Viturbius Acer fennmaradt verse
Nem kérdezni, nem beszélni. |
a favedrekben satnyán évelő |
|
Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoe, |
tompán az apadt sörhabba ne bámulj. |
|
lám a földalatti keszonja fölött |
újra dohognak a szürke betonkeverők |
|
– visszaidézik azt az időt – |
|
Mire szőke hajadba vegyül |
szürkével a piszkos öregség, |
Korszerű keretbe kerül az unt, utált kép. |
|
Tavaszra felépül az új hadiút, |
zörgő harciszekér hangján már közelít január |
(mihamar dér fenyitéke a fákon) |
a kussoló provinciák felé. |
|
mind, aki a jövőt akarta… |
Húzódjunk be a ponyva alá, |
|
|
Táj vájdlingban
Mint zsíros vízből egy ezüstkanál, |
színén felhő, zsiradékdarab |
honol. Szigetnél mozdulatlanabb. |
|
Alkonyat
Házak merednek, ki nem vert fogak |
a levendulaszínű szájüregben. |
A világegyetem-arc hova néz? Ütés, köpés |
elférne rajt… De honnan? |
Alkonyat |
|
Újabb verseiről
A járókelőszerű, ki majd hírt ád, |
lepöccenti az egyencigarettát. |
|
Emlékmű
a hideg füst lágy horpadt gyűrűi |
|
Marad
a lefeketedett gondolatok |
|
Hírösszefoglaló
Mint lépcsőzugban a pormacska: |
gyűlik puhán a korszak mocska. |
|
V. SZ.-hoz
egy elérhetetlenül messzi |
|
gyarapítani kínok alkalmából. |
Lírai tolvajkulcsokat reszelni |
|
függetlenségnek öncsalás nevezni – |
a szikkadt látványok közt. |
Kitérek a rakpartra némi árnyért. |
a busz, melyről leszálltam. |
|
Fülledt gesztenyesátor. De fenn a még lágy |
tüskéjű csecsemő-csillagok |
De legalább egy hajó tördeli, |
megérlelte bennem ez a nyár. |
|
Rossz év köszönt ránk, tudtam, |
Csúszkáltunk az alattomos havon, |
lehúzott vasredőnyök városában, |
Végül egy műtőcsempés önkiszolgálóban |
És mire kiléptünk, az utca |
szemfájdító fehéret öltött. |
|
Gyenge agyunk csődöt mond. |
Jégbe zárt hajón a matrózok |
köztudottan egymást eszik. |
– Mint egy modern kötözködés-drámában: |
a csipkelődés sértéssé fajul. |
szétroppantja a szituáció gerincét. |
|
|
T. D.-höz
az élet ez az élet ez az álom? |
|
kesztyűként kifordítva ugyanaz |
a nyelv A jobb a balra nem hajaz |
De szótlanul is elleszünk már hisz annyi |
megtébolyult téblábol a fonákon |
|
Tükörmélybe ilyen soká zuhanni? |
|
|
Ave atque vale
Én szeretnék kifordulni gyomormód, |
mert harmincadik évem elközelgett, |
és még mindig csak nyögök, forgolódok, |
|
mint beinjekciózott halálraítélt, |
mint zárkájukban a hülyére vertek. |
– Az ideges hús baklövései, |
|
erőlködött, huzavona szerelmek: |
az elmúlásba ezt viszem magammal, |
ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett – |
|
kifakadok majd: sárga gyűlölet, |
s jelenlétem felisszák, mint a vatta: |
tények. S kerülök én is a kosárba. |
|
De ti megéritek – ne féljetek – |
gyönyöreit a minden-egyre-megynek, |
hogy űzitek, menekülitek egymást, |
|
mint a Vidámparkban a dodgemek – |
|
|
Marionett
himbálódom mintha kötélen |
|
Már csak
már csak a zápor mocskos kopogása |
már csak lucskos cipők nehéz kabátok |
már csak gőzben zsivajló talponállók |
már csak fűrészporos kő tapodása |
|
már csak a celofán alatt dohos pogácsa |
már csak a pezsegő híg ködbe mállott |
utcalámpák az aprópénzből váltott |
utolsó blokk a rendőr jótanácsa |
|
már csak a kihalt villamosmegállók |
már csak a szél szabálytalan futása |
a sokközű városon át hiába |
|
már csak a félbehagyott ásatások |
már csak az éj gazos kutatóárka |
már csak a didergések ásitások |
