Dal
formáira palacknak és pohárnak |
|
vigye korrupt kegyét a bánat |
|
a célt kegyes jövőbe mentik |
|
kultúravégi kultúraelőtti |
időnkben oly jó volna kergetőzni |
veled egy napsütött fürdő füvén |
|
|
Belső beszéd
Alattuk aszfalt sávja siklik, |
ha lenéznek rá: áramló pórusok |
özöne, olykor: villámló szemét. |
|
satnya fák bádogszínű lombja; |
nézd, izzadság ragyog az őr homlokán, |
Szótlan olvasnak egy plakátot, |
és felvonják szemöldökük. |
|
Valahol voltak: egy lépcsőházban |
szagolták a linópadló szagát. |
Egy ajtót kerestek, kopogtak, |
köszöntek, valamit morogtak, |
a széket nyikorgatták, bólogattak. |
|
könnyen körülvesz keblet, combot, |
elvész szoknyaráncban és mellfodorban. |
Levegőért kapkod a másik, |
szürke hőben üveg sört képzel, |
és üreseket nyel, mert szólna: |
|
– Most mondjam el, hogy nem áll össze |
szellemem; roncsok nemzenek |
roncsot agyamban, temetőnyi |
üzekvő tetem szaporítja egymást, |
Hogy itt már csak én ismerem ki |
az esetleges járatokban magam, |
romköteg alól? A gyalázatos |
otthonosságról most beszéljek, |
mellyel zűrzavaromban járok? |
Hogy nem szégyelltem kiismerni |
romhegyem ingó statikáját, |
biztos pontokat megjegyezni, |
próbálgatni, mert semmi elv |
az egység utáni sóvár vágyamat: |
milyen gyalázat érhet még? |
Fürgén iramlok itt, mint a patkány |
vagy tolvaj, s még a hasznát |
ember lépést se tudna tenni, |
és vége annak, ki a járást itt megtanulta. |
– Ezeket mondta volna, de |
az élet szokottabb képeihez, |
és csak int: „Nézd, milyen komikus, |
ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik |
a csontos háton a melltartó pántja. |
de kiizzad, míg így üget, |
és kosztümjén már ott a folt |
a titkolt hónaljak alatt. |
Illetéktelen szemek nézik |
retiküljében tart-e Desodort, |
tablettát celofánlevélben.” |
|
|
Nyaralás
Ha beszereztél konzerveket, teát, |
pár csomag kétszersültet, cigarettát, |
egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót: |
|
makacs emberek vannak. Csöngetés; folt |
|
a levélnyílás fedele becsattan. |
– Kukucskált. De bent homály. |
Aztán: se telefon több, se látogató. |
|
ajtódnak támasztva napok óta. |
|
|
Naenia
Ellátva neveddel s gondosan el |
kéznél levő anekdotikus lommal. |
Hol itt, hol ott egy vers. Felfakadnak |
lappangott, sunyi konzekvenciák. |
|
Hogy e versek rosszak – mert rosszak: |
a helyszín hitvány riporteri rajzánál csak |
a gyászhajtókás férfi-ordenáréság lehangolóbb, |
barátnőm! –, az a kisebbik baj. |
|
sütött kedves lényed miránk. |
|
|
Egy emlék
Ezt mondta nem sokkal halála előtt. |
(A körülmények ismeretesek.) |
Nem: „Egész jó rendező voltam.” – így |
az adott helyzetben megengedhető volt. |
s míg súlyától szabadultan |
a szék kopott bársonya kidomborult, |
és ülés közben összegyűrt nadrágja |
kezdett kisimulni: a fentieket mondta. |
Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont. |
Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében |
bizonyos lelkierő kellett |
az – épp ilyen – manírhoz. |
És a mondat időzítése, íve |
|
Egy erényes hölgyhöz
A nadrág kétségtelen haladás, |
vívmány: valami szellemi. |
a méltókat és választottakat. |
száraival a tisztaságnak mintegy |
S habár olykor balgán levetni véljük: |
csak az evilági textilburok, |
a nadrág virtuálisan levethetetlen. |
|
De mert párzó és fajtalan fajunk |
a morált, mórest csak tunyán tanulja, |
s barbár szokásra vágyón visszasandít: |
a nadrág vasfegyelmét enyhítendő, |
