Belső beszéd

 

 

 

 

Dal

nem többre vágyom
gazdaságos és finom
formáira palacknak és pohárnak
én
már nem siratok senkit
vigye korrupt kegyét a bánat
korunk üres
harmóniát keres
a célt kegyes jövőbe mentik
kultúravégi kultúraelőtti
időnkben oly jó volna kergetőzni
veled egy napsütött fürdő füvén

 

 

 

Belső beszéd

Ketten mennek az utcán.
Alattuk aszfalt sávja siklik,
ha lenéznek rá: áramló pórusok
özöne, olykor: villámló szemét.
Ketten mennek az utcán.
Szemmel jeleznek: „Nézd,
satnya fák bádogszínű lombja;
nézd, izzadság ragyog az őr homlokán,
vaskapu ontja rá a hőt.”
Szótlan olvasnak egy plakátot,
és felvonják szemöldökük.
Ketten mennek az utcán.
Valahol voltak: egy lépcsőházban
rájuk hűlt az ing,
talán egy liftben
szagolták a linópadló szagát.
Egy ajtót kerestek, kopogtak,
köszöntek, valamit morogtak,
a széket nyikorgatták, bólogattak.
Ketten mennek az utcán,
a madárzajos fák alatt.
A nőket nézi egyikük,
lágy képlékeny tekintete
könnyen körülvesz keblet, combot,
elvész szoknyaráncban és mellfodorban.
Levegőért kapkod a másik,
szürke hőben üveg sört képzel,
és üreseket nyel, mert szólna:
– Most mondjam el, hogy nem áll össze
szellemem; roncsok nemzenek
roncsot agyamban, temetőnyi
üzekvő tetem szaporítja egymást,
robbanásig telítve
a memória raktárhiányát?
Hogy itt már csak én ismerem ki
az esetleges járatokban magam,
én tudom, mikor kell
félrelépni egy lerobajló
romköteg alól? A gyalázatos
otthonosságról most beszéljek,
mellyel zűrzavaromban járok?
Hogy nem szégyelltem kiismerni
romhegyem ingó statikáját,
biztos pontokat megjegyezni,
próbálgatni, mert semmi elv
nem működik?
nem működik? Feladtam
az egység utáni sóvár vágyamat:
milyen gyalázat érhet még?
Fürgén iramlok itt, mint a patkány
vagy tolvaj, s még a hasznát
is tudom mindennek, ahol
ember lépést se tudna tenni,
és vége annak, ki a járást itt megtanulta.
– Ezeket mondta volna, de
hely és idő alkalmatlan.
Beletörődik, visszatér
az élet szokottabb képeihez,
és csak int: „Nézd, milyen komikus,
ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik
a csontos háton a melltartó pántja.
Ez a szigorú lány siet
feddhetetlen célok felé,
de kiizzad, míg így üget,
és kosztümjén már ott a folt
a titkolt hónaljak alatt.
Illetéktelen szemek nézik
kebeltartója pántjait,
idegen férfiak tűnődnek:
retiküljében tart-e Desodort,
s a fiókjában apró
tablettát celofánlevélben.”

 

 

 

Nyaralás

Ha beszereztél konzerveket, teát,
pár csomag kétszersültet, cigarettát,
egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót:
ereszd le a redőnyt.
Hagyd megállni az órát.
Gyakorta megszólal a
telefon. Milyen
makacs emberek vannak. Csöngetés; folt
várakozik a recésüvegen;
a levélnyílás fedele becsattan.
– Kukucskált. De bent homály.
Aztán: se telefon több, se látogató.
S a lábtörlő
ajtódnak támasztva napok óta.

 

 

 

Naenia

Ellátva neveddel s gondosan el
kéznél levő anekdotikus lommal.
Hol itt, hol ott egy vers. Felfakadnak
lappangott, sunyi konzekvenciák.
Hogy e versek rosszak – mert rosszak:
a helyszín hitvány riporteri rajzánál csak
a gyászhajtókás férfi-ordenáréság lehangolóbb,
barátnőm! –, az a kisebbik baj.
– Cipruslombok!
– Cipruslombok! Hiába
sütött kedves lényed miránk.