|
|
A sertés énekeiből
Dohogva, mint a gép, zabálok. |
Reggel van, dél van, este van. |
Emésztek bambán, komoran, |
langy lében lankadok nyakig. |
Tócsám vizében napszilánkok |
|
Csak vakargassátok nyakam. |
Én nem leszek kolbász, se hurka. |
– Saját belembe töltsenek? |
Minden sertés átkozza meg |
atyját, ki e világra kúrta. |
|
(Reggel van, dél van, este van. |
Már nem hagyom el mocskos ólam, |
csak bőrömmel rohad le rólam.) |
|
|
|
Üzenet
(Emlékszel Vercors könyvéből a német tisztre, |
aki nyájassággal és Hölderlinnel |
akarta meghódítani Franciaországot |
– s aztán rájött: hiába beszél?) |
Egyszer a magány és a hatalom |
csukaszürkéjében megtérek hozzád, |
és tudni fogod – hiába etetsz-itatsz, |
a vidám háziasszonyi ledérkedéssel |
csak időt ölsz, kamrád végül kifogy – |
miattad nem roppantja be az ostromgyűrű |
a városkát: téged kimél nekem, |
hát előbb-utóbb beóvakodsz hozzám, |
batisztnadrágodból rettegve bújsz ki, |
és úgy gyűrögeted, mint süldőlány a zsebkendőjét |
az első nyilvános zongoravizsgán, |
s átnedvesedsz, mint aki bepisilt, |
a miniatűr kis férjedet féltve. |
És én, mivel tudom, hogy nem szeretsz, |
dehogy siettetem majd, hogy kitárulj, |
becézlek unalomból s gyűlöletből, |
mint macska űzködi az egeret, |
hogy aléljon, és húsa édesedjen |
|
Tócsák
mint gépírónők agyában a szó |
|
|
Nagy esők idején
virágfonnyasztó hőség után |
|
strandok olajos vize hezitáló |
|
|
„Quo vadis?”
Azt a részt a Sienkiewicz |
rossz regényéből még most is szeretem, |
amikor Petronius pár percre megszakítja |
a Halál nyíltszíni remeklését; |
azt a nemes időhúzást, amellyel egy korszak |
visszanéz; nézegeti magát. |
Mint aki a hülő vízben hever, |
s a kád dugóját még nem húzza ki. |
|
Mint levetett
Mint levetett cipő szaga, |
Viszketőn belepnek a vétkek |
– alvó arcát a zsírréteg. |
Nem tetszenél most a kedvesnek, |
kinek szeme, öle nedves lett, |
ha rád nézett – úgy szeretett. |
ki előtt meg kell jelenned |
egyszer (mint lehúzott vécé, |
tisztán, mint egy kitörölt segg. |
|
Falstaff búcsúja
káprázatok gubanca, női szív, ha olykor-olykor |
a szerelem aranyfésűje tép is! |
Én a kátrány- és lópisaízű habok közt |
elnyertem a kisded-szentséget újból |
– kívül-belül. Hogy selymeim puffadoztak, |
mint a beáztatott öregbab héja, |
s mint vesztő kockajátékos kezéből perdült |
kockának, olyan sürgős, sokszori |
útja volt ádámcsutkámnak – |
Mint hab a piszkát. |
Megbocsátok én is neked, |
hideg gyomromból felböffent világ. |
|
Hozzád, ki olvasod
Reggel, kora délelőtt, délben, |
kora délután, estefelé, este, |
éjfélig, éjfél után, hajnalig. |
Figyelj, mintha csak ülnél. |
Ülj, mintha csak figyelnél. |
Mert kell, aki ül és figyel. |
az üléshez és figyeléshez |
reggel, kora délelőtt, délben, |
kora délután, estefelé, este, |
éjfélig, éjfél után, hajnalig. |
Mintha ülnél és figyelnél. |
|
Öt tétel
míg homokdombokat pocsékol a hideg szél |
míg boldogtalanul cirógat a tekintet |
egy nehéz vaskordét egy szálkás lécet |
míg megsemmisíti iratait körültekintően a kém |
míg kezdetét veszi a hold rémuralma |
az irtásokon és a folyópart néptelen szakaszain |
míg virradat jő s a világosság kiül a falakra |
mint félreérthetetlenül elutasító arckifejezés |
|
e hovátlan világon közelebbről |
|
|
Levegő I
Rizsszem fátyolos derengése – |
|
|
Levegő II
Legalább a szem elolvadhatna benne! |
|
Lépcső
