A szerelmi költészet nehézségeiről

Hát nem szólhatok
szép szemeidről? Annyiszor csodált
tekintetedet elfordítanád e
költemény tükrétől? Ó, nézz belé!
Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,
s így eljövendő, nemsejtett korokkal
válthatsz baráti pillantást, míg ők
felismerik, hogy szemükkel rokon
szemednek időmélyi bársonya,
a szivárványhártyák korallmezője,
az üreges és barlangos vidék, a
rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,
zöldektől áttört szürkéskék derengés
a titokzatos pupillák körül.
Az élő anyag elrejti magát.
Csak késnek enged, csak lencsék alatt
mutatkozik rejtelmes rendszere
csatornáival, járataival,
hol a belső, titkos sürgés folyik,
hírekkel és parancsokkal loholnak.
Mint ostromlott vár: néma kifelé.
Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör
mag. Egyedül a szem mutatja,
miből vagyunk. E félig víznemű
gömbbe ágyazott porózus telep
a test nyilvános anatómiája.
Ezért utal némiképp a halálra.
Ezért, hogy csak a
szerelmesek mernek egymásra nézni,
kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –
a halál mindenképpen mást jelent,
mivel érzésük ismerős vele.
Feltűnt már? Legrégibb barátok is,
véletlenül egymás szemébe néztek,
zavartan fordítják fejüket el.
A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.
Néma – mint a feltárult rejtelem.
Mint a megdöbbenés. A rémület.
Mert egyszerre tárul fel benne minden.
Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni
egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.
Tőlük vezet ösvény,
a szárak ívén, a térd dombjain,
a hasnak pasztorális rónaságán.
Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,
a köldök kútkáváján megpihen.
Mindez elérhető házastársak között.
De ha a levegőn át, mit kipusztít
két eggyélobbant tekintet tüze,
tehát az űrön át
mered egymásra két szem – csillagokként –,
súlyuk vadul növekszik, és egyetlen
végzetes ponttá csődül össze minden
szükségük,
és bennük nincs hely többé semminek,
s átszakítva pályájuk kordonát
önpusztítóan egyesíti őket
kölcsönös, rémült gravitáció…
Ó, nézz szemembe!
Szerelmem!
 
Értelmiségi vagyok. Így hát
d’une manière profonde tudok csak
à l’allemande néked udvarolni,
értelmiségi módra. Mentségemre
szolgáljon: te is az vagy.
 
A szád már korareggel
keserű cigarettaízű,
széthagyod a harisnyákat szobádban,
teáscsészék környomával
adod vissza a könyveimet.
– Nekem pedig nadrágom fényes
sok üléstől, mint régi érmek.
 
Egy értelmiségi! E kétes
elem a tudományosan
felszeletelt tortában úgy
bujdokol, mintha íze lenne.
S mert hűtlen, izgága,
azt hiszi,
a lázmérőben ő a higany.
 
Meghúzódott a köztisztelet
rezervátumában hajdan,
ő adta meg gyerekeinknek
az általános műveltséget,
metafizikai tekintélyt
az érettségi tételeknek.
 
De nem. Nekem akkor gyanús volt
már, amikor: Saxa loquntur
– kezdett fecsegni, noha tudjuk
jól, hogy a kövek nem beszélnek.
 
Már a szerénységük gyanús volt.
Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de
– ami a császáré – hangsúlyozták.
S végül kitalálták a történelmet,
 
hogy a császárt is kétségbevonhassák.
Gyávaságuk mélye merő pimaszság.
Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.
 
Most előbújtak az antikváriumból,
s mint barbárok közt római fogoly,
közpénzen sétáltatják orrunk előtt
előkelő szomoruságukat.
Mért nem lehettem régi költő?
Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.
Csak neked volna jogod nem szeretni,
hallgatnád öntetszelgőn
hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból
esetleg kifecsegném: csapodár vagy.
De fődolgom a mérnöki munka volna:
megmérni, milyen hatalmas szerelmem,
minő magasba csap föl szenvedélyem,
hány mérföld messzeségből még imádlak,
hány kínos napot morzsoltam le már
hűségem olvasóján? Hogy számosabbak
szépségeid a Föld csodáinál.
Szerelmünk program, nem probléma volna.
Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?
A bolond hiszi, hogy a szerelem
megoldja kínjaink, de a bolondnak
orvos kell, és a szerelem nem orvos.
Abélard-t kiherélték. Kedvese
szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,
könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,
aztán szárazon, mint a rőzse, égett
a megszégyenült testűért tovább.
Vad szerelmük
kormaként maradt miránk
a szentimentális nyavalygás?
Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget
a szerelem, ha már nem tiszta tett,
áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.
Ha üledéke van, mit felzavar
az első olyan pillanat, amelyben
már nem tudunk békésen egyesülni
valami egyszerűben,
mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás
az eső szines fénypocsolyáiban.
A szerelem nem tűri
az alapok bonyolultságát.
Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.
E látszólag rideg
valókat könnyen hatalmába ejti
az érzelem, elváltoztatja őket,
akár a levegő. Rejtelmesen forr
érintkezésük, az arany kizöldell,
a körvonalakat rozsdával kikezdi,
végül bensejükig rág s az egész
illanó por lesz, rebbenő penész,
mely bársonyosan csillámlik a fényben.
A szerelmesek is
áthasonulnak. Egyanyaguvá
lesznek e fénybeszőtt
porral. A világ fénybeszőtt porával.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]