 

 

 

Egy emlék

„Jó rendező voltam.”
Ezt mondta nem sokkal halála előtt.
(A körülmények ismeretesek.)
Nem: „Egész jó rendező voltam.” – így
mondta. Ennyi érzelgés
az adott helyzetben megengedhető volt.
Nehézkesen felállt,
s míg súlyától szabadultan
a szék kopott bársonya kidomborult,
és ülés közben összegyűrt nadrágja
kezdett kisimulni: a fentieket mondta.
Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont.
Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében
bizonyos lelkierő kellett
az – épp ilyen – manírhoz.
És a mondat időzítése, íve
– hibátlan. Sőt: pompás!

 

 

 

Egy erényes hölgyhöz

A nadrág kétségtelen haladás,
vívmány: valami szellemi.
A nadrág megnemesíti
a méltókat és választottakat.
Kategorikus és imperatív
száraival a tisztaságnak mintegy
történelmi előfeltétele.
S habár olykor balgán levetni véljük:
csak az evilági textilburok,
ami földre hull:
a nadrág virtuálisan levethetetlen.
De mert párzó és fajtalan fajunk
a morált, mórest csak tunyán tanulja,
s barbár szokásra vágyón visszasandít:
a nadrág vasfegyelmét enyhítendő,
átmenetileg, megengedjük a
szerelmi líra diszkrét hasítékát.
Ne többet erről. Hölgyem: a kezed!
Tedd homlokomra! Tán csillapodom.
Mert, lásd, még nem vagyok tökéletes.
De szemet húnyva apróbb lazaságok
fölött: megmented a disciplinát.
Segíts, és együtt felemelkedünk
talán a subtilis iróniáig,
a bölcséig, kit kuncogásra késztet
némely óvatlan
érintés – mert csiklándozta a szellem
tengerimalac-érzékeny bőrét.

 

 

 

Séta egy ház körül

És még egyszer körül
e holdsütötte geometriát
házfalak ismeretlen raszterét
öt fénylő négyzet
kimondhatatlan elrendeződését
vak négyzetek sorában
nekünk nem felelet
nem érthetjük
hiába forgatják órajárás szerint
változtatván a konstellációt
illetéktelen szemekkel figyeljük
de megütközve a jelentés
ilyen erős sugallatától.
Maradjunk hát a geometriánál
azaz hatoljunk be inkább
hová a holdfény már nem ér
bolyongjunk asztrál-mód
e néma tömb terében
míg áthat majd kettőnket
e tagoltság amely
szeszély és szabály keveréke
amely nyugodt mivel
minden utalást kizár magából
emeletenként a szelőhatás – ezek a födémek –
amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme
s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága
a szinteket ő egyesíti
közelítsd óvatosan (jól tudom
nagy a vonzása) de vigyázz
mert egyneműségével megsemmisít.
Most lakásokban járunk.
Ez inkább játék.
Esetleges és átrendezhető.
Próbáld megtestesíteni a
negatív testet
melyet a sokféle bútor kimetsz
s ha hozzá még magadba-érezed
a rejtett bővítéseket
melyek a fiókokban rejtőznek főleg
de az ajtók nyitásában is
akkor íme te vagy
szabadságuk és lehetőségük is
te vagy a hely
sokféle ténykedésük színtere
amelyről ugyan alig vesznek tudomást.

 

 

 

Zátony

 

1

Becsület ideje.
Bűnbánat s pusztulásé.
Idő – a te időd.
Amelyben megtaláltad.
A gáz ideje, amely kisüvítsen,
a ház ideje, hogy összeomoljon,
hogy tetejét úgy lökje el magáról,
mint már-már élvező szűz
a büdös szájú, bamba katonát.
Az összenyomott rugó ideje,
a ravaszul és kísérleti célból
kénsavba rakott rugó ideje:
hogy szétrepessze az üveg falát.
Az idő ideje!
Hogy üvöltsön és szétvesse magát.
Idő, a te időd.
A pusztulásé. – A bűnbánaté.
Idő. A te időd:
megtalálni
az ajtót, amely innen kifelé.
 

