Dal
| formáira palacknak és pohárnak |
|
| vigye korrupt kegyét a bánat |
|
| a célt kegyes jövőbe mentik |
|
| kultúravégi kultúraelőtti |
| időnkben oly jó volna kergetőzni |
| veled egy napsütött fürdő füvén |
|
|
Belső beszéd
| Alattuk aszfalt sávja siklik, |
| ha lenéznek rá: áramló pórusok |
| özöne, olykor: villámló szemét. |
|
| satnya fák bádogszínű lombja; |
| nézd, izzadság ragyog az őr homlokán, |
| Szótlan olvasnak egy plakátot, |
| és felvonják szemöldökük. |
|
| Valahol voltak: egy lépcsőházban |
| szagolták a linópadló szagát. |
| Egy ajtót kerestek, kopogtak, |
| köszöntek, valamit morogtak, |
| a széket nyikorgatták, bólogattak. |
|
| könnyen körülvesz keblet, combot, |
| elvész szoknyaráncban és mellfodorban. |
| Levegőért kapkod a másik, |
| szürke hőben üveg sört képzel, |
| és üreseket nyel, mert szólna: |
|
| – Most mondjam el, hogy nem áll össze |
| szellemem; roncsok nemzenek |
| roncsot agyamban, temetőnyi |
| üzekvő tetem szaporítja egymást, |
| Hogy itt már csak én ismerem ki |
| az esetleges járatokban magam, |
| romköteg alól? A gyalázatos |
| otthonosságról most beszéljek, |
| mellyel zűrzavaromban járok? |
| Hogy nem szégyelltem kiismerni |
| romhegyem ingó statikáját, |
| biztos pontokat megjegyezni, |
|
próbálgatni, mert semmi elv |
| az egység utáni sóvár vágyamat: |
| milyen gyalázat érhet még? |
| Fürgén iramlok itt, mint a patkány |
| vagy tolvaj, s még a hasznát |
| ember lépést se tudna tenni, |
| és vége annak, ki a járást itt megtanulta. |
| – Ezeket mondta volna, de |
| az élet szokottabb képeihez, |
| és csak int: „Nézd, milyen komikus, |
| ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik |
| a csontos háton a melltartó pántja. |
| de kiizzad, míg így üget, |
| és kosztümjén már ott a folt |
| a titkolt hónaljak alatt. |
| Illetéktelen szemek nézik |
| retiküljében tart-e Desodort, |
| tablettát celofánlevélben.” |
|
|
Nyaralás
| Ha beszereztél konzerveket, teát, |
| pár csomag kétszersültet, cigarettát, |
| egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót: |
|
| makacs emberek vannak. Csöngetés; folt |
|
| a levélnyílás fedele becsattan. |
| – Kukucskált. De bent homály. |
| Aztán: se telefon több, se látogató. |
|
| ajtódnak támasztva napok óta. |
|
|
Naenia
| Ellátva neveddel s gondosan el |
| kéznél levő anekdotikus lommal. |
| Hol itt, hol ott egy vers. Felfakadnak |
| lappangott, sunyi konzekvenciák. |
|
| Hogy e versek rosszak – mert rosszak: |
| a helyszín hitvány riporteri rajzánál csak |
| a gyászhajtókás férfi-ordenáréság lehangolóbb, |
| barátnőm! –, az a kisebbik baj. |
|
| sütött kedves lényed miránk. |
|
|
Egy emlék
| Ezt mondta nem sokkal halála előtt. |
| (A körülmények ismeretesek.) |
| Nem: „Egész jó rendező voltam.” – így |
| az adott helyzetben megengedhető volt. |
| s míg súlyától szabadultan |
| a szék kopott bársonya kidomborult, |
| és ülés közben összegyűrt nadrágja |
| kezdett kisimulni: a fentieket mondta. |
| Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont. |
| Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében |
| bizonyos lelkierő kellett |
| az – épp ilyen – manírhoz. |
| És a mondat időzítése, íve |
|
Egy erényes hölgyhöz
| A nadrág kétségtelen haladás, |
| vívmány: valami szellemi. |
| a méltókat és választottakat. |
| száraival a tisztaságnak mintegy |
| S habár olykor balgán levetni véljük: |
| csak az evilági textilburok, |
| a nadrág virtuálisan levethetetlen. |
|
| De mert párzó és fajtalan fajunk |
| a morált, mórest csak tunyán tanulja, |
| s barbár szokásra vágyón visszasandít: |
| a nadrág vasfegyelmét enyhítendő, |
