Emlékmű

 

 

 

 

Viturbius Acer fennmaradt verse

Velem, veled: mi lesz?
Nem kérdezni, nem beszélni.
Igyuk meg a sört
a favedrekben satnyán évelő
tuják alatt.
Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoe,
tompán az apadt sörhabba ne bámulj.
Scire nefas –
lám a földalatti keszonja fölött
újra dohognak a szürke betonkeverők
– visszaidézik azt az időt –
Mire szőke hajadba vegyül
szürkével a piszkos öregség,
kicserélődnek az utcák.
Korszerű keretbe kerül az unt, utált kép.
Tavaszra felépül az új hadiút,
zörgő harciszekér hangján már közelít január
(mihamar dér fenyitéke a fákon)
a kussoló provinciák felé.
A levegőégbe süti farkát
mind, aki a jövőt akarta…
Húzódjunk be a ponyva alá,
s még egy sört!
Mert már zúg az eső.

 

 

 

Táj vájdlingban

Mint zsíros vízből egy ezüstkanál,
tompán csillog a nap.
A hűlő homály
színén felhő, zsiradékdarab
honol. Szigetnél mozdulatlanabb.

 

 

 

Alkonyat

Házak merednek, ki nem vert fogak
a levendulaszínű szájüregben.
A világegyetem-arc hova néz? Ütés, köpés
elférne rajt… De honnan?
elférne rajt… De honnan? Alkonyat

 

 

 

Tapló

Keményedek folyvást
Szótlan a szótlan
Szürke bükk törzsén
Szurdokok ködtavában –

 

 

 

Újabb verseiről

 
Még bugyborékol.
A járókelőszerű, ki majd hírt ád,
lepöccenti az egyencigarettát.

 

 

 

Mit szeretek?

Kesernyés fűszörpöm:
a tegnapi teát,
a szikkadt kenyeret,
az aljukig száradt
kanáltörő lekvárok
muzeális mézét.

 

 

 

Emlékmű

a hideg füst lágy horpadt gyűrűi

 

 

 

Marad

Marad maradni otthon
az egy-két személyes
katakomba lakások;
a lefeketedett gondolatok
fel-alá járkálása
alsó kapcsolatukra
várva az
elszigetelt agyban.

 

 

 

Hírösszefoglaló

Mint lépcsőzugban a pormacska:
gyűlik puhán a korszak mocska.

 

 

 

V. SZ.-hoz

Hozott a hídon át
a busz, és belenéztem
az alagútba. Az
árnyékkal bélelt cső
végén, vesztegzár alatt
gépkocsik vesztegeltek
egy elérhetetlenül messzi
homokszínű napsávban.
Rég nem
nézelődünk már együtt
alkalmakat keresve
alkalmi költészetünk
gyarapítani kínok alkalmából.
Lírai tolvajkulcsokat reszelni
szemmértékre
a szűk baráti körnek.
Egyedül őgyelgek
– foglya egy állapotnak,
amit magánynak túlzás,
függetlenségnek öncsalás nevezni –
a szikkadt látványok közt.
Kitérek a rakpartra némi árnyért.
Üvegolvasztó hőben
valahol továbbdöcög
a busz, melyről leszálltam.
Fülledt gesztenyesátor. De fenn a még lágy
tüskéjű csecsemő-csillagok
az ősz jöttét jelentik
már. A víz pállott pala.
De legalább egy hajó tördeli,
mely elmegy innen.
Látvány, vélemény: nincs
kivel megosztanom.
Szappanízű gyümölcseit
megérlelte bennem ez a nyár.
Rossz év köszönt ránk, tudtam,
már szilveszter reggel.
Csúszkáltunk az alattomos havon,
lehúzott vasredőnyök városában,
valami korhelykosztért.
Végül egy műtőcsempés önkiszolgálóban
ittunk jódsárga sört.
És mire kiléptünk, az utca
szemfájdító fehéret öltött.
Gyenge agyunk csődöt mond.
Jégbe zárt hajón a matrózok
köztudottan egymást eszik.
– Mint egy modern kötözködés-drámában:
évődés szóváltássá,
a csipkelődés sértéssé fajul.
Mígnem a háttér
szétroppantja a szituáció gerincét.

 

 

 

T. D.-höz

az élet ez az élet ez az álom?
kesztyűként kifordítva ugyanaz
a nyelv A jobb a balra nem hajaz
De szótlanul is elleszünk már hisz annyi
megtébolyult téblábol a fonákon
Tükörmélybe ilyen soká zuhanni?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]