Ave atque vale
Én szeretnék kifordulni gyomormód, |
mert harmincadik évem elközelgett, |
és még mindig csak nyögök, forgolódok, |
|
mint beinjekciózott halálraítélt, |
mint zárkájukban a hülyére vertek. |
– Az ideges hús baklövései, |
|
erőlködött, huzavona szerelmek: |
az elmúlásba ezt viszem magammal, |
ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett – |
|
kifakadok majd: sárga gyűlölet, |
s jelenlétem felisszák, mint a vatta: |
tények. S kerülök én is a kosárba. |
|
De ti megéritek – ne féljetek – |
gyönyöreit a minden-egyre-megynek, |
hogy űzitek, menekülitek egymást, |
|
mint a Vidámparkban a dodgemek – |
|
|
Marionett
himbálódom mintha kötélen |
|
Már csak
már csak a zápor mocskos kopogása |
már csak lucskos cipők nehéz kabátok |
már csak gőzben zsivajló talponállók |
már csak fűrészporos kő tapodása |
|
már csak a celofán alatt dohos pogácsa |
már csak a pezsegő híg ködbe mállott |
utcalámpák az aprópénzből váltott |
utolsó blokk a rendőr jótanácsa |
|
már csak a kihalt villamosmegállók |
már csak a szél szabálytalan futása |
a sokközű városon át hiába |
|
már csak a félbehagyott ásatások |
már csak az éj gazos kutatóárka |
már csak a didergések ásitások |
|
|
A sertés énekeiből
Dohogva, mint a gép, zabálok. |
Reggel van, dél van, este van. |
Emésztek bambán, komoran, |
langy lében lankadok nyakig. |
Tócsám vizében napszilánkok |
|
Csak vakargassátok nyakam. |
Én nem leszek kolbász, se hurka. |
– Saját belembe töltsenek? |
Minden sertés átkozza meg |
atyját, ki e világra kúrta. |
|
(Reggel van, dél van, este van. |
Már nem hagyom el mocskos ólam, |
csak bőrömmel rohad le rólam.) |
|
|
|
Üzenet
(Emlékszel Vercors könyvéből a német tisztre, |
aki nyájassággal és Hölderlinnel |
akarta meghódítani Franciaországot |
– s aztán rájött: hiába beszél?) |
Egyszer a magány és a hatalom |
csukaszürkéjében megtérek hozzád, |
és tudni fogod – hiába etetsz-itatsz, |
a vidám háziasszonyi ledérkedéssel |
csak időt ölsz, kamrád végül kifogy – |
miattad nem roppantja be az ostromgyűrű |
a városkát: téged kimél nekem, |
hát előbb-utóbb beóvakodsz hozzám, |
batisztnadrágodból rettegve bújsz ki, |
és úgy gyűrögeted, mint süldőlány a zsebkendőjét |
az első nyilvános zongoravizsgán, |
s átnedvesedsz, mint aki bepisilt, |
a miniatűr kis férjedet féltve. |
És én, mivel tudom, hogy nem szeretsz, |
dehogy siettetem majd, hogy kitárulj, |
becézlek unalomból s gyűlöletből, |
mint macska űzködi az egeret, |
hogy aléljon, és húsa édesedjen |
|
Tócsák
mint gépírónők agyában a szó |
|
|
Nagy esők idején
virágfonnyasztó hőség után |
|
strandok olajos vize hezitáló |
|
|
„Quo vadis?”
Azt a részt a Sienkiewicz |
rossz regényéből még most is szeretem, |
amikor Petronius pár percre megszakítja |
a Halál nyíltszíni remeklését; |
azt a nemes időhúzást, amellyel egy korszak |
visszanéz; nézegeti magát. |
Mint aki a hülő vízben hever, |
s a kád dugóját még nem húzza ki. |
|
Mint levetett
Mint levetett cipő szaga, |
Viszketőn belepnek a vétkek |
– alvó arcát a zsírréteg. |
Nem tetszenél most a kedvesnek, |
kinek szeme, öle nedves lett, |
ha rád nézett – úgy szeretett. |
ki előtt meg kell jelenned |
egyszer (mint lehúzott vécé, |
tisztán, mint egy kitörölt segg. |
|
Falstaff búcsúja
káprázatok gubanca, női szív, ha olykor-olykor |
a szerelem aranyfésűje tép is! |
Én a kátrány- és lópisaízű habok közt |
elnyertem a kisded-szentséget újból |
– kívül-belül. Hogy selymeim puffadoztak, |
mint a beáztatott öregbab héja, |
s mint vesztő kockajátékos kezéből perdült |
kockának, olyan sürgős, sokszori |
útja volt ádámcsutkámnak – |
Mint hab a piszkát. |
Megbocsátok én is neked, |
hideg gyomromból felböffent világ. |
|
|