átmenetileg, megengedjük a |
szerelmi líra diszkrét hasítékát. |
|
Ne többet erről. Hölgyem: a kezed! |
Tedd homlokomra! Tán csillapodom. |
Mert, lásd, még nem vagyok tökéletes. |
De szemet húnyva apróbb lazaságok |
fölött: megmented a disciplinát. |
|
Segíts, és együtt felemelkedünk |
talán a subtilis iróniáig, |
a bölcséig, kit kuncogásra késztet |
érintés – mert csiklándozta a szellem |
tengerimalac-érzékeny bőrét. |
|
|
Séta egy ház körül
házfalak ismeretlen raszterét |
kimondhatatlan elrendeződését |
hiába forgatják órajárás szerint |
változtatván a konstellációt |
illetéktelen szemekkel figyeljük |
|
Maradjunk hát a geometriánál |
hová a holdfény már nem ér |
szeszély és szabály keveréke |
minden utalást kizár magából |
emeletenként a szelőhatás – ezek a födémek – |
amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme |
s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága |
közelítsd óvatosan (jól tudom |
nagy a vonzása) de vigyázz |
mert egyneműségével megsemmisít. |
|
Esetleges és átrendezhető. |
melyet a sokféle bútor kimetsz |
s ha hozzá még magadba-érezed |
melyek a fiókokban rejtőznek főleg |
de az ajtók nyitásában is |
szabadságuk és lehetőségük is |
sokféle ténykedésük színtere |
amelyről ugyan alig vesznek tudomást. |
|
|
Zátony
A gáz ideje, amely kisüvítsen, |
a ház ideje, hogy összeomoljon, |
hogy tetejét úgy lökje el magáról, |
a büdös szájú, bamba katonát. |
Az összenyomott rugó ideje, |
a ravaszul és kísérleti célból |
kénsavba rakott rugó ideje: |
hogy szétrepessze az üveg falát. |
Hogy üvöltsön és szétvesse magát. |
|
A pusztulásé. – A bűnbánaté. |
az ajtót, amely innen kifelé. |
|
|
Az állott tócsa idejében van idő, |
hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon. |
Az alvadt vérnek idejében van idő |
tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van! |
hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn. |
A kunyerálás idején az idő eljön, |
mikor elég már, s az ajtót bevágod. |
Az idő pereme, az még idő, |
mikor mint megállóban a tömeg, |
toporogsz; de egyre hallhatóbban |
morogsz és végül fölkélsz – magad ellen. |
|
De ez nem ideje semminek. |
Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz, |
itt zümmöghet az éj, de te nem alszol, |
itt készülődsz, de nem mégy sehová, |
itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus. |
|
Mert ez nem ideje semminek. |
|
|
emelkedik fel új s új nap remegve |
terhétől, mit növő halomra ont. |
|
Már két tavasz csúfolta meg halálod, |
Az ember csak szipog, fújtat, beszél – |
Eszébe jut-e, ami hiányzik? |
|
Gyűrött újságlapot zörget a szél. |
|
Pulóvert kötnek, látod? Félnek: |
a villamos előtt megállnak. |
Megszámolják a visszajárót, |
új patront tesznek a szifonba, |
örülnek, mikor igazuk van. |
mikor szombatig kölcsönkérnek. |
|
Mit gondolok én, hogy még élek? |
|
|
|
Háborús jelenet
Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás: |
nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben; |
susog, mered a borotvált bokorfal. |
|
A főtiszt lova idegesen hányta |
a farát, történelmi patanyomokat |
amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi |
esők, összegezve mindent a sárban, |
talán épp avégett, hogy az utódnak |
módjában álljon bárhol meghatódni, |
tetszőleges vakondtúrásban feltalálja. |
|
Az adjutáns mindig számolt tizet, |
aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek. |
A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott. |
