Hozzád, ki olvasod
| Reggel, kora délelőtt, délben, |
| kora délután, estefelé, este, |
| éjfélig, éjfél után, hajnalig. |
| Figyelj, mintha csak ülnél. |
| Ülj, mintha csak figyelnél. |
| Mert kell, aki ül és figyel. |
| az üléshez és figyeléshez |
| reggel, kora délelőtt, délben, |
| kora délután, estefelé, este, |
| éjfélig, éjfél után, hajnalig. |
| Mintha ülnél és figyelnél. |
|
Öt tétel
| míg homokdombokat pocsékol a hideg szél |
| míg boldogtalanul cirógat a tekintet |
| egy nehéz vaskordét egy szálkás lécet |
| míg megsemmisíti iratait körültekintően a kém |
| míg kezdetét veszi a hold rémuralma |
| az irtásokon és a folyópart néptelen szakaszain |
| míg virradat jő s a világosság kiül a falakra |
| mint félreérthetetlenül elutasító arckifejezés |
|
| e hovátlan világon közelebbről |
|
|
Levegő I
| Rizsszem fátyolos derengése – |
|
|
Levegő II
| Legalább a szem elolvadhatna benne! |
|
Lépcső
| mely a magasságot megszelidíti, |
|
Egy versküldemény mellé
| Ha verseim kelyhek (miért ne épp?): |
| parányi repedést – anyaghiba – mindeniken találsz. |
| Lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek |
| ragadós nyomot hágy a terítőn. |
| De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz |
| hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat. |
|
Xenia
| Fény, víz, kenyérbél, só, kapor, mustármag |
| gyöngéden megérlelte uborkánkat, |
| az elemeket mind magába szűrte |
| – természet s mesterség közös gyümölcse. |
|
Kedvelem…
| Kedvelem a szemérmes technikát: |
| hosszú lajstrom utolsó tagjaként |
| megemlíteni kedvesünket, szinte |
| mellékesen („… és hű, mint Annabelle.”) |
| – Mégis: |
megcsendítve nevét. |
| Hogy az ő tekintetét érezd |
| magadon, olvasó, becsukva könyvem, |
| s így szólj: hosszú az út, s megérkezni, |
| valóban, csak egy fáradt mosoly. Valóban: |
| „Például…” – így kell indítani beszédünk. |
| S mindegy, min mentünk át. Sok |
| sár távozik, mielőtt olaj fakad vagy forrás. |
|
Sci-fi szerelem
| A szerelem végül is újplatonikus |
| vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha |
| megpróbálnánk ilyen irányba |
| tapogatózni, felhasználva meta- |
| pszichikai és parafizikai |
| ismereteinket. Például megbeszélnénk, |
| hogy te pontban fél egykor odaképzelsz |
| engem a Mechwart térre, én pedig |
| ugyanoda képzellek téged, illetve |
| egy kicsit arrébb – szükségképpen, |
| Két ideális tárgy sütkérezik |
| a Mechwart téren! De vajon melyiken? |
| Az ideális Mechwart téren? |
| Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja |
| a kiserkedő inkonzisztenciákat. |
| Már az is kérdés, elképzelhetőek |
| vagyunk-e te meg én. Vagy csak két |
| – De ha csevegünk, vagy ölelkezünk: |
| funkcionális diszpozícióm |
| körvonala vagy – vagyis egy határ, |
| melynek te mindig mögötte maradsz |
| mint e határ módosulásainak |
| feltételezett oka, én hasonlóképpen |
| – és a Mechwart térrel is ez a helyzet! |
| Lévén a nyelv félrevezető: |
| „Odaképzeljük egymást a Mechwart térre.” A locativus |
| reális térbeli ténykedésre utal, |
| kizárólag ránk vonatkozni látszik. |
| De alkalmazzuk csak a komplementer |
| megfogalmazást: „Kölcsönösen egymás köré |
| képzeljük a Mechwart teret” |
| – s rögtön kiderül a viszonylagosság. |
| Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik, |
| úgy ez egy ideális Mechwart téren |
| történik – bár pusztán formális meggondolásból, |
| mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben |
| különbözik empririkus egzisztenciák |
| találkozásától a valóságos Mechwart téren. |
| Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam, |
| mert ez a meglepetés), hogy az ideális |
| fél egy nem múlik el. – Az meg nyilvánvaló, |
| hogy két ideális szerető nem |
| találkozhat a reális időben |
| Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló. |
|
