Délelőtt
Szeretem ezt a szürke szoknyád. |
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha |
velem találkozol. Rokonszenves |
a szabása, az enyhe trapézvonal is. |
Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”. |
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal |
többet bíz viselőjére. És a színe! |
– szabadban, amikor rásüt a nap. |
Este nem hat. De amióta lehetőleg |
délelőtt találkozunk, már-már személyes |
hálafélét érzek iránta. Részt vesz |
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja |
az érett derűt otthonossá válni. |
|
Pár hete volt, egy városszéli parkban |
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak) |
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed. |
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem |
combodhoz szorítottam, a szövetből |
kettős meleg nyugodt biztatása üzent. |
Testedé meg a távoli napoké. És bántam akkor |
az estékre elfecsérelt időnket, |
a szoba szűk terének késztetését |
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját. |
Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal |
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán, |
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett |
szándékos zajt ütve szívünkben, mert |
únta jókedvünk. Eközben a |
Nap az égi egyenlítőre ért. |
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva |
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam |
a táskádat, s a kezed néztem, |
amint a beidegzett mozdulattal |
lesimítottad, igazítottad a szoknyád. |
|
|
|