|
In memoriam Ernst Koplenig
| Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban: |
| tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát |
| ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh. |
| Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak, |
| most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét |
| végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat, |
| minek teljesülése nem utal |
| túlra zsugorodó ittlétemen? |
| Amennyire figyelmetekből s leleményetekből |
| futja: tartsátok távol tőlem nem-lett |
| alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár |
| szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira, |
| se az aggra kíváncsi nem vagyok már, |
| s az apára s a szeretőre sem. |
| És legfőképp az alkotóra nem, |
| akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem, |
| s akinek talányos alakjáról – nem létezik! – |
| ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést: |
|