2

Ez nem ideje semminek.
Az állott tócsa idejében van idő,
hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon.
Az alvadt vérnek idejében van idő
tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van!
Az üres órán van idő,
hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn.
A kunyerálás idején az idő eljön,
mikor elég már, s az ajtót bevágod.
Az idő pereme, az még idő,
mikor mint megállóban a tömeg,
toporogsz; de egyre hallhatóbban
morogsz és végül fölkélsz – magad ellen.
De ez nem ideje semminek.
Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz,
itt zümmöghet az éj, de te nem alszol,
itt készülődsz, de nem mégy sehová,
itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus.
Mert ez nem ideje semminek.
 

3

Fordul
a Föld.
Mint kotrócsillesor
emelkedik fel új s új nap remegve
terhétől, mit növő halomra ont.
Már két tavasz csúfolta meg halálod,
már két tavasz. Megállok
a feslett virulásban –
mint szines, buja rongy:
hasadozik, burjánzik.
Az ember csak szipog, fújtat, beszél –
Eszébe jut-e, ami hiányzik?
Gyűrött újságlapot zörget a szél.
Pulóvert kötnek, látod? Félnek:
a villamos előtt megállnak.
Megszámolják a visszajárót,
új patront tesznek a szifonba,
örülnek, mikor igazuk van.
Bizonytalankodnak soká,
mikor szombatig kölcsönkérnek.
Mit gondolok én, hogy még élek?

 

 

 

A büntetés

Mi lesz velem, itt
 
a halál őrlőfogán,
 
e ragyás szirten?
Eszelős, bosszúálló
 
mosollyá gyűrődnek
 
a Föld ráncai.
Milyen némán,
 
hirtelen érik meg a
 
büntetésre a bűn.

 

 

 

Háborús jelenet

Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás:
nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben;
susog, mered a borotvált bokorfal.
A főtiszt lova idegesen hányta
a farát, történelmi patanyomokat
hagyva a fű közt,
amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi
esők, összegezve mindent a sárban,
talán épp avégett, hogy az utódnak
módjában álljon bárhol meghatódni,
s elveszett apja sírját
tetszőleges vakondtúrásban feltalálja.
Az adjutáns mindig számolt tizet,
aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek.
A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott.
Minden a legjobb úton haladt,
hogy példát statuáljanak.
Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat.
Az egyik észrevehetően előreszámolt.
Amikor ráböktek, csodálkozott,
de aztán újraszámolt, visszafelé,
a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett.
Fegyelemsértés nem történt.
Parasztok voltak. Ezek
hallgatnak, fejüket leszegik,
s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.”
ezt felelik.
A megtizedelést a közfelfogás
vérlázítónak találja.
Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik.
Ritka büntetésnek van pedig
ilyen világos logikája.
A megtizedelés a mulasztott óra
kötelező pótlása, hol a harci cselekményt
egyszerűen modellezik.
A megtizedelés teszi értelmetlenné,
hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk
a dolgok természetes menetét.
De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat
– amint ezt gyakran ellene vetik –
miért nem az egész alakulatot büntetik?
Nemcsak ökonómiai
szempontok szólnak ellene!
Veszendőbe menne a háború szelleme.
Bár az egész
a vétkes, mégsem érheti az
egészet a büntetés.
Mert az egészet megbüntetni nem:
csak megszüntetni lehet
(módosulna, persze, az eset,
ha fogalmakra lőni lehetne).
Maradnak az egyesek.
S a megtizedelés:
biztosítékul,
hogy ne legyenek egyénileg
hatálytalaníthatók a feltételek.
Menekvés nincs.
Legföljebb győzni lehet.

