… csak belebonyolódom mindenbe, |
nem lehetek se boldog, se kegyetlen. |
|
Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm, |
végsőkig magamba inni egy velemtünő lény |
közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt. |
Látásom oly tisztán hatotta át |
a formák testét, hogy olykor, mint a csókban, |
már nem tudtam testem határait. |
Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly |
erőfeszítéssel lehet, mi létünk |
kereteit feszíti. De az emberi
|
|
… kérünk, e gyáva bút – mondták – |
s higgyél! – De akkor meg kell tennem, |
S nem értették. És én éltem közöttük, |
szóltunk egymással, gyengéden igazítottak olykor, |
maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem. |
S én arcomra vettem a Töprengő álarcát, |
szomorúság vont hályogot szememre. De láttam: |
tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ |
– arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem. |
|
… Egy végleges gondolat megszűnik |
gondolat lenni. Merő készenlét… |
|
|
… a világ szüntelen kínálkozik, |
megannyi hívás – egy széles, kerek kő |
mint dajka térde hív maradni, megpihenni. |
|
Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem, |
hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré |
gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt |
mert odaültek délutáni árnyért. |
Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden |
kőhöz lehajolnál. Annyi mindent |
kívánatos hellyé teszik a földet. |
Kikalapálják pajzsként az emberi világot, |
egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed |
|
… a serény órák szigorúan figyelnek, |
homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai. |
Nem az én órám a munkáé, szereteté. |
Senki javára nem lehettem – így fajult el |
erényem e kietlen időben, |
ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra, |
gyenge kioltani túlzott képzeletem. |
|
Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat. |
Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét |
mondott ama nagyokos is, és igaza volt. |
Én azonban, aki épp elszokóban ittlét |
és hatnitudás nyájas szép szokásától, |
ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes |
kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket, |
kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott |
főtől, a szürke dülledt szemtől a |
nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól, |
mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához… |
|
… valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte, |
nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja, |
öklendezve, mint az emésztetlen étel, |
|
|
… Életünk nevetséges. |
Az akarat egészvoltát |
megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak |
járkálnak a szépséges óriáslány előtt, |
gúnyosan feltekintenek reá, |
Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés |
eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset – |
a képtelen tájékozódás testemen |
szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés – |
Így nézni végig testemen, |
amely ma még elalszik, holnap … iszonyú! |
|
Ó, miért kell mindent kimondanom? |
................................. |
|
|
|