Oly ritka
| ki képes összezilálni alakját, |
| testükre vággyal hajolni: |
|
A fájdalmas szerető énekeiből
| S ezt szeretném most közölni veled |
| ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül. |
| Eltölt az erő és a bizonyosság érzése, |
| is veled – ha itt volnál! |
| e szép magányos éji órán – |
|
| Legkedvesebb órája ez a szívnek, |
| a megenyhülő sötétségé. – Nevezhetnők |
| mivel eléggé látszik minden. |
| Hallgatom az alvó mindenség apró korgásait, |
| és cigarettám fényénél derengeni látom, |
| mint végződik, a csukló közvetítésével, |
| a karom szépformájú kezemben. |
| Vagy a karórámban gyönyörködöm, |
| ebben a férfias és célszerű ékszerben. |
|
| Így unlak révedezőn, mindennap, ilyen tájt, |
| lopott órácskán, csendbe, magamnak. |
| Hogyan is mondanám a szemedbe, hogy unlak? És mikor? |
| Talán amikor mozgok ütemre, magamtól, mint a varrógép, |
| amit te hajtasz, fehér és pihés lábaiddal? Hiába, |
| a formák hosszú láncolatán át – |
| Így magamnak, nem mindig fejezem be a mondatokat, |
| a lélek e meghitt kis ünnepein. Nem mondom meg. |
| Persze, hogy nem mondom meg – |
|
| Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve |
| égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját |
| el a hamutartóban. Minden egyeset elégeted, |
| még szét is hajtod előtte, hogy jó soká égjen, |
| és nézed. Tíz éve. Háromezer-hatszázötven nap, |
| mert minden délután együtt kávéztunk – |
|
|
Az ilyen fontos beszélgetések
| Az ilyen fontos beszélgetések |
| vagy behoztál egy üveg pálinkát, |
| vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát, |
| de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt. |
| Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be. |
| (Amitől kissé el is ment a kedvem, |
| mert a választások előtti szesztilalmat |
| a szombat déli tizenkét órától |
| imaházzá lényegült vendéglők |
| a nagymálnát tartalmazó korsókat.) |
| Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát, |
| csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy, |
| a nagy szobába. A kerek asztalon volt |
| – mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük |
| mert ha az ember leül egy váza virág |
| két oldalára egy kerek asztal mellé: |
| folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk. |
| Mármost ezután szoktad mondani, hogy |
| „Vegyél ki poharakat”, vagy csak |
| mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba, |
| majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza. |
| De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és |
| kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni |
| öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen. |
| Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör- |
| falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük |
| tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt
|
| tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad, |
| hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve |
| kizarólag arra, hogy valamit kellene innom. |
| És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni – |
| Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben |
| Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni. |
|
Novella
| Szép rendet csináltatok. Túl szépet is. |
| Kerestem – a fene tudja miért – valami nyomot, |
| a nyomaitokat. Talán másért se |
| jöttem ilyen késő ősszel ide. Nem tudom, |
| de egy üveget ha nem dobtok ki, |
| vagy elölhagyott pohár (amire |
| ráképzelhetném a tenyér melegét), |
| írtál rá valamit emlékeztetőül… Ilyesmi. |
| a háromlábú vadászszéken, még ki se csomagoltam, |
| a meleg fadobozban. Takaros üresség. |
| Ez rá emlékeztet. Még a pokrócot is |
| lesimította kifelé menet. |
| – Kezdek költői lenni! De valóban – |
| nem volt ebben egy csepp gúny? |
| Berendezte – mindent a meglevőből – ezt az |