mely a magasságot megszelidíti, |
|
Egy versküldemény mellé
Ha verseim kelyhek (miért ne épp?): |
parányi repedést – anyaghiba – mindeniken találsz. |
Lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek |
ragadós nyomot hágy a terítőn. |
De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz |
hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat. |
|
Xenia
Fény, víz, kenyérbél, só, kapor, mustármag |
gyöngéden megérlelte uborkánkat, |
az elemeket mind magába szűrte |
– természet s mesterség közös gyümölcse. |
|
Kedvelem…
Kedvelem a szemérmes technikát: |
hosszú lajstrom utolsó tagjaként |
megemlíteni kedvesünket, szinte |
mellékesen („… és hű, mint Annabelle.”) |
– Mégis: |
megcsendítve nevét. |
Hogy az ő tekintetét érezd |
magadon, olvasó, becsukva könyvem, |
s így szólj: hosszú az út, s megérkezni, |
valóban, csak egy fáradt mosoly. Valóban: |
„Például…” – így kell indítani beszédünk. |
S mindegy, min mentünk át. Sok |
sár távozik, mielőtt olaj fakad vagy forrás. |
|
Sci-fi szerelem
A szerelem végül is újplatonikus |
vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha |
megpróbálnánk ilyen irányba |
tapogatózni, felhasználva meta- |
pszichikai és parafizikai |
ismereteinket. Például megbeszélnénk, |
hogy te pontban fél egykor odaképzelsz |
engem a Mechwart térre, én pedig |
ugyanoda képzellek téged, illetve |
egy kicsit arrébb – szükségképpen, |
Két ideális tárgy sütkérezik |
a Mechwart téren! De vajon melyiken? |
Az ideális Mechwart téren? |
Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja |
a kiserkedő inkonzisztenciákat. |
Már az is kérdés, elképzelhetőek |
vagyunk-e te meg én. Vagy csak két |
– De ha csevegünk, vagy ölelkezünk: |
funkcionális diszpozícióm |
körvonala vagy – vagyis egy határ, |
melynek te mindig mögötte maradsz |
mint e határ módosulásainak |
feltételezett oka, én hasonlóképpen |
– és a Mechwart térrel is ez a helyzet! |
Lévén a nyelv félrevezető: |
„Odaképzeljük egymást a Mechwart térre.” A locativus |
reális térbeli ténykedésre utal, |
kizárólag ránk vonatkozni látszik. |
De alkalmazzuk csak a komplementer |
megfogalmazást: „Kölcsönösen egymás köré |
képzeljük a Mechwart teret” |
– s rögtön kiderül a viszonylagosság. |
Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik, |
úgy ez egy ideális Mechwart téren |
történik – bár pusztán formális meggondolásból, |
mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben |
különbözik empririkus egzisztenciák |
találkozásától a valóságos Mechwart téren. |
Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam, |
mert ez a meglepetés), hogy az ideális |
fél egy nem múlik el. – Az meg nyilvánvaló, |
hogy két ideális szerető nem |
találkozhat a reális időben |
Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló. |
|
Oly ritka
ki képes összezilálni alakját, |
testükre vággyal hajolni: |
|
A fájdalmas szerető énekeiből
S ezt szeretném most közölni veled |
ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül. |
Eltölt az erő és a bizonyosság érzése, |
is veled – ha itt volnál! |
e szép magányos éji órán – |
|
Legkedvesebb órája ez a szívnek, |
a megenyhülő sötétségé. – Nevezhetnők |
mivel eléggé látszik minden. |
Hallgatom az alvó mindenség apró korgásait, |
és cigarettám fényénél derengeni látom, |
mint végződik, a csukló közvetítésével, |
a karom szépformájú kezemben. |
Vagy a karórámban gyönyörködöm, |