Minden a legjobb úton haladt, |
hogy példát statuáljanak. |
|
Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat. |
Az egyik észrevehetően előreszámolt. |
Amikor ráböktek, csodálkozott, |
de aztán újraszámolt, visszafelé, |
a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett. |
|
Fegyelemsértés nem történt. |
hallgatnak, fejüket leszegik, |
s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.” |
|
A megtizedelést a közfelfogás |
Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik. |
Ritka büntetésnek van pedig |
|
A megtizedelés a mulasztott óra |
kötelező pótlása, hol a harci cselekményt |
A megtizedelés teszi értelmetlenné, |
hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk |
a dolgok természetes menetét. |
|
De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat |
– amint ezt gyakran ellene vetik – |
miért nem az egész alakulatot büntetik? |
szempontok szólnak ellene! |
Veszendőbe menne a háború szelleme. |
|
a vétkes, mégsem érheti az |
|
Mert az egészet megbüntetni nem: |
(módosulna, persze, az eset, |
ha fogalmakra lőni lehetne). |
|
hogy ne legyenek egyénileg |
hatálytalaníthatók a feltételek. |
|
|
Egy fénykép alá
rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt |
éveim. Paplelkű pszichológusok |
megértése nem nyálazhatja be. |
A sárgaképű kölyök tréningfelsőben, |
amint deres kökényt reggelizik, |
mohón szívja egy szurdok ködszagát, |
a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú, |
házitöltésű cigarettáit szíva, |
a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin |
– a nők utáni dühödt kullogás, |
őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt, |
az éretlen rosszkedv felhőiben. |
|
Lélektan-óra
H. Schirma úr, pszichológus, Zürichből. |
Tanult testalkattant és grafológiát, |
analízist és chiromantiát, |
szörnyrömit és projektív teszteket, |
ind és bizánci teozófiát, |
Fludd tanát és szőnyeg-szimbólikát. |
Járás és nevetés előtte fölfedik |
(asztrológia, hipnózis segít) |
a lélek nyirkos mélyrétegeit. |
|
Rejtekajtók nyílnak meg. Álfalak |
fordulnak érdes, mély sóhajjal el. |
Mérőónnal megmérhetetlen kutak |
állítja meg rejtelmes ösztöne. |
Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott |
rosszemlékű ház pincéiben, hol felette |
gyanús dolgok eshettek hajdanában. |
|
S az elágazó járatok mind újabb |
pincékhez, föld alatti termekhez vezettek, |
már egy egész várost feltételeztek. |
|
Fény olykor és csak felülről derengett. |
Ha Vezetőnk szellemkezével egy mohos követ |
meglazított, s a lyuk szeles kürtőre nyílt. |
|
Egyébként csak madárszeme világított: |
zöld sáv irizált varázsgyűrüként |
|
Átnyíló padlások, összenőtt |
|
Önkívületben felszökik a csúcs. |
|
Kővé zsibbadtan ültünk. Nem a vér, |
húzott bennünk a kürtők vad szele, |
lobogtatva, mint lángot, a sötétet. |
S a nyirok – mind mélyebbről. Már nem a |
gödörben álló kőtérdekig, -bokákig |
érzett vissza a kúszó nedv, hideg: |
lentebbre, porhanyó talajig hatolt el a sejtelem, |
a békátlan, halat nem úsztató, |
nád nem övezte, kietlen vízig, |
mely a vízzáró rétegből szivárog: |
|
Visszavarázsoltattunk. |
Nem ment egykönnyen. |
A megbántott Metaforák szörnyű haragra |
gerjedtek, ráébredvén, hogy csak játék, |
ha nem is ártatlan, mihez hatalmuk felidézték. |
Nem akaródzott visszatérniük képzetes zugukba, |
enyészni testtelenné. A lélekbúvár |
minden varázsművészete kellett, hétszerte hét |
ízben rótt idézőjeleket a küszöbre, |