| ártatlan interieurt. Ripsz-ropsz, |
| ahogyan ruhát varr magának. |
|
| Ő kérte el a kulcsokat. Meg is mondta |
| (kéretlenül és feleslegesen): mire |
| kell a bódé. Kéjlesőt gyanít bennem? |
| Ezért csinálta ezt a nagytakarítást? |
| „Itt aztán körülnézhetsz, hiába szimatolsz!” |
|
| Persze, ilyen volt mindig. |
| Mint ez a szoba. Mire felhúzta |
| a cipzárat a gerice mentén, hátra- |
|
|
Még találkoztunk egyszer. |
| Akkor ketten jöttetek. Rajtad |
| látszott, zavarban vagy. Hoztál |
| valami drága italt – nyilván bűntudatból. |
| Legalább. De ő? Semmi! Vidám és közvetlen, |
| mint mindig, mintha „mi sem történt volna”. |
| – És ennélfogva: tényleg. Pedig jól adtam |
| Sarastrót (vagy Markét?), szóval egy ilyen |
| bölcs operai öregurat, aki aztán |
| leveszi vendéghaját, dupla bélszínt |
| rendel, és arca még evés közben is merő |
| buta ressentiment, elhízott rosszkedvűség. |
| Észre sem vette. Hiába vártam |
| egy elismerő tekintetet, hogy „akárki” |
| azért nem viselkedne így egy „ilyen” helyzetben. |
| Odaült a fotelom karfájára, |
| átkarolt – és arcomhoz ért a melle. |
|
| Aztán megtiltottam magamnak, |
| hogy gondoljak rátok. Illemből. |
| Bár egyszer (a kezdet kezdetén még) |
| majdnem elmondtam egyet-mást neked |
| róla. Egyszerűen úgy gondoltam, |
| senki nem tudhat úgy bánni vele, mint én. |
| Néztél is volna! De hát mit ki |
| nem talál az ember, hogy az ablakon |
| beügyeskedjen, ha kirúgták az ajtón. |
| Később… valahogy elrendeződött |
| bennem… Csak visszaszoktam a versolvasásra. |
|
| Kinek most nincs lakása, sose vesz, |
| ki most maga van, már marad |
|
| szerettem nyaralni. Miatta vettem csak. |
| Nem mondom, hogy „hozzám nőtt”, |
| de kétségtelenül: megszoktam. Ezért. |
| mégis találtam. Nyolckor a híreket |
| meg akartam hallgatni, akkor. |
| A rádió a helyén volt, a fiókban, |
| ez elkerülte a figyelmét. |
| Egy kimerült telep. Nem sok. |
| De mint jelképes üzenet (ha így fogom fel) |
| tőle: valami segélykérés – lehet az! |
| Vagy egyszerűen ennyi: „Fáradt vagyok”? |
|
| jogosít, némi táp a kárörömnek. |
| Ahogy a fülemhez közelítem, |
| kis vézna zengés motoszkál, halkul benne. |
|
|
Néhány nappal korábban
| „Nem bírom!” – hajtogatta. „Nem bírom!” |
| néhány nappal korábban eszelősen; |
| feje folyvást a fürdőkádhoz koccant, |
| ahogy féligöltözötten térdelt |
| a kövön, a kád peremébe kapaszkodva, |
| leszegett fejjel: „Nem bírom! |
| Nem bírom!” Nagyon untam. |
| Mit tud az ember ilyenkor csinálni. |
| Álltam hülyén és illedelmesen |
| – nem lehet, amikor valaki sír, kimenni. |
| Hogy addig is elfoglaltságot találjak: |
| nézegettem a testét (ahogy ott |
| térdelt félpőrén, és a kád megkondult, |
| valahányszor homloka hozzákocódott.) |
| Súlypontot váltottam: a lábam elzsibbadt. |
| Még mindig a „Nem bírom! Nem bírom!” |
| metronóm-pontos hisztériája. |
| – egyszál kombinéban a hideg kövön. |
| De hát tiszteletben kellett tartanom, |
| hogy ilyen állapotban ez mindegy az |
|
| Elapadtak a könnyek. Csak zihált. |
| Ahogy víztelenített csapból levegő jön. |
| (Végül mégis kimentem. Aztán el. |
| Le a lépcsőn, ki a kapun. |
| Csinál az ember hülyeségeket. |
| – Jelen van, mit se használ; nem is tudják, hogy ott van. |
| Aztán cipelheti. Legalábbis: a kelleténél |
|
|
Szükségmegoldás
| – Fél hat. Még jó negyedóra. |
| Pedig soká elvacakolt vele, |
| míg a foglalat fölé a két drótot bekötötte, |
| körültekerte egyiket a bal bokáján, |
| a másikat meg nedves leukoplaszttal |
| a jobb halántékára rögzítette. |
| Mondtam neki: meg tudom mosni a hátam magam, |
| s a jobb kezemen is levágom a körmöt, |
| de ő nem akar válni… Mit csináljak? |
| Ténfergett (a drót követte |
| mindenüvé), már csak porszívószerű kísértet. |
| Még az eszébe jutott és felírta |
| nagy betűkkel: ÉRINTÉSEM ÉLETVESZÉLYES!