ebben a férfias és célszerű ékszerben. |
|
Így unlak révedezőn, mindennap, ilyen tájt, |
lopott órácskán, csendbe, magamnak. |
Hogyan is mondanám a szemedbe, hogy unlak? És mikor? |
Talán amikor mozgok ütemre, magamtól, mint a varrógép, |
amit te hajtasz, fehér és pihés lábaiddal? Hiába, |
a formák hosszú láncolatán át – |
Így magamnak, nem mindig fejezem be a mondatokat, |
a lélek e meghitt kis ünnepein. Nem mondom meg. |
Persze, hogy nem mondom meg – |
|
Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve |
égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját |
el a hamutartóban. Minden egyeset elégeted, |
még szét is hajtod előtte, hogy jó soká égjen, |
és nézed. Tíz éve. Háromezer-hatszázötven nap, |
mert minden délután együtt kávéztunk – |
|
|
Az ilyen fontos beszélgetések
Az ilyen fontos beszélgetések |
vagy behoztál egy üveg pálinkát, |
vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát, |
de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt. |
Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be. |
(Amitől kissé el is ment a kedvem, |
mert a választások előtti szesztilalmat |
a szombat déli tizenkét órától |
imaházzá lényegült vendéglők |
a nagymálnát tartalmazó korsókat.) |
Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát, |
csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy, |
a nagy szobába. A kerek asztalon volt |
– mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük |
mert ha az ember leül egy váza virág |
két oldalára egy kerek asztal mellé: |
folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk. |
Mármost ezután szoktad mondani, hogy |
„Vegyél ki poharakat”, vagy csak |
mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba, |
majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza. |
De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és |
kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni |
öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen. |
Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör- |
falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük |
tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt
|
tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad, |
hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve |
kizarólag arra, hogy valamit kellene innom. |
És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni – |
Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben |
Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni. |
|
Novella
Szép rendet csináltatok. Túl szépet is. |
Kerestem – a fene tudja miért – valami nyomot, |
a nyomaitokat. Talán másért se |
jöttem ilyen késő ősszel ide. Nem tudom, |
de egy üveget ha nem dobtok ki, |
vagy elölhagyott pohár (amire |
ráképzelhetném a tenyér melegét), |
írtál rá valamit emlékeztetőül… Ilyesmi. |
a háromlábú vadászszéken, még ki se csomagoltam, |
a meleg fadobozban. Takaros üresség. |
Ez rá emlékeztet. Még a pokrócot is |
lesimította kifelé menet. |
– Kezdek költői lenni! De valóban – |
nem volt ebben egy csepp gúny? |
Berendezte – mindent a meglevőből – ezt az |
ártatlan interieurt. Ripsz-ropsz, |
ahogyan ruhát varr magának. |
|
Ő kérte el a kulcsokat. Meg is mondta |
(kéretlenül és feleslegesen): mire |
kell a bódé. Kéjlesőt gyanít bennem? |
Ezért csinálta ezt a nagytakarítást? |
„Itt aztán körülnézhetsz, hiába szimatolsz!” |