míg sikerült foglyul ejteni őket. |
De végül, némi rheumaticus közérzet, |
ízületekben terjengő hidegség árán, |
megszabadultunk e kétes társaságtól. |
|
|
Fiatal haldokló
In memoriam Ernst Koplenig
Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban: |
tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát |
ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh. |
Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak, |
most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét |
végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat, |
minek teljesülése nem utal |
túlra zsugorodó ittlétemen? |
Amennyire figyelmetekből s leleményetekből |
futja: tartsátok távol tőlem nem-lett |
alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár |
szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira, |
se az aggra kíváncsi nem vagyok már, |
s az apára s a szeretőre sem. |
És legfőképp az alkotóra nem, |
akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem, |
s akinek talányos alakjáról – nem létezik! – |
ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést: |
|
A költészetről
Mikor helyzetek és gondolatok |
világosan egymásra utalnak, |
de anélkül, hogy vissza lehetne |
vezetni egyiket a másikára: |
következtetésről, se szükségszerűségről, |
|
akkor a költészet elérte célját. |
|
|
Három dal
Kepes Sára emlékére
ajtónyikorgás végtelenje, |
|
a vasrózsákból süvített a gáz. |
|
|
dermedt, kristályos fájdalom: |
|
szikrázik, játszik a napon – |
|
|
|
Varázs
ólálkodó fejfájás hangján |
|
arra is mint a porra por száll |
itt akkor is még az a por száll |
|
között a rozsdás kapu csikorog |
|
|
Persephoneia hízelgései
lapjába les Persephoneia, |
a kárhozottak királynéja: |
„Mire tavasz, te fű leszel, |
mindent tudón lengedezel, |
bőrébe mintálsz kusza rajzot, |
kiknek rajtad röppen felajzott |
nyiláról kósza gyönyör el. |
|
ezért kell, hogy kisarjadozz |
pattanó magok gyönyörében. |
Még van lapod, ne kornyadozz! |
Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre |
reménységgel arra a nőre, |
s azt se feledd, hogy az egyetlen |
vagy – mióta! – akit kegyembe |
fogadtam e méretlen éjben. |
|
Féltékeny ugyan nem vagyok, |
csupán az ízlésed csodálom, |
nem félted a csatorna-rácson |
Hogy ennyire hív kerek térde, |
mely annyi nőéhez hasonló, |
a mell, a talán majd kibomló |
– itt segíteni nem tudok: |
|
nincs fehérbőrű nőn hatalmam! |
hogy néked saját testem adjam, |
szép áruló, s most még: eredj. |
Az utat tudod – egy lépés se. |
(És ne reszkess, hagyok időt |
még egy-két ugrásra, esésre.)” |
|
|
Barokk elégia
Hitetlen ujjal kockát pörgetünk |
eljátszva tétován egy nő hajával – |
vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt |
kövön lesikló víz zuhatagát |
osztanánk öt ficánkoló nyalábra, |
|
Hogy szikrázott fel páros képletünk? |
Mint eshetett, hogy bámész mosolyával |
a mozdulatlan nyüzsgésből kivált, |
mozdulatlanul helyére talált? |
Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára? |
Hogy lesz sok néma, szétszórt |
pontból beszédes csillag-ábra? |
|
S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk, |
fülelve tudós homlokráncolással, |
mint betegnek zörejlő mellkasát, |
önszivünkben az idegen világ |
ismeretlen értelmű morajára, |
– nem mintha szólna szó, nem |
mint hívek a harang szavára. |
|
|
A napon
nap röntgenezi a platánok |
leveleit fokozatosan elrákosodnak |
|
mézcseppen dongó lakmározik |
|
|
|