Strófák ***-hoz
Szabad-e néhanapján meglátogatnom téged, |
csak téged: s nem a hozzádtartozókat? |
Félre ne érts: a jelenlétük nem zavar. |
Dehogyis akarom feléleszteni a… |
Egyszóval azt a régmúlt téves érzést, |
az abból támadt zűrzavart, hogy |
félreértettem magunkat. Csak annyit kérek: |
tudd ilyenkor jövetelem okát. |
|
A szeles ifjú hogy elcsendesült! |
De nem túl hamar-e? Ideje van |
mindennek. Hirtelen megjavulása |
nem a hirtelenség álarca újfent? |
Nem. Ne hidd, hogy játszom. |
Javulásom való – bár kénytelen. |
|
Tudod, úgy döntöttem, ráhangolom |
zeném a körülmények hangszerére. |
Elég volt: egyedül hallgatni szivem dobaját. |
– A világ nem hajlik kebelemre. |
És művészetem is! Lehet, Téged |
mulattatnak az aenigmatikus |
versek: csupa célzás valamire. |
De igazi fegyvert nem foghatok |
ellenségeim ellen. És így |
szeretnem sem lehet. (Hiszen én |
nem szerettelek eléggé, mégha |
sóhajtozásaim bepárázták is |
akkor látásod tiszta üvegét.) |
e szűk jelen kanyargós folyosóin |
szépen evickélni (falnak verődöm): |
|
életem s szabadságom érdekében |
döntöttem: magamat bővíteni |
a lehetőségek kísértetcsarnokává. |
Mert a bensőnkben van hely! |
Lévén bensőnk híg káprázat, csalóka |
semmi; gyávaságunk szépneve; |
a gyermeteg Szellem jutalma: halpénz |
|
Hiszen becsületes maradtam – s látnikellő, |
mit intézett el itt a becsület! |
De csönd. Hogy elragadtattam magam |
így szólnom Hozzád. Mert a szenvedély |
különbségtenni nem tud. Az izgága diák |
és a szent köteléket tipró szerelmes: |
egy foganat. Lüktető koponyámra |
borogatásul hűljön alkonyi séta. |
|
Tán erkélyeteken üldögélsz, és a te szemed is |
a nap hunyó aranyát tükrözi. |
A falakon a fény már estébe halkult. |
Öregségtől így csak ifjak borzonganak, |
fázékony lényükhöz hidegedik. |
Az estharang a megtartásra int. |
|
Kifürkészhetetlen, mint örökös eszének |
aggastyán ezerráncú mosolya, |
határnapja. Én tartóztatnám |
– nézni akarlak még – a végkifejletet. |
Veled: jól érzem magam. Az első jót |
idézi ez a jó. Kuporgatom időm. |
|
|
|