|
Persze, ilyen volt mindig. |
Mint ez a szoba. Mire felhúzta |
a cipzárat a gerice mentén, hátra- |
|
|
Még találkoztunk egyszer. |
Akkor ketten jöttetek. Rajtad |
látszott, zavarban vagy. Hoztál |
valami drága italt – nyilván bűntudatból. |
Legalább. De ő? Semmi! Vidám és közvetlen, |
mint mindig, mintha „mi sem történt volna”. |
– És ennélfogva: tényleg. Pedig jól adtam |
Sarastrót (vagy Markét?), szóval egy ilyen |
bölcs operai öregurat, aki aztán |
leveszi vendéghaját, dupla bélszínt |
rendel, és arca még evés közben is merő |
buta ressentiment, elhízott rosszkedvűség. |
Észre sem vette. Hiába vártam |
egy elismerő tekintetet, hogy „akárki” |
azért nem viselkedne így egy „ilyen” helyzetben. |
Odaült a fotelom karfájára, |
átkarolt – és arcomhoz ért a melle. |
|
Aztán megtiltottam magamnak, |
hogy gondoljak rátok. Illemből. |
Bár egyszer (a kezdet kezdetén még) |
majdnem elmondtam egyet-mást neked |
róla. Egyszerűen úgy gondoltam, |
senki nem tudhat úgy bánni vele, mint én. |
Néztél is volna! De hát mit ki |
nem talál az ember, hogy az ablakon |
beügyeskedjen, ha kirúgták az ajtón. |
Később… valahogy elrendeződött |
bennem… Csak visszaszoktam a versolvasásra. |
|
Kinek most nincs lakása, sose vesz, |
ki most maga van, már marad |
|
szerettem nyaralni. Miatta vettem csak. |
Nem mondom, hogy „hozzám nőtt”, |
de kétségtelenül: megszoktam. Ezért. |
mégis találtam. Nyolckor a híreket |
meg akartam hallgatni, akkor. |
A rádió a helyén volt, a fiókban, |
ez elkerülte a figyelmét. |
Egy kimerült telep. Nem sok. |
De mint jelképes üzenet (ha így fogom fel) |
tőle: valami segélykérés – lehet az! |
Vagy egyszerűen ennyi: „Fáradt vagyok”? |
|
jogosít, némi táp a kárörömnek. |
Ahogy a fülemhez közelítem, |
kis vézna zengés motoszkál, halkul benne. |
|
|
Néhány nappal korábban
„Nem bírom!” – hajtogatta. „Nem bírom!” |
néhány nappal korábban eszelősen; |
feje folyvást a fürdőkádhoz koccant, |
ahogy féligöltözötten térdelt |
a kövön, a kád peremébe kapaszkodva, |
leszegett fejjel: „Nem bírom! |
Nem bírom!” Nagyon untam. |
Mit tud az ember ilyenkor csinálni. |
Álltam hülyén és illedelmesen |
– nem lehet, amikor valaki sír, kimenni. |
Hogy addig is elfoglaltságot találjak: |
nézegettem a testét (ahogy ott |
térdelt félpőrén, és a kád megkondult, |
valahányszor homloka hozzákocódott.) |
Súlypontot váltottam: a lábam elzsibbadt. |
Még mindig a „Nem bírom! Nem bírom!” |
metronóm-pontos hisztériája. |
– egyszál kombinéban a hideg kövön. |
De hát tiszteletben kellett tartanom, |
hogy ilyen állapotban ez mindegy az |
|
Elapadtak a könnyek. Csak zihált. |
Ahogy víztelenített csapból levegő jön. |
(Végül mégis kimentem. Aztán el. |
Le a lépcsőn, ki a kapun. |
Csinál az ember hülyeségeket. |
– Jelen van, mit se használ; nem is tudják, hogy ott van. |
Aztán cipelheti. Legalábbis: a kelleténél |
|
|
Szükségmegoldás
– Fél hat. Még jó negyedóra. |
Pedig soká elvacakolt vele, |
míg a foglalat fölé a két drótot bekötötte, |
körültekerte egyiket a bal bokáján, |
a másikat meg nedves leukoplaszttal |
a jobb halántékára rögzítette. |
Mondtam neki: meg tudom mosni a hátam magam, |
s a jobb kezemen is levágom a körmöt, |
de ő nem akar válni… Mit csináljak? |
Ténfergett (a drót követte |
mindenüvé), már csak porszívószerű kísértet. |
Még az eszébe jutott és felírta |
nagy betűkkel: ÉRINTÉSEM ÉLETVESZÉLYES!
