Szükségmegoldás

 

 

 

 

Hozzád, ki olvasod

Ülj és figyelj.
Reggel, kora délelőtt, délben,
kora délután, estefelé, este,
éjfélig, éjfél után, hajnalig.
Ülj és figyelj.
Figyelj, mintha csak ülnél.
Ülj, mintha csak figyelnél.
Mert kell, aki ül és figyel.
Kell valaki
az üléshez és figyeléshez
reggel, kora délelőtt, délben,
kora délután, estefelé, este,
éjfélig, éjfél után, hajnalig.
Ülj, figyelj.
Mintha ülnél és figyelnél.
Azok helyett is,
azokért is,
kik téged figyelnek,
és téged ülnek.

 

 

 

Öt tétel

 

A.

falak
nyílások
tér átabotája
meg lépteké
téblábolás kallódás
nekrotizált otthonokban
raktárlakások mélyén
hangárlakások szűk
csövébe tolva
 

B.

kimegyek a szobából
helyemre ül a füst
ellepik hanghullámok
szék öbléből
illan el testem hője
falon át eltévedt
beszédrészek nyomomban
a döglött oroszlán
melléből méz szivárog
oszló világból
édes emberi
hang hullaméze
aranylik
 

C.

míg homokdombokat pocsékol a hideg szél
míg boldogtalanul cirógat a tekintet
egy nehéz vaskordét egy szálkás lécet
míg megsemmisíti iratait körültekintően a kém
míg kezdetét veszi a hold rémuralma
az irtásokon és a folyópart néptelen szakaszain
míg virradat jő s a világosság kiül a falakra
mint félreérthetetlenül elutasító arckifejezés
 

D.

órákig vártalak ariadne
e hovátlan világon közelebbről
a megbeszélt helyen
hiszen ígérted
kivezetsz esetleg
a fényre
 

E.

a világ ami éppen
a fújdogáló szélben

 

 

 

Levegő I

Rizsszem fátyolos derengése –
Káprázat
hideg bársonya! Vagy mi?
A nagy, kései körték
üveghusa ilyen –
csillogó kása.
Levegő.
Tömbnyi áttetszés!

 

 

 

Levegő II

Levegővé
kellene lennie
mindennek.
Legalább a szem elolvadhatna benne!
(Ó, ha
mindenestől válhatnék
hűvösségévé,
hószagává…)

 

 

 

Lépcső

Ki találta fel a
körülírt zuhanást
– a lépcsőt,
mely a magasságot megszelidíti,
fölolvasztva fokokká
a dermedt függőlegest,
s a megoldás furfangját:
a kerülő út szerény
cselét megmutatta
a pillantása után
hasztalan ugráló
szárnyatlan embernek?

 

 

 

Egy versküldemény mellé

Ha verseim kelyhek (miért ne épp?):
parányi repedést – anyaghiba – mindeniken találsz.
Lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek
ragadós nyomot hágy a terítőn.
De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz
hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat.

 

 

 

Xenia

Fény, víz, kenyérbél, só, kapor, mustármag
gyöngéden megérlelte uborkánkat,
az elemeket mind magába szűrte
– természet s mesterség közös gyümölcse.

 

 

 

Kedvelem…

Kedvelem a szemérmes technikát:
hosszú lajstrom utolsó tagjaként
megemlíteni kedvesünket, szinte
mellékesen („… és hű, mint Annabelle.”)
– Mégis:
– Mégis: megcsendítve nevét.
Hogy az ő tekintetét érezd
magadon, olvasó, becsukva könyvem,
s így szólj: hosszú az út, s megérkezni,
valóban, csak egy fáradt mosoly. Valóban:
az Egyetlenről szólva
„Például…” – így kell indítani beszédünk.
S mindegy, min mentünk át. Sok
sár távozik, mielőtt olaj fakad vagy forrás.