 

 

 

Egy fénykép alá

A kamaszkor dorbézolásai
rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt
éveim. Paplelkű pszichológusok
megértése nem nyálazhatja be.
A sárgaképű kölyök tréningfelsőben,
amint deres kökényt reggelizik,
mohón szívja egy szurdok ködszagát,
a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú,
házitöltésű cigarettáit szíva,
a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin
– a nők utáni dühödt kullogás,
őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt,
az éretlen rosszkedv felhőiben.

 

 

 

Lélektan-óra

H. Schirma úr, pszichológus, Zürichből.
Tanult testalkattant és grafológiát,
analízist és chiromantiát,
szörnyrömit és projektív teszteket,
ind és bizánci teozófiát,
Fludd tanát és szőnyeg-szimbólikát.
Járás és nevetés előtte fölfedik
(asztrológia, hipnózis segít)
a lélek nyirkos mélyrétegeit.
Rejtekajtók nyílnak meg. Álfalak
fordulnak érdes, mély sóhajjal el.
Mérőónnal megmérhetetlen kutak
legperemén
állítja meg rejtelmes ösztöne.
Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott
rosszemlékű ház pincéiben, hol felette
gyanús dolgok eshettek hajdanában.
S az elágazó járatok mind újabb
pincékhez, föld alatti termekhez vezettek,
már egy egész várost feltételeztek.
Fény olykor és csak felülről derengett.
Ha Vezetőnk szellemkezével egy mohos követ
meglazított, s a lyuk szeles kürtőre nyílt.
Egyébként csak madárszeme világított:
zöld sáv irizált varázsgyűrüként
a szembogár körött.
 
Szeme gyűrüfordulás
Szava varázskondulás
Érintése: vad delej
Csalhorog méregkehely
Hangja magnetismus és
Aki hallja éri kettős
Fura átlényegülés
Egymásra torlott
bástyák és tornyok.
Átnyíló padlások, összenőtt
támfalak és tetők.
Felül
elkülönül.
Önhitten kiválik a tömb.
Önkívületben felszökik a csúcs.
Kővé zsibbadtan ültünk. Nem a vér,
húzott bennünk a kürtők vad szele,
lobogtatva, mint lángot, a sötétet.
S a nyirok – mind mélyebbről. Már nem a
gödörben álló kőtérdekig, -bokákig
érzett vissza a kúszó nedv, hideg:
lentebbre, porhanyó talajig hatolt el a sejtelem,
a békátlan, halat nem úsztató,
nád nem övezte, kietlen vízig,
mely a vízzáró rétegből szivárog:
kifogyhatatlan készlet,
beváltandó fenyegetés.
Visszavarázsoltattunk.
Visszavarázsoltattunk. Nem ment egykönnyen.
A megbántott Metaforák szörnyű haragra
gerjedtek, ráébredvén, hogy csak játék,
ha nem is ártatlan, mihez hatalmuk felidézték.
Nem akaródzott visszatérniük képzetes zugukba,
enyészni testtelenné. A lélekbúvár
minden varázsművészete kellett, hétszerte hét
ízben rótt idézőjeleket a küszöbre,
míg sikerült foglyul ejteni őket.
De végül, némi rheumaticus közérzet,
ízületekben terjengő hidegség árán,
megszabadultunk e kétes társaságtól.

 

 

 

Fiatal haldokló

In memoriam Ernst Koplenig

 
Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban:
tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát
ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh.
Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak,
most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét
végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat,
minek teljesülése nem utal
túlra zsugorodó ittlétemen?
Amennyire figyelmetekből s leleményetekből
futja: tartsátok távol tőlem nem-lett
alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár
szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira,
se az aggra kíváncsi nem vagyok már,
s az apára s a szeretőre sem.
És legfőképp az alkotóra nem,
akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem,
s akinek talányos alakjáról – nem létezik! –
ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést:
esendő művem.

 

 

 

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok
világosan egymásra utalnak,
de anélkül, hogy vissza lehetne
vezetni egyiket a másikára:
s ha szó sincs
következtetésről, se szükségszerűségről,
mint fák a gyökerükre
mégis úgy utal
egyik a másikára
– megfoghatatlanul:
akkor a költészet elérte célját.

