A fájdalmas szerető énekeiből
S ezt szeretném most közölni veled |
ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül. |
Eltölt az erő és a bizonyosság érzése, |
is veled – ha itt volnál! |
e szép magányos éji órán – |
|
Legkedvesebb órája ez a szívnek, |
a megenyhülő sötétségé. – Nevezhetnők |
mivel eléggé látszik minden. |
Hallgatom az alvó mindenség apró korgásait, |
és cigarettám fényénél derengeni látom, |
mint végződik, a csukló közvetítésével, |
a karom szépformájú kezemben. |
Vagy a karórámban gyönyörködöm, |
ebben a férfias és célszerű ékszerben. |
|
Így unlak révedezőn, mindennap, ilyen tájt, |
lopott órácskán, csendbe, magamnak. |
Hogyan is mondanám a szemedbe, hogy unlak? És mikor? |
Talán amikor mozgok ütemre, magamtól, mint a varrógép, |
amit te hajtasz, fehér és pihés lábaiddal? Hiába, |
a formák hosszú láncolatán át – |
Így magamnak, nem mindig fejezem be a mondatokat, |
a lélek e meghitt kis ünnepein. Nem mondom meg. |
Persze, hogy nem mondom meg – |
|
Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve |
égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját |
el a hamutartóban. Minden egyeset elégeted, |
még szét is hajtod előtte, hogy jó soká égjen, |
és nézed. Tíz éve. Háromezer-hatszázötven nap, |
mert minden délután együtt kávéztunk – |
|
|
|