 

 

 

Sci-fi szerelem

Úgyis annyi a dolgunk.
A szerelem végül is újplatonikus
vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha
megpróbálnánk ilyen irányba
tapogatózni, felhasználva meta-
pszichikai és parafizikai
ismereteinket. Például megbeszélnénk,
hogy te pontban fél egykor odaképzelsz
engem a Mechwart térre, én pedig
ugyanoda képzellek téged, illetve
egy kicsit arrébb – szükségképpen,
de ugyanarra a padra.
Két ideális tárgy sütkérezik
a Mechwart téren! De vajon melyiken?
Az ideális Mechwart téren?
Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja
a kiserkedő inkonzisztenciákat.
Már az is kérdés, elképzelhetőek
vagyunk-e te meg én. Vagy csak két
olyan képzelhető el?
– De ha csevegünk, vagy ölelkezünk:
te akkor is csak
funkcionális diszpozícióm
körvonala vagy – vagyis egy határ,
melynek te mindig mögötte maradsz
mint e határ módosulásainak
feltételezett oka, én hasonlóképpen
– és a Mechwart térrel is ez a helyzet!
Lévén a nyelv félrevezető:
„Odaképzeljük egymást a Mechwart térre.” A locativus
reális térbeli ténykedésre utal,
míg a fiktív jelleg
kizárólag ránk vonatkozni látszik.
De alkalmazzuk csak a komplementer
megfogalmazást: „Kölcsönösen egymás köré
képzeljük a Mechwart teret”
– s rögtön kiderül a viszonylagosság.
Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik,
úgy ez egy ideális Mechwart téren
történik – bár pusztán formális meggondolásból,
mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben
különbözik empririkus egzisztenciák
találkozásától a valóságos Mechwart téren.
Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam,
mert ez a meglepetés), hogy az ideális
fél egy nem múlik el. – Az meg nyilvánvaló,
hogy két ideális szerető nem
találkozhat a reális időben
egy ideális köztéren.
Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló.

 

 

 

Oly ritka

Oly ritka az a szép,
ki képes összezilálni alakját,
majd visszanyerni,
mint víztükör, újból.
Ki ilyet talál: boldog.
A legtöbbje
megállít inkább: „Ez
a kellő távol. Innen
nézz!” És túlvégleges
testükre vággyal hajolni:
a látás
tompaságára vall.

 

 

 

A fájdalmas szerető énekeiből

Unlak, kedvesem, unlak!
S ezt szeretném most közölni veled
ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül.
Eltölt az erő és a bizonyosság érzése,
hogy valóban közölném
is veled – ha itt volnál!
A figyelmező csendben,
e szép magányos éji órán –
Legkedvesebb órája ez a szívnek,
a megenyhülő sötétségé. – Nevezhetnők
takarékos világosságnak,
mivel eléggé látszik minden.
Hallgatom az alvó mindenség apró korgásait,
és cigarettám fényénél derengeni látom,
mint végződik, a csukló közvetítésével,
a karom szépformájú kezemben.
Vagy a karórámban gyönyörködöm,
ebben a férfias és célszerű ékszerben.
Így unlak révedezőn, mindennap, ilyen tájt,
lopott órácskán, csendbe, magamnak.
Hogyan is mondanám a szemedbe, hogy unlak? És mikor?
Talán amikor mozgok ütemre, magamtól, mint a varrógép,
amit te hajtasz, fehér és pihés lábaiddal? Hiába,
a Mária-kultusz, mely
a formák hosszú láncolatán át –
Így magamnak, nem mindig fejezem be a mondatokat,
a lélek e meghitt kis ünnepein. Nem mondom meg.
Persze, hogy nem mondom meg –
Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve
égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját
el a hamutartóban. Minden egyeset elégeted,
még szét is hajtod előtte, hogy jó soká égjen,
és nézed. Tíz éve. Háromezer-hatszázötven nap,
mert minden délután együtt kávéztunk –

 

 

 