| átmenetileg, megengedjük a |
| szerelmi líra diszkrét hasítékát. |
|
| Ne többet erről. Hölgyem: a kezed! |
| Tedd homlokomra! Tán csillapodom. |
| Mert, lásd, még nem vagyok tökéletes. |
| De szemet húnyva apróbb lazaságok |
| fölött: megmented a disciplinát. |
|
| Segíts, és együtt felemelkedünk |
| talán a subtilis iróniáig, |
| a bölcséig, kit kuncogásra késztet |
| érintés – mert csiklándozta a szellem |
| tengerimalac-érzékeny bőrét. |
|
|
Séta egy ház körül
| házfalak ismeretlen raszterét |
| kimondhatatlan elrendeződését |
| hiába forgatják órajárás szerint |
| változtatván a konstellációt |
| illetéktelen szemekkel figyeljük |
|
| Maradjunk hát a geometriánál |
| hová a holdfény már nem ér |
| szeszély és szabály keveréke |
| minden utalást kizár magából |
| emeletenként a szelőhatás – ezek a födémek – |
| amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme |
| s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága |
| közelítsd óvatosan (jól tudom |
| nagy a vonzása) de vigyázz |
| mert egyneműségével megsemmisít. |
|
| Esetleges és átrendezhető. |
| melyet a sokféle bútor kimetsz |
| s ha hozzá még magadba-érezed |
| melyek a fiókokban rejtőznek főleg |
| de az ajtók nyitásában is |
| szabadságuk és lehetőségük is |
| sokféle ténykedésük színtere |
| amelyről ugyan alig vesznek tudomást. |
|
|
Zátony
| A gáz ideje, amely kisüvítsen, |
| a ház ideje, hogy összeomoljon, |
| hogy tetejét úgy lökje el magáról, |
| a büdös szájú, bamba katonát. |
| Az összenyomott rugó ideje, |
| a ravaszul és kísérleti célból |
| kénsavba rakott rugó ideje: |
| hogy szétrepessze az üveg falát. |
| Hogy üvöltsön és szétvesse magát. |
|
| A pusztulásé. – A bűnbánaté. |
| az ajtót, amely innen kifelé. |
|
|
| Az állott tócsa idejében van idő, |
| hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon. |
| Az alvadt vérnek idejében van idő |
| tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van! |
| hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn. |
| A kunyerálás idején az idő eljön, |
| mikor elég már, s az ajtót bevágod. |
| Az idő pereme, az még idő, |
| mikor mint megállóban a tömeg, |
| toporogsz; de egyre hallhatóbban |
| morogsz és végül fölkélsz – magad ellen. |
|
| De ez nem ideje semminek. |
| Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz, |
| itt zümmöghet az éj, de te nem alszol, |
| itt készülődsz, de nem mégy sehová, |
| itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus. |
|
| Mert ez nem ideje semminek. |
|
|
| emelkedik fel új s új nap remegve |
| terhétől, mit növő halomra ont. |
|
| Már két tavasz csúfolta meg halálod, |
| Az ember csak szipog, fújtat, beszél – |
| Eszébe jut-e, ami hiányzik? |
|
| Gyűrött újságlapot zörget a szél. |
|
| Pulóvert kötnek, látod? Félnek: |
| a villamos előtt megállnak. |
| Megszámolják a visszajárót, |
| új patront tesznek a szifonba, |
| örülnek, mikor igazuk van. |
| mikor szombatig kölcsönkérnek. |
|
| Mit gondolok én, hogy még élek? |
|
|
|
Háborús jelenet
| Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás: |
| nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben; |
| susog, mered a borotvált bokorfal. |
|
| A főtiszt lova idegesen hányta |
| a farát, történelmi patanyomokat |
| amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi |
| esők, összegezve mindent a sárban, |
| talán épp avégett, hogy az utódnak |
| módjában álljon bárhol meghatódni, |
| tetszőleges vakondtúrásban feltalálja. |
|
| Az adjutáns mindig számolt tizet, |
| aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek. |
| A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott. |