|
Nehogy… A felesége elképesztően |
járatlan volt ilyesmiben. |
|
A hagyma szól
Én akkor is csak csupa héj vagyok, |
ha keresztbe szelsz, kockára metélsz. |
Miszlikbe apríts! – akkor is a semmit |
vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit |
sem zárok magamba. Lévén csupa héj. |
Héj héja, sőt a héj héjának héja, |
sőt… – Csupán hely híján nem folytatom. |
Meg nem akarok fennhéjázni. Úgysem |
lehet rád hatni. Hallom a tojások |
roppanását… A tojás éjjelébe behatol |
a szentségtelen villanyfény. Hát csíra- |
loccsantó kezed nem remeg |
villával szétpüfölni a Magot? |
– Némulj, te, szám! A zsír már sziszereg. |
Bakó, tedd dolgodat: vess a zsírba, |
Jelképzabáló! – hadd üvegesedem, |
ízlés szerint. |
Tojás, fiam, ne félj, |
kimúlni a korszakból, hol az ember |
nem érti már a Természet szavát, |
hol a Patak és Liget néma már, |
s a legtisztátlanabb Négylábú olvadt |
hájára vettetnek a végső dolgok, |
Jobb nékünk – mintsem ostromolni elzárt |
füleket – szónk rekesztve egyesülni |
a rántotta nagy mártíriumában. |
|
Beckett-szinopszis
(mintha a lámpáknak hőemelkedése |
volna), becsülhetetlen magasban |
elhelyezett fényforrásokból (a látótérbe |
hullámpapír, csomagolópapír, béléspapír, |
Megvárják, amíg a várakozás elviselhetetlenné |
aztán az egyik EGYFORMA kimegy. |
A színpadon egy EGYFORMA marad.1
|
|
A megváltás hátulütői
Isten éjjel ágyam szélére ül, |
a szakállszőröket egyenként kicsavarozza |
államból és (mindig három ångstrőmmel) |
hosszabbakat csavar be a helyükre. |
A használtakat egy Nivea-krémes dobozba rakja, |
|
Ez hetek óta így megy. Minden éjjel |
Felébredek, hogy szúr. Káromkodni |
készülök, de szavam elébe vág: |
|
Szakállam mint megdühödött kefe |
sikálja a fekete levegőt: |
Mi lett volna, ezzel a fáradsággal, |
mindjárt ezt belerakni? Nem riaszt fel folyton, |
s maga se végeskedik ennyiszer ebben a |
lukban, ahol még én is alig férek. |
|
Mond valamit – mormogta szórakozottan, |
visszaszórta a Niveás dobozba – |
ha akarja: leszerelem az egészet. Én megértem. |
De hát – ne legyenek illúziói: |
|
|
Töprengéseimből
Az rossz volna, ha volnának legyek, |
annak sem örülnék, ha puskám volna, |
mert nem tudnám, hogy mitévő legyek |
a puskámmal. Ha viszont ugyanakkor |
volnának legyek s puskám – az igen! |
Hunyorítás, rátartás, még jobban hunyorítás |
– elmászott. Rátartás, hunyorítás, |
lejjebb, kicsit! még lejjebb, kicsit… |
rátartás, hunyorítás… Na, persze, ha |
nincs légy, nincs puska – nincs gond. |
|
A. M.-nak
Kigondoltad – helymegtakarítás |
végett – a négyszögletes narancsot. |
[Gömbökkel a szállító- (s általában a) tér nem |
tölthető ki folytonosan.] |
|
nagyságú narancsra – de elvetetted, |
bár szabad szemmel kielégítő. |
– S a fennmaradó térmorzsák? |
– Talán söpörjük a szekrény alá? Sajnos, |
nem alkudhatunk: térpocsékolás |
vagy négyszögletes narancs. Tertium non datur. |
|
dobálni – ez nem elméleti |
