Barokk elégia
Hitetlen ujjal kockát pörgetünk |
eljátszva tétován egy nő hajával – |
vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt |
kövön lesikló víz zuhatagát |
osztanánk öt ficánkoló nyalábra, |
|
Hogy szikrázott fel páros képletünk? |
Mint eshetett, hogy bámész mosolyával |
a mozdulatlan nyüzsgésből kivált, |
mozdulatlanul helyére talált? |
Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára? |
Hogy lesz sok néma, szétszórt |
pontból beszédes csillag-ábra? |
|
S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk, |
fülelve tudós homlokráncolással, |
mint betegnek zörejlő mellkasát, |
önszivünkben az idegen világ |
ismeretlen értelmű morajára, |
– nem mintha szólna szó, nem |
mint hívek a harang szavára. |
|
|
|