 

 

 

Három dal

Kepes Sára emlékére

 

1

Mint éji csendbe
ajtónyikorgás végtelenje,
mint a gondolat,
mely téged gondol:
a vasrózsákból süvített a gáz.
 

2

Sárikám, halálodon,
mint hó a kabátodon,
dermedt, kristályos fájdalom:
szikrázik, játszik a napon –
 

3

 
Valami füst
 
itt leng beivódik
 
szélbe falba párnába
egy kötőjel maradt
nem énekelhetek
a porzó sírköveknek
halotti csönd fölött
halotti csönd fölött a
dühödt fioriturák

 

 

 

Varázs

rozsdás vaskapu csikorog
ólálkodó fejfájás hangján
a porra por száll
amit a porba ejtenek
arra is mint a porra por száll
ha majd engem felejtenek
itt akkor is még az a por száll
elszabadult zöld gyomok
között a rozsdás kapu csikorog

 

 

 

Air

a világ fénylik
mint egy halott gyík
mint egy mézcsöpp
a világ fénylik
mint rózsafa bútor
mint öregember keze
a világ fénylik
mint kép fölött
az üveg

 

 

 

Persephoneia hízelgései

Styxi réven elvesztegel,
lapjába les Persephoneia,
a kárhozottak királynéja:
„Mire tavasz, te fű leszel,
mindent tudón lengedezel,
jövendő boldogtalanok
bőrébe mintálsz kusza rajzot,
kiknek rajtad röppen felajzott
nyiláról kósza gyönyör el.
Ismertem otromba szived
sziklarobajlásait, éppen
ezért kell, hogy kisarjadozz
pattanó magok gyönyörében.
Még van lapod, ne kornyadozz!
Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre
reménységgel arra a nőre,
s azt se feledd, hogy az egyetlen
vagy – mióta! – akit kegyembe
fogadtam e méretlen éjben.
Féltékeny ugyan nem vagyok,
csupán az ízlésed csodálom,
nem félted a csatorna-rácson
naponta átgyömködni érte
sugárzó patkány-alakod.
Hogy ennyire hív kerek térde,
mely annyi nőéhez hasonló,
a mell, a talán majd kibomló
– itt segíteni nem tudok:
nincs fehérbőrű nőn hatalmam!
De már az idő közeleg,
hogy néked saját testem adjam,
a sötétség legyen veled,
szép áruló, s most még: eredj.
Az utat tudod – egy lépés se.
(És ne reszkess, hagyok időt
még egy-két ugrásra, esésre.)”

 

 

 

Barokk elégia

Hitetlen ujjal kockát pörgetünk
eljátszva tétován egy nő hajával –
vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt
kövön lesikló víz zuhatagát
osztanánk öt ficánkoló nyalábra,
nyugtalan ujjainkat
bontatlan áramába ártva?
Hogy szikrázott fel páros képletünk?
Mint eshetett, hogy bámész mosolyával
a mozdulatlan nyüzsgésből kivált,
mozdulatlanul helyére talált?
Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára?
Hogy lesz sok néma, szétszórt
pontból beszédes csillag-ábra?
S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk,
fülelve tudós homlokráncolással,
mint betegnek zörejlő mellkasát,
önszivünkben az idegen világ
ismeretlen értelmű morajára,
– nem mintha szólna szó, nem
mint hívek a harang szavára.

 

 

 

A napon

nap röntgenezi a platánok
leveleit fokozatosan elrákosodnak
zöld üveglegyezőik
a fénybe ártott
gyanútlan kezecskék
*
mészhéj ingben
karsztosodom a fehér
déli napon
mélyemben
csobogás
*
a kényszeredett kéjért
korhadt uszodaszagban
a régi fürdőház
iszamos deszkáin
megoldod fürdőruhád
*
körtehullából buggyant
mézcseppen dongó lakmározik
taréjos ezüstsisak
villog
a víz

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]