Metaforák helyzetünkre
világot – kesztyűként! – kezemre húzni. |
Ujjaimat mozgatva könnyedén |
érezni: igen, illik, rámszabott. |
|
E kesztyű – harci kesztyű, |
tenyéroldalt finom sodronyszövésű, |
a perceken csillog vasalt fonákja |
– vagy léha, másféle kesztyű, |
selymes, kikészített bőr, |
minek párját a kesztyűs jobba gyűrve |
használatlan hordják, hanyag diszül. |
|
Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok |
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt – |
mit a remény! – bármi véghezvitel |
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok? |
|
Munka: igen – fáradságán lemérve |
mindenesetre az. A szellem befogva |
– malomba szél – és őröl. |
– malomba szél – és őröl. |
Hol vagyok? |
Műhelyemben, egynehányadmagammal. |
Minden bizonytalan. De ez nem. |
|
Valami kijön a hihetetlen türelmű |
újraőrlésből. Talán egyetemes |
lisztté emésztjük az alakra, súlyra |
még oly egyenetlen gondolatokat. |
|
De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat – |
szövők vagyunk, és újraszőjük a |
világ gubancos szőttjét. Persze az |
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán |
viselhető ruhává testesül. |
|
Mindenesetre múlatjuk magunk, |
ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel |
lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni. |
|
minden foglalatosságunkkal hirtelen: |
megbolydulunk szertelen izgalom áramától |
átjárva, olykor felfakad unalom s csömör, |
s ez elkedvetlenít egymástól minket. |
Olykor felhagyunk – |
és ilyenkor |
az izgalom, éppenúgy a közöny |
mélyén csillan tompán a félelem: |
nem mindenkorra-e? |
Nem verődik el |
valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el, |
És visszakullog mind, mivelhogy fél: |
hisz odaki hang nem hallatszik el, |
s érvényüket vesztik a szavak ott, |
|
a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák |
az erődben (megszakadt minden összeköttetés), |
katonák, akik nem tudják, katonák-e még. |
Végzik köteles teendőik tovább. |
És mindenikben néma korholás, |
mind a másikát vádolja, amiért azon |
egy pillanattal előbb ütköztek ki |
|
Az odakinn, ahol már semmi nincs, |
az üres hívás elzsibbad fülemben |
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor: |
mennyi időnk lehet, mennyi időnk, |
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, |
míg semmivé likacsosít az |
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot? |
|
|
|