltam, |
a meleg fadobozban. Takaros üresség. |
Ez rá emlékeztet. Még a pokrócot is |
lesimította kifelé menet. |
– Kezdek költői lenni! De valóban – |
nem volt ebben egy csepp gúny? |
Berendezte – mindent a meglevőből – ezt az |
ártatlan interieurt. Ripsz-ropsz, |
ahogyan ruhát varr magának. |
|
Ő kérte el a kulcsokat. Meg is mondta |
(kéretlenül és feleslegesen): mire |
kell a bódé. Kéjlesőt gyanít bennem? |
Ezért csinálta ezt a nagytakarítást? |
„Itt aztán körülnézhetsz, hiába szimatolsz!” |
|
Persze, ilyen volt mindig. |
Mint ez a szoba. Mire felhúzta |
a cipzárat a gerice mentén, hátra- |
|
|
Még találkoztunk egyszer. |
Akkor ketten jöttetek. Rajtad |
látszott, zavarban vagy. Hoztál |
valami drága italt – nyilván bűntudatból. |
Legalább. De ő? Semmi! Vidám és közvetlen, |
mint mindig, mintha „mi sem történt volna”. |
– És ennélfogva: tényleg. Pedig jól adtam |
Sarastrót (vagy Markét?), szóval egy ilyen |
bölcs operai öregurat, aki aztán |
leveszi vendéghaját, dupla bélszínt |
rendel, és arca még evés közben is merő |
buta ressentiment, elhízott rosszkedvűség. |
Észre sem vette. Hiába vártam |
egy elismerő tekintetet, hogy „akárki” |
azért nem viselkedne így egy „ilyen” helyzetben. |
Odaült a fotelom karfájára, |
átkarolt – és arcomhoz ért a melle. |
|
Aztán megtiltottam magamnak, |
hogy gondoljak rátok. Illemből. |
Bár egyszer (a kezdet kezdetén még) |
majdnem elmondtam egyet-mást neked |
róla. Egyszerűen úgy gondoltam, |
senki nem tudhat úgy bánni vele, mint én. |
Néztél is volna! De hát mit ki |
nem talál az ember, hogy az ablakon |
beügyeskedjen, ha kirúgták az ajtón. |
Később… valahogy elrendeződött |
bennem… Csak visszaszoktam a versolvasásra. |
|
Kinek most nincs lakása, sose vesz, |
ki most maga van, már marad |
|
szerettem nyaralni. Miatta vettem csak. |
Nem mondom, hogy „hozzám nőtt”, |
de kétségtelenül: megszoktam. Ezért. |
mégis találtam. Nyolckor a híreket |
meg akartam hallgatni, akkor. |
A rádió a helyén volt, a fiókban, |
ez elkerülte a figyelmét. |
Egy kimerült telep. Nem sok. |
De mint jelképes üzenet (ha így fogom fel) |
tőle: valami segélykérés – lehet az! |
Vagy egyszerűen ennyi: „Fáradt vagyok”? |
|
jogosít, némi táp a kárörömnek. |
Ahogy a fülemhez közelítem, |
kis vézna zengés motoszkál, halkul benne. |
|
|
|