Az ilyen fontos beszélgetések

Az ilyen fontos beszélgetések
alkalmából mindig
vagy behoztál egy üveg pálinkát,
vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát,
de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt.
Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be.
(Amitől kissé el is ment a kedvem,
mert a választások előtti szesztilalmat
idézte az eszembe,
a szombat déli tizenkét órától
imaházzá lényegült vendéglők
elsorvadó forgalmát,
a nagymálnát tartalmazó korsókat.)
Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát,
csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy,
hogy nem hoztál be.
Nem tudom pontosan
rekonstruálni. Bementünk
a nagy szobába. A kerek asztalon volt
– mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük
a zongora tetejére,
mert ha az ember leül egy váza virág
két oldalára egy kerek asztal mellé:
folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk.
Mármost ezután szoktad mondani, hogy
„Vegyél ki poharakat”, vagy csak
mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba,
majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza.
De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és
kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni
öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen.
Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör-
falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük
tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt
tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad,
hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve
kizarólag arra, hogy valamit kellene innom.
És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni –
Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben
– két deci két embernek…
Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni.

 

 

 

Novella

Szép rendet csináltatok. Túl szépet is.
Kerestem – a fene tudja miért – valami nyomot,
a nyomaitokat. Talán másért se
jöttem ilyen késő ősszel ide. Nem tudom,
de egy üveget ha nem dobtok ki,
vagy elölhagyott pohár (amire
ráképzelhetném a tenyér melegét),
üres szivaros doboz,
írtál rá valamit emlékeztetőül… Ilyesmi.
Akkor könnyebb volna.
Csak ülök csüggedten
a háromlábú vadászszéken, még ki se csomagoltam,
a meleg fadobozban. Takaros üresség.
Ez rá emlékeztet. Még a pokrócot is
lesimította kifelé menet.
Lakatlan levegő.
– Kezdek költői lenni! De valóban –
nem volt ebben egy csepp gúny?
Berendezte – mindent a meglevőből – ezt az
ártatlan interieurt. Ripsz-ropsz,
ahogyan ruhát varr magának.
Ő kérte el a kulcsokat. Meg is mondta
(kéretlenül és feleslegesen): mire
kell a bódé. Kéjlesőt gyanít bennem?
Ezért csinálta ezt a nagytakarítást?
„Itt aztán körülnézhetsz, hiába szimatolsz!”
Persze, ilyen volt mindig.
Mint ez a szoba. Mire felhúzta
a cipzárat a gerice mentén, hátra-
dobta haját – senki
meg nem mondta volna –
 
Még találkoztunk egyszer.
Akkor ketten jöttetek. Rajtad
látszott, zavarban vagy. Hoztál
valami drága italt – nyilván bűntudatból.
Legalább. De ő? Semmi! Vidám és közvetlen,
mint mindig, mintha „mi sem történt volna”.
– És ennélfogva: tényleg. Pedig jól adtam
Sarastrót (vagy Markét?), szóval egy ilyen
bölcs operai öregurat, aki aztán
leveszi vendéghaját, dupla bélszínt
rendel, és arca még evés közben is merő
buta ressentiment, elhízott rosszkedvűség.
Észre sem vette. Hiába vártam
egy elismerő tekintetet, hogy „akárki”
azért nem viselkedne így egy „ilyen” helyzetben.
Odaült a fotelom karfájára,
átkarolt – és arcomhoz ért a melle.
Aztán megtiltottam magamnak,
hogy gondoljak rátok. Illemből.
Bár egyszer (a kezdet kezdetén még)
majdnem elmondtam egyet-mást neked
róla. Egyszerűen úgy gondoltam,
senki nem tudhat úgy bánni vele, mint én.
Néztél is volna! De hát mit ki
nem talál az ember, hogy az ablakon
beügyeskedjen, ha kirúgták az ajtón.
Később… valahogy elrendeződött
bennem… Csak visszaszoktam a versolvasásra.
Kinek most nincs lakása, sose vesz,
ki most maga van, már marad
Eladom a bódét. Sohasem
szerettem nyaralni. Miatta vettem csak.
Nem mondom, hogy „hozzám nőtt”,
de kétségtelenül: megszoktam. Ezért.
Egyébként: valamit
mégis találtam. Nyolckor a híreket
meg akartam hallgatni, akkor.
A rádió a helyén volt, a fiókban,
de kimerült a telep.
Elrendezett mindent,
ez elkerülte a figyelmét.
Egy kimerült telep. Nem sok.
De mint jelképes üzenet (ha így fogom fel)
tőle: valami segélykérés – lehet az!
Vagy egyszerűen ennyi: „Fáradt vagyok”?
Ha reményre nem is
jogosít, némi táp a kárörömnek.
Alig szól már.
Ahogy a fülemhez közelítem,
kis vézna zengés motoszkál, halkul benne.