|
| Nehogy… A felesége elképesztően |
| járatlan volt ilyesmiben. |
|
A hagyma szól
| Én akkor is csak csupa héj vagyok, |
| ha keresztbe szelsz, kockára metélsz. |
| Miszlikbe apríts! – akkor is a semmit |
| vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit |
| sem zárok magamba. Lévén csupa héj. |
| Héj héja, sőt a héj héjának héja, |
| sőt… – Csupán hely híján nem folytatom. |
| Meg nem akarok fennhéjázni. Úgysem |
| lehet rád hatni. Hallom a tojások |
| roppanását… A tojás éjjelébe behatol |
| a szentségtelen villanyfény. Hát csíra- |
| loccsantó kezed nem remeg |
| villával szétpüfölni a Magot? |
| – Némulj, te, szám! A zsír már sziszereg. |
| Bakó, tedd dolgodat: vess a zsírba, |
| Jelképzabáló! – hadd üvegesedem, |
| ízlés szerint. |
Tojás, fiam, ne félj, |
| kimúlni a korszakból, hol az ember |
| nem érti már a Természet szavát, |
| hol a Patak és Liget néma már, |
| s a legtisztátlanabb Négylábú olvadt |
| hájára vettetnek a végső dolgok, |
| Jobb nékünk – mintsem ostromolni elzárt |
| füleket – szónk rekesztve egyesülni |
| a rántotta nagy mártíriumában. |
|
Beckett-szinopszis
| (mintha a lámpáknak hőemelkedése |
| volna), becsülhetetlen magasban |
| elhelyezett fényforrásokból (a látótérbe |
| hullámpapír, csomagolópapír, béléspapír, |
| Megvárják, amíg a várakozás elviselhetetlenné |
| aztán az egyik EGYFORMA kimegy. |
| A színpadon egy EGYFORMA marad.1
|
|
A megváltás hátulütői
| Isten éjjel ágyam szélére ül, |
| a szakállszőröket egyenként kicsavarozza |
| államból és (mindig három ångstrőmmel) |
| hosszabbakat csavar be a helyükre. |
| A használtakat egy Nivea-krémes dobozba rakja, |
|
| Ez hetek óta így megy. Minden éjjel |
| Felébredek, hogy szúr. Káromkodni |
| készülök, de szavam elébe vág: |
|
| Szakállam mint megdühödött kefe |
| sikálja a fekete levegőt: |
| Mi lett volna, ezzel a fáradsággal, |
| mindjárt ezt belerakni? Nem riaszt fel folyton, |
| s maga se végeskedik ennyiszer ebben a |
| lukban, ahol még én is alig férek. |
|
|
Mond valamit – mormogta szórakozottan, |
| visszaszórta a Niveás dobozba – |
| ha akarja: leszerelem az egészet. Én megértem. |
| De hát – ne legyenek illúziói: |
|
|
Töprengéseimből
| Az rossz volna, ha volnának legyek, |
| annak sem örülnék, ha puskám volna, |
| mert nem tudnám, hogy mitévő legyek |
| a puskámmal. Ha viszont ugyanakkor |
| volnának legyek s puskám – az igen! |
| Hunyorítás, rátartás, még jobban hunyorítás |
| – elmászott. Rátartás, hunyorítás, |
| lejjebb, kicsit! még lejjebb, kicsit… |
| rátartás, hunyorítás… Na, persze, ha |
| nincs légy, nincs puska – nincs gond. |
|
A. M.-nak
| Kigondoltad – helymegtakarítás |
| végett – a négyszögletes narancsot. |
| [Gömbökkel a szállító- (s általában a) tér nem |
| tölthető ki folytonosan.] |
|
| nagyságú narancsra – de elvetetted, |
| bár szabad szemmel kielégítő. |
| – S a fennmaradó térmorzsák? |
| – Talán söpörjük a szekrény alá? Sajnos, |
| nem alkudhatunk: térpocsékolás |
| vagy négyszögletes narancs. Tertium non datur. |
|
| dobálni – ez nem elméleti |
| – Valaminek a levegőben kell maradni, |
| de lehessen eközben járkálni fel-alá |
|
| Az éhezőkön nem segíthetünk. |
|
|
|