– Valaminek a levegőben kell maradni, |
de lehessen eközben járkálni fel-alá |
|
Az éhezőkön nem segíthetünk. |
|
|
Nőkről
Egy – nem, kettő elhagyott. |
Kettő halott, kettő elhagyott, |
egyet a játszi sors még meghagyott. |
ínyből, egyszál laza fog. |
|
Hála
elhülyült csöndje nem különbözik |
a katolikus vasárnapokétól. |
az emberek még ellenszenvesebbek, |
|
enyésztetem, mint szoktam, |
hálátlanul az ajándék szerelmet. |
az menekít át, hogy emlékezem |
|
Hiába kerestél fürdőszobát, |
az ágy kényelmetlen volt, |
Bőröd új szagával elvegyült |
a matracok rovarirtószaga. |
|
történt valami. Még aludtál. |
|
És szelíd világosság tétovázott |
a nyakad pihéin, a kulcscsontodon, |
|
|
Új szerelem
fuvallatával arcodon sietsz |
a gallyakkal behullott úton. |
|
igyekszik zöldellni: hálás |
|
Arcodhoz közeledni, melegén |
olvasztani a szem száraz jegét, |
|
|
Füst alkohol zene
anyafolyadéka lebegtet-ringat |
|
|
Házasság
Női fájdalmaktól oly sokszor átjárt |
derekad a kályhacsempéhez dőltve |
ránézel örömtelen békességgel |
a férfire, ki bútor és szobor. |
Szoknyád, mint zacskó a cukrot, kínálja |
ismerős édességedet. Ne vedd zokon, hogy |
elérteni véli, mit félreért. (Pedig már |
ziháltatja a szerelem szerpentine.) |
És nemkívánt gyönyörben egyesültök, |
mint sav a fémmel – sóváran, siváran. |
|
Randevú előtt
(Árnyéka sajnos szebb, mint ő maga) |
egy fűcsomón kifente a cipőjét, |
és hogy felderüljön a szájaíze, |
a tócsán hunyorgó Napba köpött. |
Tikkelő szemhéjait megfékezni |
elropogtatott kézből két tablettát. |
Állt a megállóban. A többi már az |
élőáruforgalom ügyköre. Találkakész. |
|
Telefon-alba
Kocsival ment, el ne aludj már. |
de csak a gangon gyújts rá, |
a Lukácsban a pénztárnál. |
|
Szemrehányás
elolvadnék, mint a besózott jég |
|
Öt szerelmes vers
|
A tények összegyűltek ellenem, |
szerelmem, és nem-valónak mutatnak. |
Nevetés? Vacogás „Fogadj fiadnak!” |
|
|
|
|
Én játszom: „Kinek kéne kellenem?” |
s ingem alatt emlék-ujjak matatnak |
– tapadnak, másznak! – villanyozva bőröm. |
Amíg bűvöllek és megkedvelődöm, |
elölt ölelések csiklándanak. |
|
|
|
|
Szellem vagyok, Tündérkedek, tűnődök, |
rád nézek, átlebeglek, oxidállak, |
mint a levegő a felületet. |
|
|
|
|
„Ha nem szeretsz – majd kitalál a kín.” |
Kedves vagy. Élek is, amíg kivánlak. |
Szerelmed megtart, mint a formalin |
elvetélt magzatot a tudománynak. |
|
|
|
|
Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek. |
Mint egy kurva piactérnyi ölébe: |
jelenlétem a világba mered. |
|
|
|
|
Szerelmek
Jég és aszály közt játszi évszak, |
zárka falán elképzelt hézag. |
Poros húrokról nem vélt zengés, |
holdfénybe fagyasztott lézengés. |
|
Felirat
A kaktusz és homok kora elközeleg – |
Vége, ti kedvesek, a szerelemnek. |
és kemény lesz, mint a kvarc. |
|
Kegy
a szórakozott sors kihez kegyes |
nagyon hirtelen könnyű lesz |
ujja hegyén megtartja a halál |
|
|