 

 

 

Néhány nappal korábban

„Nem bírom!” – hajtogatta. „Nem bírom!”
néhány nappal korábban eszelősen;
feje folyvást a fürdőkádhoz koccant,
ahogy féligöltözötten térdelt
a kövön, a kád peremébe kapaszkodva,
leszegett fejjel: „Nem bírom!
Nem bírom!” Nagyon untam.
Mit tud az ember ilyenkor csinálni.
Álltam hülyén és illedelmesen
– nem lehet, amikor valaki sír, kimenni.
Hogy addig is elfoglaltságot találjak:
nézegettem a testét (ahogy ott
térdelt félpőrén, és a kád megkondult,
valahányszor homloka hozzákocódott.)
Súlypontot váltottam: a lábam elzsibbadt.
Még mindig a „Nem bírom! Nem bírom!”
metronóm-pontos hisztériája.
Már egész libabőrös volt
– egyszál kombinéban a hideg kövön.
De hát tiszteletben kellett tartanom,
hogy ilyen állapotban ez mindegy az
embernek: nem terítettem
hátára fürdőköpenyt.
Elapadtak a könnyek. Csak zihált.
Ahogy víztelenített csapból levegő jön.
(Végül mégis kimentem. Aztán el.
Le a lépcsőn, ki a kapun.
Csinál az ember hülyeségeket.
– Jelen van, mit se használ; nem is tudják, hogy ott van.
Aztán cipelheti. Legalábbis: a kelleténél
gyakrabban jut eszébe.)

 

 

 

Szükségmegoldás

– Fél hat. Még jó negyedóra.
Pedig soká elvacakolt vele,
míg a foglalat fölé a két drótot bekötötte,
körültekerte egyiket a bal bokáján,
a másikat meg nedves leukoplaszttal
a jobb halántékára rögzítette.
Mondtam neki: meg tudom mosni a hátam magam,
s a jobb kezemen is levágom a körmöt,
de ő nem akar válni… Mit csináljak?
– Jöhetne már.
Ténfergett (a drót követte
mindenüvé), már csak porszívószerű kísértet.
Még az eszébe jutott és felírta
nagy betűkkel: ÉRINTÉSEM ÉLETVESZÉLYES!
Nehogy… A felesége elképesztően
járatlan volt ilyesmiben.

 

 

 

A hagyma szól

Én akkor is csak csupa héj vagyok,
ha keresztbe szelsz, kockára metélsz.
Miszlikbe apríts! – akkor is a semmit
vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit
sem zárok magamba. Lévén csupa héj.
Héj héja, sőt a héj héjának héja,
sőt… – Csupán hely híján nem folytatom.
Meg nem akarok fennhéjázni. Úgysem
lehet rád hatni. Hallom a tojások
roppanását… A tojás éjjelébe behatol
a szentségtelen villanyfény. Hát csíra-
loccsantó kezed nem remeg
villával szétpüfölni a Magot?
– Némulj, te, szám! A zsír már sziszereg.
Bakó, tedd dolgodat: vess a zsírba,
Jelképzabáló! – hadd üvegesedem,
ízlés szerint.
ízlés szerint. Tojás, fiam, ne félj,
kimúlni a korszakból, hol az ember
nem érti már a Természet szavát,
hol a Patak és Liget néma már,
s a legtisztátlanabb Négylábú olvadt
hájára vettetnek a végső dolgok,
a magunkfajták –
Jobb nékünk – mintsem ostromolni elzárt
füleket – szónk rekesztve egyesülni
a rántotta nagy mártíriumában.