| Minden a legjobb úton haladt, |
| hogy példát statuáljanak. |
|
| Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat. |
| Az egyik észrevehetően előreszámolt. |
| Amikor ráböktek, csodálkozott, |
| de aztán újraszámolt, visszafelé, |
| a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett. |
|
| Fegyelemsértés nem történt. |
| hallgatnak, fejüket leszegik, |
| s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.” |
|
| A megtizedelést a közfelfogás |
| Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik. |
| Ritka büntetésnek van pedig |
|
| A megtizedelés a mulasztott óra |
| kötelező pótlása, hol a harci cselekményt |
| A megtizedelés teszi értelmetlenné, |
| hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk |
| a dolgok természetes menetét. |
|
| De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat |
| – amint ezt gyakran ellene vetik – |
| miért nem az egész alakulatot büntetik? |
| szempontok szólnak ellene! |
| Veszendőbe menne a háború szelleme. |
|
| a vétkes, mégsem érheti az |
|
| Mert az egészet megbüntetni nem: |
| (módosulna, persze, az eset, |
| ha fogalmakra lőni lehetne). |
|
| hogy ne legyenek egyénileg |
| hatálytalaníthatók a feltételek. |
|
|
Egy fénykép alá
| rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt |
| éveim. Paplelkű pszichológusok |
| megértése nem nyálazhatja be. |
| A sárgaképű kölyök tréningfelsőben, |
| amint deres kökényt reggelizik, |
| mohón szívja egy szurdok ködszagát, |
| a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú, |
| házitöltésű cigarettáit szíva, |
| a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin |
| – a nők utáni dühödt kullogás, |
| őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt, |
| az éretlen rosszkedv felhőiben. |
|
Lélektan-óra
| H. Schirma úr, pszichológus, Zürichből. |
| Tanult testalkattant és grafológiát, |
| analízist és chiromantiát, |
| szörnyrömit és projektív teszteket, |
| ind és bizánci teozófiát, |
| Fludd tanát és szőnyeg-szimbólikát. |
| Járás és nevetés előtte fölfedik |
| (asztrológia, hipnózis segít) |
| a lélek nyirkos mélyrétegeit. |
|
| Rejtekajtók nyílnak meg. Álfalak |
| fordulnak érdes, mély sóhajjal el. |
| Mérőónnal megmérhetetlen kutak |
| állítja meg rejtelmes ösztöne. |
| Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott |
| rosszemlékű ház pincéiben, hol felette |
| gyanús dolgok eshettek hajdanában. |
|
| S az elágazó járatok mind újabb |
| pincékhez, föld alatti termekhez vezettek, |
| már egy egész várost feltételeztek. |
|
| Fény olykor és csak felülről derengett. |
| Ha Vezetőnk szellemkezével egy mohos követ |
| meglazított, s a lyuk szeles kürtőre nyílt. |
|
| Egyébként csak madárszeme világított: |
| zöld sáv irizált varázsgyűrüként |
|
| Átnyíló padlások, összenőtt |
|
| Önkívületben felszökik a csúcs. |
|
| Kővé zsibbadtan ültünk. Nem a vér, |
| húzott bennünk a kürtők vad szele, |
| lobogtatva, mint lángot, a sötétet. |
| S a nyirok – mind mélyebbről. Már nem a |
| gödörben álló kőtérdekig, -bokákig |
| érzett vissza a kúszó nedv, hideg: |
| lentebbre, porhanyó talajig hatolt el a sejtelem, |
| a békátlan, halat nem úsztató, |
| nád nem övezte, kietlen vízig, |
| mely a vízzáró rétegből szivárog: |
|
| Visszavarázsoltattunk. |
Nem ment egykönnyen. |
| A megbántott Metaforák szörnyű haragra |
| gerjedtek, ráébredvén, hogy csak játék, |
| ha nem is ártatlan, mihez hatalmuk felidézték. |
| Nem akaródzott visszatérniük képzetes zugukba, |
| enyészni testtelenné. A lélekbúvár |
| minden varázsművészete kellett, hétszerte hét |
| ízben rótt idézőjeleket a küszöbre, |
| míg sikerült foglyul ejteni őket. |
| De végül, némi rheumaticus közérzet, |
| ízületekben terjengő hidegség árán, |
| megszabadultunk e kétes társaságtól. |
|
|
Fiatal haldokló
|
In memoriam Ernst Koplenig
| Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban: |
| tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát |
| ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh. |
| Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak, |
| most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét |
| végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat, |
| minek teljesülése nem utal |
| túlra zsugorodó ittlétemen? |
| Amennyire figyelmetekből s leleményetekből |
| futja: tartsátok távol tőlem nem-lett |
| alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár |
| szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira, |
| se az aggra kíváncsi nem vagyok már, |
| s az apára s a szeretőre sem. |
| És legfőképp az alkotóra nem, |
| akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem, |
| s akinek talányos alakjáról – nem létezik! – |
| ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést: |
|
A költészetről
| Mikor helyzetek és gondolatok |
| világosan egymásra utalnak, |
| de anélkül, hogy vissza lehetne |
| vezetni egyiket a másikára: |
| következtetésről, se szükségszerűségről, |
|
| akkor a költészet elérte célját. |
|
|
Három dal
|
Kepes Sára emlékére
| ajtónyikorgás végtelenje, |
|
| a vasrózsákból süvített a gáz. |
|
|
| dermedt, kristályos fájdalom: |
|
| szikrázik, játszik a napon – |
|
|
|
Varázs
| ólálkodó fejfájás hangján |
|
| arra is mint a porra por száll |
| itt akkor is még az a por száll |
|
| között a rozsdás kapu csikorog |
|
|
Persephoneia hízelgései
| lapjába les Persephoneia, |
| a kárhozottak királynéja: |
| „Mire tavasz, te fű leszel, |
| mindent tudón lengedezel, |
| bőrébe mintálsz kusza rajzot, |
| kiknek rajtad röppen felajzott |
| nyiláról kósza gyönyör el. |
|
| ezért kell, hogy kisarjadozz |
| pattanó magok gyönyörében. |
| Még van lapod, ne kornyadozz! |
| Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre |
| reménységgel arra a nőre, |
| s azt se feledd, hogy az egyetlen |
| vagy – mióta! – akit kegyembe |
| fogadtam e méretlen éjben. |
|
| Féltékeny ugyan nem vagyok, |
| csupán az ízlésed csodálom, |
| nem félted a csatorna-rácson |
| Hogy ennyire hív kerek térde, |
| mely annyi nőéhez hasonló, |
| a mell, a talán majd kibomló |
| – itt segíteni nem tudok: |
|
| nincs fehérbőrű nőn hatalmam! |
| hogy néked saját testem adjam, |
| szép áruló, s most még: eredj. |
| Az utat tudod – egy lépés se. |
| (És ne reszkess, hagyok időt |
| még egy-két ugrásra, esésre.)” |
|
|
Barokk elégia
| Hitetlen ujjal kockát pörgetünk |
| eljátszva tétován egy nő hajával – |
| vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt |
| kövön lesikló víz zuhatagát |
| osztanánk öt ficánkoló nyalábra, |
|
| Hogy szikrázott fel páros képletünk? |
| Mint eshetett, hogy bámész mosolyával |
| a mozdulatlan nyüzsgésből kivált, |
| mozdulatlanul helyére talált? |
| Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára? |
| Hogy lesz sok néma, szétszórt |
| pontból beszédes csillag-ábra? |
|
| S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk, |
| fülelve tudós homlokráncolással, |
| mint betegnek zörejlő mellkasát, |
| önszivünkben az idegen világ |
| ismeretlen értelmű morajára, |
| – nem mintha szólna szó, nem |
| mint hívek a harang szavára. |
|
|
A napon
| nap röntgenezi a platánok |
| leveleit fokozatosan elrákosodnak |
|
| mézcseppen dongó lakmározik |
|
|
|