 

 

 

Beckett-szinopszis

Bágyadt megvilágításban
(mintha a lámpáknak hőemelkedése
volna), becsülhetetlen magasban
elhelyezett fényforrásokból (a látótérbe
lógó huzalokon
csak villanykörtecsutkák
hidegszenek)
érkező fényben:
érkező fényben: SZEMÉT.
Állagát illetően:
zsinegorsók,
zsineg,
hullámpapír, csomagolópapír, béléspapír,
zsák,
dobozhullák.
Bejön: két EGYFORMA.
Megvárják, amíg a várakozás elviselhetetlenné
válik;
aztán az egyik EGYFORMA kimegy.
A színpadon egy EGYFORMA marad.1

 

 

 

A megváltás hátulütői

Isten éjjel ágyam szélére ül,
a szakállszőröket egyenként kicsavarozza
államból és (mindig három ångstrőmmel)
hosszabbakat csavar be a helyükre.
A használtakat egy Nivea-krémes dobozba rakja,
aztán szublimál.
Ez hetek óta így megy. Minden éjjel
settenkedik az államon.
Felébredek, hogy szúr. Káromkodni
készülök, de szavam elébe vág:
Ez a végleges méret.
– Jól beszorítom.
Szakállam mint megdühödött kefe
sikálja a fekete levegőt:
Szórakozunk?
Mi lett volna, ezzel a fáradsággal,
mindjárt ezt belerakni? Nem riaszt fel folyton,
s maga se végeskedik ennyiszer ebben a
lukban, ahol még én is alig férek.
Mond valamit – mormogta szórakozottan,
s a szőröket
visszaszórta a Niveás dobozba –
ha akarja: leszerelem az egészet. Én megértem.
De hát – ne legyenek illúziói:
a fogakat is,
meg a fákat
minden éjjel, ugyanígy…

 

 

 

Töprengéseimből

Az rossz volna, ha volnának legyek,
annak sem örülnék, ha puskám volna,
mert nem tudnám, hogy mitévő legyek
a puskámmal. Ha viszont ugyanakkor
volnának legyek s puskám – az igen!
Hunyorítás, rátartás, még jobban hunyorítás
– elmászott. Rátartás, hunyorítás,
lejjebb, kicsit! még lejjebb, kicsit…
BUMM!
rátartás, hunyorítás… Na, persze, ha
nincs légy, nincs puska – nincs gond.

 

 

 

A. M.-nak

Kigondoltad – helymegtakarítás
végett – a négyszögletes narancsot.
[Gömbökkel a szállító- (s általában a) tér nem
tölthető ki folytonosan.]
Gondoltál gombostűfej
nagyságú narancsra – de elvetetted,
bár szabad szemmel kielégítő.
– S a fennmaradó térmorzsák?
– Talán söpörjük a szekrény alá? Sajnos,
nem alkudhatunk: térpocsékolás
vagy négyszögletes narancs. Tertium non datur.
Két kézzel három labdát
dobálni – ez nem elméleti
kérdés, tréning dolga.
– Valaminek a levegőben kell maradni,
de lehessen eközben járkálni fel-alá
másra gondolva.
Na, körülbelül ez.
Az éhezőkön nem segíthetünk.
Marad a hely marad-
éktalan kinyerése.
Két kézzel három labdát.
Derékszögű narancsok.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]